Bio

Machine á sons – Compagnie Drift

Kedves Olvasó! Tudományos disszertációmban kötelességemnek tartom, hogy felhívjam figyelmét az alábbi tényekre: 1. Ez a szöveg 12 éven aluliaknak nem ajánlott, mert helyenként nagyon ravaszul fogalmaztam. 2. A cikkben említett elektroenkefalográfnak csupán annyi köze van a Compagnie Drift műsorához, mint amennyire Lenke falánk. 3. Mindezek ellenére ne veszítse el lendületét, olvasson tovább, hiszen még csak most kezdett bele. 4. Ha eddig már eljutott a szövegben, akkor most jutalmul néhány mondatot átugorhat, ez nem is érdekes, onnantól olvasson, hogy a “Compagnie Drift a MU Színházban tartott két remek estét…”
Rókás László

A svájci Compagnie Drift a MU Színházban tartott két remek estét éppen azon a hétvégén, amikor Meredith Monk a Trafóban mágnesként magához vonzotta a Budapesten még fellelhető, bár kihalással fenyegetett alternatív színházbajáró közönséget (latinul: spectatores publicus, vagyis közönséges színházbajáró). Egy nagy tankhajó árnyékában bizony nehéz kicsiny tutajon evezgetni, mégha őrülten szellemes is a kapitány..! Pedig a Compagnie Drift társulata Beatrice Jaccard és Peter Schelling navigálásával nem először járt magyar vizeken. 2003. szeptember 18–19-én játszották a Höllenangst und Heidenspass című, kiváló élvezetet nyújtó darabjukat (hol máshol, mint a Trafóban). Én még most is emlékszem némely képre e misztikus, vicces, sokatmondó és nagyon komolyan játszott, de teljesen komolytalannak tűnő darabból. Ha én most komolyan király lennék, csúcsfizetésért próbálnám udvari bolondul szerződtetni a Drift szellemi mestereit – mert ők kifinomult intelligenciával, felsőfokú érzékenységgel és ironikusan tréfálkoznak, teljes komolysággal. Hozzáteszem: csak így lehet! Azt is hozzá kell tennem, hogy én bizony komolytalan vagyok, nemhogy király, a Drift lecsúszott tehát az ígért fizetésről. 
“Tiszta piros a nézőtér”, így mondják, ha nem ülnek a székeken. Szomorúság szakította szívemet szerteszét: százan se ültünk a színház székein… Szétesve tátongott e márciusi, aznapi este foghíjas nézőtéri teste. Vajon miért e titkolózás a MU Színház részéről?  Nem akarták felfedni a nyilvánosság előtt, milyen izgalmas kaland vár a nézőkre e márciusi két estén? Esetleg nem jut pénzük (!) reklámra (???) a “nadrágszíj szorosra behúzva, egyszer eszik hetente” típusú költségvetésükből..? Súlyos kérdések ezek, melyek megválaszolása a Válaszadó Bizottság feladata, nem pedig az enyém.
Machine á sons, magyarul Hanggép a Compagnie Drift műsorának címe. Műfaja nem tánc, illetve nem csak tánc, hanem koncert, színház, koreográfia és videovetítés egyvelege, de mindenképpen üdítő turmix a fentiekből. A zene, mely a színpad négy sarkára állított hangszórókból árad, közrefogja a jeleneteket. Sőt: néhol maga a zeneszám a jelenet. Ügyes fogás, nem lehet számon kérni semmiféle dramaturgiát. Mikrofonba énekelve adják elő a saját zenéjüket. Teljesen hitelesen, hiszen ők hárman, Beatrice Jaccard, Massimo Bertinelli és Francois Gendre szerezték a zenét. Illetve szemünk előtt szerzik, jelen időben. Torzított hangú mikrofonok, szenzoros kesztyűk és olcsó játékorgonák adják a zenét. Egy kézitáska cippzárjának fel-alá húzkodása, egy pohár vízbe dobott pezsgőtabletta sziszegése is zenét képez. A zene szövetének egybe fonását két komputer végzi. A színpadra három asztalt helyeztek zsinórerdővel. Laboratóriumot idéz a közeg. Hátul egy vetítővászonra írásvetítő nagyítja ki a képet. Az asztalon befőttesüvegek fogságában némán várakoznak mindenféle zöldségek, hogy a katódsugár vallató fókuszába helyezve, számot adjanak eltitkolt hangjukról. Vajon mit suttog a rózsa, ha a nap sugara reá süt? Vajon mit sikolt a paradicsom, ha lámpával a pofájába világítanak? Közben pedig zeng a dal, egyik zeneszám a másikat követi, folyik a koncert, az előadók remekül énekelnek.
