Portrékollázs és csoportkép

Ladányi Andrea koreográfiái – la dance company

Ladányi Andrea folyton újat keresgélő, végtelenül nyitott és nyughatatlan mozgásművészeti idol. Egyszerre táncos legenda, illetve téma és minőség tekintetében meglehetősen vegyes képet mutató táncalkotások koreográfusa. Idén ünnepli táncos pályafutásának negyedszázados jubileumát, hiszen 1980-ban kapta meg balettművészi diplomáját, hogy aztán előadóművészként ott lehessen megannyi jelentős hazai formáció közelében, hozzáadja a maga tehetségét azok “fénykorához”. Körbetáncolta a fél világot, hogy aztán, mint a bumeráng, újra és újra itthon teremjen, koreografáljon, tanítson, táncoljon, közben pedig, ha ideje engedi, indulattal, kritikus dühvel pillantson körbe művészi életterében.
Társulatának, a la dance companynak legújabb estje a reveláció erejével hatott. Ladányi – aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem mozgás tanszékének teoretikusa és igen eredményes vezetője is – a közelmúltban létrehozott és frenetikus sikert arató 44 feet című alkotását követően színház és tánc viszonyrendszerének egyre izgalmasabb mélységeiben kutakodik.
Halász Tamás

“olyan, mint a Szűzmária, csak a feje lecsavarható” – e kacifántos címet kapta az est első alkotása, a kiváló fiatal színésznő, Kovács Martina által előadott szóló. A játék terében különös installációt látunk, mely elsőre igencsak megzavarja érzékeinket (na jó, ebben azért a színlap is segít…). A színpad hátsó, hófehér falán hatalmas fatábla, melyre egy irodai, nagyfőnöki szoba bőrrel steppelt, párnázott ajtaját festették. Az ajtó körül a büró-folyosó klasszikus színeiben pompázó fal, a szokásos csíkkal. A látvány olyan élethű, hogy pillanatokra azt hihetjük, valóban ajtót törtek a MU betonfalába. A festmény lábainál egy svédszekrény egymásra helyezett két felső eleme hever. Nyersfa keret, a tetején barna bőrhuzat, ezen ül a színésznő. A látvány különös és zavarba ejtő – itt pedig bejön a szűkszavú színlap szerepe: abban ugyanis szerepel egy tétel: “film – Búvári Tamás”. Film nincs, de azt sem tudhatjuk meg, ki volt az a festő, aki ezt az elképesztően jól sikerült munkát a produkcióhoz adta.
Kovács Martina Benedek Mari alig-ruhácskáját viseli, harsány-elegáns öltözéket, mely alatt nincs más, csak egy bikini. Lábfején necc-bokazokni, melyre néha csillogó-villogó ezüst topánt húz. A színésznő látványa bizarr és frivol egyszerre – lendületes játékával egy perc alatt magával ragad. A finoman behangosított térből mozdulatai neszét, zihálását csakúgy kihalljuk, mint szövegét. “Alkotó közeli” körökből megtudtam (a színlap erről nem adott felvilágosítást, sajnos), hogy a szóló szövege montázs: magyar és külföldi mozik (így a Casablanca) részleteiből szerkesztették össze.
Játéka kezdetén Kovács Martina a szekrény tetején karjával, kézfejével verdes idegesen, mint egy csapdába esett madár. Körötte sötét a színpad, a precízen formázott világítás eleinte csak az installációt és a színésztő testét emeli ki – Fésűs Zsolt fényei nagyszerűek. A játék folyamán azonban a színpad sötétje feltárul, a játéktér kiszélesedik, majd beszűkül, az éles fehérséget homályos, hideg színek váltják. A színésznő – aki mozgásszínészként is tapasztaltnak mondható – remekül kommunikál a testével. Ladányinak a töredezett monológhoz készített koreográfiája finoman, izgalmasan és logikusan öleli körbe a textust. Gunyoros, frivol, olykor igencsak obszcén mondatok hangzanak el: a játékos szövegének egyes szakaszai irodalmian pornográfok, már amennyiben napjainkban ennek a szónak még van értelme.
Kovács Martina olykor fecsegő libuskának, máskor drámai sorsú, megkeményedett, sokat látott, keserű nőnek hat – mozgása, szavai szaggatott, drámai utazásra visznek. A néző hol egy kamionos prosti, hol egy fiatal nagyvilági nő vagy épp egy megtört, koravén kislány történetének szilánkjait hallja. Az előadás sejtelmes, mint egy álomfüzér – abszurditását, lehetetlenségét a színésznő kiváló, életteli, energiáktól lüktető játéka ellenpontozza. Nagyszerű őt hallgatni akkor is, amikor az ember fülig vörösen fészkelődik a szavaitól. Monológjának olykor “címzettje” is akad: apró kis fabáb, a “férfi”. Deszkalapból kivágott, népi gyermekjátékokat idéző emberke, melyet a színésznő mozgat, tesz-vesz a színpadon. Vudubáb vagy öleb, hím-makett vagy alvótárs – mikor hogy hozza a mozdulat, a szöveg…
Ladányi állandó témájának variációi ezek az igen expresszív, akár irodalmi kiindulóponttal is rendelkező női portrévázlatok, érzelmi-értelmi kollázsok, melyek valósággal ledöntik a nézőt a lábukról – igaz, eddig jórészt a koreográfus saját előadásában láthattuk őket. E művei nem feltétlenül szólók: többek közt a Kukorelly Endre szövegeit használó Vasrózsák, illetve Love street, a Román Sándorral táncolt Elment vadászni, de akár a mozgóképes Táncalak is e körbe sorolható. (Az új szóló közvetlen előzménye a tavaly Veszprémben bemutatott Lakkk című Ladányi-koreográfia, ami három nő történetét vázolta fel.)
