Valami igazit

Duda Éva: Púder

Komor, arányaiban kellemes fekete tér fogad az Operettszínház új játszóhelyén, a Raktárszínházban: három oldalról kell körülülnünk a játékra kijelölt szőnyegnégyzetet. A nézőket egy keskeny sávban végigfutó vizesárok választja el a színtől, valójában ötlet csupán, komoly funkciója – magán az elválasztáson kívül – később sem lesz, az a néhány öblítkezés a darab során ötletszerű.
Nem csupán a tér fogadja a belépő nézőt, de a szereplők is ott vannak már: laza csoportban, laza mozdulatlanságban; egyikük fejjel lefelé lelógatva a mennyezetről. Akkor még nem tudjuk, ami a darab végén gyanítható: ez az alak akár fejtetőre állított elvárásainkat is szimbolizálhatja.
Lőrinc Katalin

A mű ugyanis fekete estélyi csillogásban (csillámpor mindenkin, a darab során ez aztán finoman gomolyog a térben: púder), mély komolysággal indul. A három pár formailag szinte folyamatosan úgy osztja fel maga között a jeleneteket, hogy közülük kettő szimultán (szimmetrikusan vagy párhuzamosan) mozog, a harmadik pedig egész másként, eltérő dinamikával. Ezt a megépítettséget rúgja fel kezdetben itt-ott, aztán egyre sűrűbben egy-egy fricska, poén (olyannyira fura ebben a zárt, fekete miliőben, hogy először nem is értjük, hogy az), mígnem a legvégén – ha kicsit erőltetetten is – verbálisan szemünkbe mondják: az egész csak tréfa.
A csavar ott kezdődik, mikor a folyamatosan hömpölygő, esztétikus és organikus mozdulatsorok átmennek keményedő, gépies sorozatokba, a hat ember szinte hadsereget alkot, majd ezt meg-megtörve bábszerű, szaggatott ügyetlenkedéssé zilálja. Azt, hogy ez “viccesbe” vált, először onnan tudni, hogy a közelebb ülő, fiatal nézők hangos nevetésre fakadnak, hisz ebben a sötét csillogásban minden inkább morbid, mint jópofa. A játék eszköze átvált színészi munkára: konkrétan egy zenekart mímelnek, olyan a játék, mint amikor egy kamasz csapat összeáll bohóckodni.
A közjátékot rövidesen egy komoly női szóló (Gresó Nikoletta) takarja ki: magányával, lírájával és őszinteségével kiemelkedik ebből a – remélhetően szándékoltan – őszintétlen közegből. Hamarosan azonban kapcsolódik hozzá valaki (Hámor József), s kettősük mozdulatanyaga visszahozza azt a komoly lírát, amivel a darab indult, másfelől beemeli az erotika hangját is.
Ez utóbbi jegyében erősíti a képet a fekete estélyiben megjelenő énekes szereplő (Békéssi Orsolya), aki erotikusan búg-sóhajt a három pár lassú – továbbra is eredendően esztétikus – mozdulatsorai fölött. Valójában minden közhelyes: a mozgás, a hang, a helyzetek, olyannyira, hogy alig várjuk, mikor bújik elő a klisé mögül egy őszinte hang.
Nyilván épp ezért jön a következő fricska: a szereplők egyenként székeket hoznak be kintről, s lazán odateszik a nézőkkel szemben, mindhárom nézőoldalra 2-2 jut. Leülnek rájuk, vagy csak támaszkodnak, ki-ki saját sztoriját kezdi vehemensen előadni: a játszók itt mind szabadon és verbálisan önmagukat hozzák, ki jazzről lelkesedik, ki balett metodikát oktat, ki a közösség erejét hirdeti, de van, aki többnyire csak ül, és szomorúan néz. Az őszinteségi roham, az “önkiadás” azonban hangzavarba fúl, senki nem érvényesül igazán a másik miatt.
Az önkiélő próbálkozást ismét az énekes szakítja meg – ezúttal vörös ruhakölteményben, homloka közepén a mikroport kis gömböcskéjével kifejezetten orientálist formál –, s a táncosok visszakerülnek a talajra; megadó, lassú unisonóban hömpölyögnek a halandzsát daloló teremtmény lábainál. S mikor már azt hinnénk, hogy immár végérvényesen visszafordult komolyra, s lecsengett a történet, akkor előlép a tapsrend-sorból az énekesnő, s kellemes – bármely hivatásos tévészemélyiséget megszégyenítő – hangsúllyal közli: mivel mi, nézők bizonyára mindnyájan kíváncsiak vagyunk, mi is a darab üzenete, ő ezt most megosztja velünk. Ezek után felállítja a nagyérdeműt a helyéről, s a többször, több helyütt már látott módon kis mozdulatokat ad fel neki feladatként, hogy azután egy kellemes, zagyva kis mondókát ültessen a fülébe – így állva.
Nos, az estnek számomra két olvasata lehetséges. Az első az, hogy az alkotó, Duda Éva (aki az utóbbi években a legkülönb táncosokkal, a legkülönb helyszíneken, a legkülönb műfajokban dolgozott megállíthatatlan energiákkal), formailag szintézisét adva e közelmúlt élményeinek, a formák kliséi mögül vágyik előhívni valamit: valami mélyet, igazit, és felmutatja azt, hogy mai életvitelünkkel ez szinte lehetetlen. Ha ez az olvasat közelít az alkotói szándékhoz, akkor ez egy megkapóan őszinte gesztus, és a kommunikáció-dömping közepette szükségszerűen kommunikáció-képtelen létről szól. Lehet azonban, hogy a másik olvasat az igaz, hogy az alkotó épp a produkciókényszer (többnyire – tudjuk – a pályázati rendszer által kierőszakolt) erőltetett menetében kényszerült újabb darab megalkotására, melyben – más belső késztetés híján – szintetizál, és tovább keres.
A szereplők jók, mindazonáltal néha (Hámor József kivételével) elfogódottak a furcsa tér adta állandó néző-közelségben, meg talán még szokniuk kell a valóban nehéz átváltásokat tiszta mozgás és karakterfigurák között. A zene Kunert Péter színpadra való, táncos- és nézőbarát alkotása. Schön Vilmos szépen használja a kicsi, de remekül felszerelt tér világítási adottságait. A nyilván szándékoltan nem túl karakteres jelmezek (kisestélyik) Kemenesi Tünde munkái.


Púder

Tér: Bátonyi György
Jelmez: Kemenesi Tünde
Fény: Schön Vilmos
Hang: Szabó Jusztin
Zene: Kunert Péter
Koreográfus: Duda Éva
Előadók: Gresó Nikoletta, Papp Tímea, Rakotomalala Miriam, Gergye Krisztián, Hámor József, Zambrzycki Ádám, Békéssi Orsolya
Zenészek: Bóna János, Onczay Zoltán, Keresztes Tamás, Lamm Dávid, Kunert Péter, Endrédi Zsófi, György Ákos

Helyszín: Budapesti Operettszínház Súgó Raktárszínháza
08. 08. 7. | Nyomtatás |