Milyen kellemes meglepetés: zenéjük tetszik, elektromos dallamaik fülbe másznak, és ott is maradnak. Most a zenélő Drift a második svájci favoritom a Yello után. (Boris Blank úriszabó, zeneszerző és hangmérnök, valamint Dieter Meier költő és festőművész elektromos gráfolású falánksága – zenéjükben ők is alkalmaztak elektro-enkefalogáfot! – a mai napig ragyogó emlékkőül, egyben irányt jelölő, rozsdamentes táblaként szolgál a későn kelő dadaisták tohuvabohu-bokrokkal benőtt ösvényen való továbbhaladásához.) A “diagnosis dadaismus” kórisméjét egy másik tudós, Galvani is aláírná. Ő volt az, aki az izomreflex tanulmányozására békacombot villanyozott – a kísérletek eredményeit a Drift hölgytagja, Beatrice Jaccard táncába foglalta. A műsorban két alkalommal is szólótáncra perdül. A gyors ritmusban és szokatlan sorrendben mozgatott testrészek vibráló tánca nemcsak a táncosnő virtuóz felkészülését, de a fejében uralkodó rendhagyó esztétikai rendet is megmutatta. A két férfi kevéssé csillogtatja tánctudását. Francois Gendre inkább színészkedik, Massimo Bertinelli, aki pedig jó táncos, e műsorban szerényen megelégszik egy kis háttér-gogózással. Sármos egyéniség, nagyfeszültségű színpadi jelenléttel. Oroszra emlékeztető halandzsanyelven énekel, kopaszra borotvált tarkója egy, a brezsnyevi tarkók közül nyugatra disszidált szovjet tudósra emlékeztet, aki most a nemzetközi kollégákkal karöltve megfejti a zöldségek turmixolásának képletét.
Három tudós kísérletezik a laboratóriumban. Az emberi elme feltérképezi a világot, íme, az atomkor delén e vérbeli homo intelligentus-ok, kik még az ablakon is fejjel előre ugranak ki, most egyetlen gondolattal megértik a világ fő áramát..! Köpenyben, komputerrel, kérlelhetetlen komolysággal kísérleteznek. Ó, józan ész, ne engedd el kezemet a nézőtéri sötétben! De mit tesznek ők: némán kérdéseket állítanak, vagy szavak nélkül állításokra kérdeznek rá? A tudósok megvizsgálják a zöldségek frekvenciáit. (Gondolom, a jóléti országokban, mint amilyen Svájc, ahol a zöldmozgalmaknak erős befolyásuk van, ezt a vegeto-szadizmust a kiskert-tulajdonosok és az őstermelők nehezen fogadják.) Vizsgáljuk meg, vajon milyen hangja van a kovászos uborkának! A kovászos uborkát húsz-harminc centiméteres távolságból elektromos fülelőtölcsér elé tartva megállapíthatjuk, hogy hangja a siránkozó bölömbika éjjeli bubákolásához hasonlít. Ezen nincs mit vitatkozni, mert ez tény. És most vizsgáljuk meg a paradicsom hangját! Mielőtt azt feltételeznénk, hogy a befőttesüveg fogságából ujjainkkal kiszabadított paradicsomnak nincs mondanivalója, vagyis egyszerűen hallgat, vizsgálati tapasztalatok alapján leszögezhetjük, hogy igenis van saját rezonanciája. A paradicsom hangját elektro-lenke-falánk-gráffal fölerősítve ez a hang tisztán hallható. Hasonlít a szotyákos becóbütyök, latinul becus becus a tavasz közeledését jelző csengőhangjához (lásd még: ’mobiltelefonra rendelhető polifonikus csengőhangok’ címszó alatt). …És mi is tegyünk egy próbát odahaza! Hagyjuk abba e cikkformába csomagolt tudományos disszertáció olvasását, a lapot óvatosan tépjük ki a fénykép mentén, és csomagoljunk bele… nos, mondjuk mogyorót. Sós mogyoró nem jó, mert pecsétet hagy a papíron. Amerikai mogyoró nem jó, mert mi most Európában olvassuk e cikket. Tehát milyen mogyorót csomagoljunk bele, kedves tudóstársaim? (A helyes válasz: “amilyen van otthon, olyat”.) Kedves tudóstársaim, nota bene, jegyezzétek meg ezt jól, írjátok föl vastag ceruzával valami füzetbe, és aggassátok föl kitüntető helyre, mondjuk, vénlányok seggére erős akácfa kapoccsal tűzzétek, de mindenekfölött alant helyezzétek el, hogy fundamentumul szolgáljon a tények igazolására, ha nem is örökül, de hosszan; hosszabbul, mint mibe e mondat belekerült.