Az “olyan, mint a Szűzmária, csak a feje lecsavarható” a táncoló test és szöveg együttes erejét, egymásba nyitott kifejezési tartományait rendkívül izgalmasan, egyénien alkalmazó alkotás, melyben a kísérletező kedvhez biztos kéz társul.
A játék végén a szólistának partnerei is akadnak. Az addig érintetlen, bevonatlan színpadi előtérben – egészen csekélyre lehúzott fényben – újabb alakok tűnnek fel. Az egész térségre sötét, kékes homály borul. Jószerével azt sem tudjuk kivenni, férfiak vagy nők lépnek be a színre. A hallgatag, lassan járkáló alakok közé vegyül az egyetlen szereplő, hogy itt, e homályos, alig kivehető ember-erdőben visszhangozza záró, sikamlós, az emberiség kedvenc szexuális pozitúráit statisztikákban felmérő szövegének utolsó szavait. Az első darab rendhagyó lezárása a második darab kezdetén nyer igazi értelmet: a sötétben színre lépő, villanásnyi ideig látszó alakok nyitják ki a szólót kvartetté.
6913 a címe Ladányi másik primőrjének, egy tiszta tánccal lenyűgöző, három táncos és egy színész megjelenítette, remekül szerkesztett produkciónak. A cím ezúttal is zavarba ejt: a négyjegyű számot játékból beírtam az internetes keresőbe, hátha, véletlenszerűen valami izgalmas analógiára lelek. Négyszázhetvenötezer találat jött ki. A szerkezetes, konstruktivista koreográfia szellemében játszhatunk a címmel: a szám négyjegyű, a színen négy előadót látni. Egy színészt, három táncost. A fiatal színművészhallgató, Miklós Marcell lehet az 1. A 3-6-9-es, bűvös számsor talán mozgásművész előadótársait jelölheti – sajátos sorrendben.
Ladányi második munkája történet, szöveg, utalások, narratív kísérletek nélkül mutat fel egy állapotot, egy képlékeny viszonyrendszert, mely a négy alak közt létrejött. Jelentéssel bír benne “táncosság” és “színészség”, hiszen az “egy” jóval szélesebb spektrumban fejezi, fejezheti ki magát a színpadon, mint a többiek. Miklós Marcell azonban mozgásszínészként is remekül dolgozik, így alakítása csak gazdagabb – ám színpadi jelenléte a többiekénél rövidebb. A játékidő egy jelentős részében ugyanis fekszik csupán, míg társai táncolnak tovább. Intenzív, tempós, zaklatott játékával mintha előbb érne szerepe végére, mint a táncosok. Az előadókon könnyű, tetszetős ruhák, egyik csuklójukon egyforma, fényes szemekből álló, vastag karkötő vagy inkább csuklópánt. Jelmezük meg-megnyíló hasítékai felfedik bőrük felületét.
Hibátlanul felépített, nagyszerű elemekben gazdag, sodró, látványos táncot látunk. A koreográfus, Fejes Kitty és Bánki Zsolt a tiszta tánc szépségével ragadja magával figyelmünket. Mindezt teljesen üres, kopár, de – ugyancsak Fésűs Zsolt tehetségét dicsérő – gyönyörű fényekkel világított játéktérben. A 6913 hűvös, távolságtartó, elegáns munka. Alakjainak hasonló vagy egyénített mozgássorai széles asszociációs mezőt tárnak fel. Gesztusaik ravaszul sejtetnek, emlékeztetnek nehezen megragadható, de mégis azonosítható helyzetekre. Miklós Marcell indulatos, némán ordító, plázagengszterek ideges fejrángatását idéző gesztusai egyszerre megrendítőek, szánalomkeltők, illetve riasztók. A táncosok éteri nyugalma a finom színekben úszó térben, Toshinori Kondo és Sigur Ros sejtelmesen szép zenéjére mozduló testük látványa szinte megbabonáz. Ladányi koreográfiája tudatállapotot képes módosítani – beszippant egy lehetetlen, de delejesen csábító dimenzióba.
A koreográfus nem nyújt értelmezési kapaszkodókat: a rejtelmes előadáscím, a tőle meglehetősen szokatlanul ható, a végletekig lecsupaszított mozgáson alapuló stílus meglep és megigéz. Fejes Kitty szoborszerű, hűvös, elegáns nyugalma, a fergetegeset nyújtó Bánki Zsoltnak a visszafogott darab szövetén át-átütő szenvedélyessége, Ladányi érett, nemes kifinomultsága egyenként is mélyen megérint. Ami a 6913 során átélhető, azt igazán nehéz szavakba önteni – ott kell lenni és hagyni, hogy elragadjanak nagyszerű táncukkal, kivételes erejű jelenlétükkel, és összpontosítani, hogy minél több maradjon bennünk a játékukból.


“olyan, mint a Szűzmária, csak a feje lecsavarható”
la dance company

Jelmez: Benedek Mari
Fény: Fésűs Zsolt
Zene: Jam Zero – Eye to ear
Film: Búvári Tamás
Rendező-koreográfus: Ladányi Andrea
Előadó: Kovács Martina


6 9 1 3
la dance company

Fény: Fésűs Zsolt
Zene: Toshinori Kondo – Sigur Ros
Előadók: Bánki Zsolt, Fejes Kitty, Ladányi Andrea, Miklós Marcell

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |