Öröm, tánc

Álomszilánkok – Debreceni Balett

Örömtánc – talán ez jellemzi legrövidebben a Debreceni Balett legújabb bemutatóját. És miért ne? Amikor oly sokan kesergünk, vagy csak – felsőbbrendűségünk tudatában – elfordítjuk fejünket a dolgoktól, akkor azért nagyon üdítő jelenség, mi több, már-már bátor vállalás profi táncszínpadon az örömtánc!
Lőrinc Katalin

Egerházi Attilának persze van honnan merítenie a témához. Pár éve, a Holland Táncszínház vendégjátékát látva e sorok írója megjegyezte: ez a társulat mintha olyan világból csöppent volna ide hozzánk, ahol senkinek semmi gondja, ahol minden és mindenki csodaszép. Nos Egerházi személyesen tanult a holland műhelyben, de úgy tűnik, szívesen játszadozik tovább a tiszta, lendületes és virtuóz mozgással. Jóllehet személyes élményből, lelkiállapotból is merít, hisz – noha magánjellegű hírként nem tartozik ide, szakmai ihletforrás lévén azonban mégiscsak – az apaság újszerű élménye, a gyermek közelsége a szinte gyermeki öröm formájában átüt az egész esten.
Az első darab, az Akvarell szivárvány meglepően rövid, és jól esett volna valamilyen továbbformálása e női kettősnek: valamiféle viszony kialakulásának, változásának. (Már csak ilyenek vagyunk mi, közép-európai nézők, mindig várnánk a drámát, melynek az eredeti: “cselekvés” jelentésére gondolok itt.) Így viszont rövid mozdulattanulmányt látunk, jutalomjátékot két táncosnő részére, akik viszont egyéniségüket kevéssé érvényesíthetik, mert unisono, de legalábbis teljesen egyenlő esélyeket, egyforma mozgásszótárat biztosít számukra a koreográfia. (A feladat, a kihívás persze a nézői telhetetlenségtől függetlenül végtelenül fontos a fiatal művész számára – különösen egy alakulófélben lévő csapat esetében –, s Perez Agurtzane, valamint Schneiderova Linda szépen meg is felelnek a kihívásnak.) A világítás a Nemzeti táncszínházban látott esten nem sikerült olyan pontosra, mint amilyen ötletes lehetett eredetileg (két négyzetből nő ki a két figura, s érezzük az éles sávok szándékát stb.), de ez akár a rövid helyszíni próbának is betudható.
Nagyobb egységet képez a vendégalkotó, Jorma Elo szintén etűd jellegű darabja, a Kalapács. Bach és Telemann virtuóz hegedűszólamaira röppen, suhan, vagy éppen üti-vágja a táncfutamokat négy művész: Schneiderova Linda, Czaltik Ildikó, Zaka Tamás és Svidró Viktor, megállás nincs. A zene ugyan “levegőt vesz” néha – és ezeket a cezúrákat hangsúlyozza a fények vissza-visszahúzása, a csöndes kihúnyások –, a  mozgás azonban nem szűnik. Egyfelől ugyanis a zeneszólam megjelenítése, “kitáncolása” a cél, másfelől viszont túllép a zenén, belesűrít a csendesebb pillanatokba is. Téma a test maga, mégpedig a zene és az izmok viszonylatában, valamint a másik (harmadik, negyedik) test viszonylatában. A már-már monotonul hajszolt pörgésben egyedül a zenei és fénycezúrák jelentenek dinamikai váltást. Megint csak: kihívás, táncos feladat. Jó látni ezeket a pár éve még iskolás (többnyire a győri és a pécsi szakközépiskolát kijárt vagy külföldi) fiatalokat, mennyit erősödtek, értek az elmúlt egy-két év, Szigeti Oktávia, majd Egerházi Attila “védőszárnyai” alatt.
Az utolsó mű egy teljes, valódi felvonásnyi darab, Egerházi igazi mondanivalója saját pillanatnyi közérzetéről ebben a világban. A Szív küldi sokkal jobb cím, mint a régebbi szórólapon szereplő – amúgy az est összefoglaló címét adó – Álomszilánkok. Igaz, hogy a szórólapon műve kapcsán maga az alkotó is álomtöredékekről ír, hozzánk azonban már a nagyon is valós élettöredékek, élethelyzetek jutnak el – talán csak a vissza-visszatérő lufi és annak elpukkaszthatósága emlékeztet a tünékenységre. Nagy ötlet a körúti fényreklámra emlékeztető díszletelem a színpad közepén: a színesen hívogató két szív, de különösen a sokat sejtető, óriási kulcslyuk a kettő között rengeteg játékra ad lehetőséget, melyet a koreográfus messzemenően ki is használ. Lehet váratlanul előbukkanni belőlük-mögülük, finoman kicselezni a partnereket vagy épp angolosan eltűnni. Ezek a ki-betűnések osztják fel a művet pár perces epizódokra, melyek az érzelmes vagy szenvedélyes, netán épp szentimentális, ám mindenképpen fülbemászó zeneszámokra (Piazzola, Veloso) színesen, kellemes tempóban váltják egymást. Nem történik semmi rendkívüli, mégis jól érezzük magunkat. Jókedvében Egerházi a kliséket is felvonultatja, de valahogy nem bánjuk, mert a hangulati összkép részét képezik ezek is. Szerelem, humor, barátság és jókedv: ezek kevercséből áll össze a mozaik, rokonszenves és profi előadásmódban. A táncosok (Schneiderova Linda, Perez Agurtzane, Iuga Anca, Bogdan Petronella, Czaltik Ildikó, Czár Gergely, Svidró Viktor, Kéri-Nagy Béla, Bitó Sándor, Zaka Tamás) egytől-egyig homogén stílusban, mégis egyéniségükből következő módon tolmácsolják a darabot, közülük mégis ki kell emelni Czár Gergelyt, aki csak két éve végzett Pécsett, de máris minden porcikájában kiművelt, elementáris táncos.
Itt szépen sikerült a világítás (mely egyébként már a Kalapács esetében is remekül működött) Kovács Gerzson Péter tervei alapján, Andrea T. Hammer jelmezeit pedig mindhárom műben a tőle megszokott színvonal és ízlés jellemzi, ezek közül is talán legszebb, legfantáziadúsabb az első lánykettős óarany dressz-kombinációja.
Kellemes, emberszabású este volt, revelációk nélkül is nagyon jólesett egy sűrű hét után. Nem baj, ha a színház ilyet is tud.


Akvarell szivárvány
Debreceni Balett

Jelmez: Andrea T. Haamer
Fény: Egerházi Attila, Mikki Kuntu
Zene: J. Sybelius (Valse triste)
Koreográfus: Egerházi Attila
Előadók: Linda Schneiderova, Perez Agurtzane

Kalapács
Debreceni Balett

Jelmez: Andrea T. Haamer
Fény: Jorma Elo
Zene: J. S. Bach, Telemann
Koreográfus: Jorma Elo
Előadók: Linda Schneiderova, Czaltik Ildikó, Zaka Tamás, Svidró Viktor

Szív küldi
Debreceni Balett

Díszlet: Egerházi Attila
Jelmez: Andrea T. Haamer
Fény: Kovács Gerzson Péter
Zene: A. Piazzolla, C. Veloso
Koreográfus: Egerházi Attila
Előadók: Linda Schneiderova, Perez Agurtzane, Iuga Anca, Bogdan Petronella, Czaltik Ildikó, Czár Gergely, Svidró Viktor, Kéri-Nagy Béla, Bitó Sándor, Zaka Tamás
08. 08. 7. | Nyomtatás |