…És most tegyünk egy másik próbát! E cikk olvasása közben nézzünk körbe a szobában, vajon egyedül vagyunk-e, mert ha igen, akkor fennhangon is megkérdezhetjük magunktól, vajon helyes-e, ha ilyen zagyvaságos cikket közöl az Ellenfény? (Ezen sincs mit vitatkozni, mert ez tény.) Vajon hova vezet a gondolkodás kipróbált ösvényeiről való letérés? Az őrületbe vezet? Vagy a szokatlan gondolatok üdítően újszerű módon való élvezetéhez vezet? Hát ez, barátocskáim, attól függ, kik vagytok ti valójában. Ha berozsdásodott, kialakult, formára nyírt fejek vagytok, nos, akkor most ollóval vágjátok le a cikkről a nevemet, és húzzátok le a vécében. De ha nem, akkor karoljatok belém..! Előre, dada! Előre, olvasók!
A műsor folytatódik tovább. Egy dalszövegből (“Aquaboom: si on peut rien ne faire, rien ne dire. Restez calme! Restez calme!”) előbukkan Marcel Duchamp szelleme. Tegye a semmit! Mondja a hallgatást! Nyugodjék meg! Ne izgassa föl magát! Tartsa vérnyomását alacsonyan! Ha felizgul, menjen le a lépcsőn! Mérje meg pulzusát! A szobahőmérsékleten történő mérés azt jelenti, hogy Ön megméri a szobában tartózkodó növények pulzusát. Na..? Mennyi? Ön milyen gyakran méri pálmája pulzusát? Lélegezzen együtt a saját növényeivel! Dugja fejét a levelek közé! Mit lát ott? (A kivetítőn mozgókép jelenik meg: Ádám és Éva az ősdzsungel vaskos húsú, mélyzöld levelei között heverésznek.) Tény, hogy a festő Henri Rousseau szintén a növények levele közé dugta a fejét, hogy legalább ily módon, ám mégis közelről láthassa az őserdőt, ha a valóságban sohasem utazhatott el oda.
Haladjunk tovább a kísérletezésben! Vajon milyen hangja van a kolléganőnek? A kolleginának szép hangja van, Beatrice Jaccard szépen formált soprano-kat búg a mikrofonba. Vajon milyen hangja van a kolléganő gyomrának? És a térdének milyen a hangja? Most a homlokára teszik a ragasztószalagot, hogy a gondolatok hangját kikémleljék… Semmiféle drótok nem vezetnek a ragasztószalagtól a rögzítő masinához, mégis halljuk a testrészek búgását. Hát persze, vicc az egész! Látom, hogy semmiféle drót nem vezet innentől oda, csupán bejátsszák a hangaláfestést. …De akár igaz is lehet. Ha elfogadjuk a modern fizika azon tételét, hogy minden anyagnak saját rezgésszáma van, akkor az élet nem más, mint hullámhossz. A rezgésszám az életet mutatja. Tegyétek kezeteket a szívetekre, barátaim, és valljátok be őszintén, ki hogyan rezeg..! Reggel nehezen ébredsz, utálkozva mégy munkába, eleged van mindenből? Vitaminokat zabálsz, és betartod a sebességkorlátozást? Nos, te akkor alig rezegsz. Ha berreg még a motorod, rezegj ki a temetőbe! Vagy ellenkezőleg: rövid megtérülési idővel számolsz, egyszerre három telefonba beszélsz hamburgerrel a szájadban, és 120-nál is előzöl az Árpád-hídon? Akkor te vagy a főfej (hát ez király)! – Mindezen konklúziókból láthatjátok, tisztelt tudóstársaim, hogy a rezgésszám mily tántoríthatatlan alapkövéül szolgál a jelenségek vizsgálatának. Mutasd a frekvenciádat, és megmondom, ki vagy!
Ez a műsor teljes hosszában egyetlenegy pillanatot ábrázol. Azt a pillanatot, amikor a kíváncsi ember (= a tudós) magyarázatra éhesen, összeszűkült pupillával közel hajol a kémcső oldalához. “Miért?” – a tudósok legfőbb kérdése ez. Ha művész hajolna a kémcsőhöz közel, azt kérdezné: “…hogyan?” A művészek műsort készítettek a tudósokról. Várjuk a riposztot. Előre, tudósok! Folytassatok kísérletet a művészekről!
Mengyelejev a jelenbe ment. Einstein bezzeg Bernben berregett..! Párizsban Pierre Curie-t halálra gázolták a sűrű ködben. Gondolkozott, tehát nem figyelt. Az elmélyültség okozta halálát.
Külön dicséretet érdemel az a posztdadaista badar szellem, mely a videóbejátszásokban rejtezik. Peter Schelling nagyszerű kis opuszait elég csupán felsorolnom: 1. egy mutatóujj hegyén pislogó szem ide-oda ingázik; 2. egy ünneplőbe öltözött pasas virágcseréppel együtt egy deszkán ül a magasban, majd fűrészt vesz elő, és elvágja maga alatt a deszkát; 3. a rajtakapott Ádám és Éva integetve kihátrálnak a mennyek országából; 4. egy vörösruhás lány, aki Piroska is lehet, mécsesekkel telerakott orgonán játszik, mintha egy vámpírfilmben lenne, vagy mondok jobbat, mint Elton John a Candle in the wind előadásakor; 5. a vásznon megjelennek a szereplők, kezükön csukával, vagy valami más ragadozóhallal, és a kibelezett dögöt ritmusra tátogtatják. De legjobban az utolsó filmbejátszás tetszett. A kamera a plafonra erősítve veszi a képet. A padlón sűrű köd gomolyog, melyből lassú, nagyon lassú fordulásokkal előtűnik egy férfi és egy nő. Tánc a földön fekve, nehézkedés nélkül, köd előttük, köd utánuk, sejtelmesen, fájdalmasan. Hányszor láttam már ezt a ködöt a repülőgép ablakán kitekintve! A felhőpárnákon is így táncolnak az angyalok. (De ezt, sajnos, eddig még egyszer sem láttam, tehát kénytelen vagyok egy tudományos “nem”-mel felelni, mint Jurij Gagarin tette, az első ember, aki kijutott a világűrbe. Őt akkor rádión megkérdezték, lát-e angyalokat a felhők szélén. A választ már ismerik.)
Tisztelt tudóstársaim és tudatlanok! Professzorok! Adjunktusok és azok, akik nem adnak tusok! Decens docensek, aspiránsok, jelöltek, ápolók! Halottkémek és élve kémlelők! Dadaista szadisták, dedós fradisták és új, pestises Mariskák! Megmondom nektek, mi a tuti. A rezgések akkor érzékelhetők, ha nyelveteket a szájatokba dugjátok, és a tűréshatár résnyi tűjének szélső értékét középre irányozva, tűrhetően bent tartjátok nyelveteket a szájatokban. Nem kell mondani semmit (bár ez nem azonos a kussolással).
…Ilyen egyszerű az egész! Lám, így megy ez itt, minálunk a klinikán. Beteg itt mindenki, mert össze-vissza beszél. Ti vagytok a kontrollcsoport. Azok, akik nem jöttek el erre az előadásra. Mi pedig, akik elmentünk, mi vagyunk a felfedezők. …Hogy ily módon is lehet a világot szemlélni.
Olyan a cikk, amilyen a műsor. Olyan a műsor, amilyen az ember. Amilyennek látni szeretnénk: játékos, kétkedő, szellemes. A távolban palackorrú delfinek dugóhúzót egyensúlyoznak orrukon a tajtékos habokban. Ez pedig… milyen szép!
08. 08. 7. | Nyomtatás |