A frissek, a fiatalok és a tehetségesek

Inspiráció – Trafó

Az “inspiráció” szót a latin nyelvből vettük át, igei alakként (inspiro) eredetileg “belehel”, “befú” értelemben található meg. A magyar köznyelvbe és még számos egyéb nyelvbe talán a lélekkel való összefüggése miatt került vö. “életet lehel belé”, azaz lelket önt belé. Ettől már csak egy lépés az a jelentés, amikor a költőt Múzsája inspirálja valamire, jó esetben alkotásra. Azaz valami a művészbe lelket fú, pontosabban, belefú a lelkébe, megmozgatja azt. A Műhely Alapítvány – mint Múzsa – a fiatal táncosok lelkét és testét mozgatná meg azzal, hogy évente egyszer (olykor kétszer) bemutatkozási lehetőséget nyújt nekik. E múzsai tett nemesen mecénási is: a Trafó nagyszínpadán, két este mutathatják be tudásukat a kiválasztottak.  A frissek, a fiatalok és a tehetségesek.
Mestyán Ádám

“Frissek, fiatalok, tehetségesek.” Ez áll ugyanis a szóróanyagban, és az első két jelző maradéktalanul igaz mindegyik fellépőre. Három produkciót választott ki a szakmai zsűri (Ladjánszki Márta, Hudi László, Sebestyén Rita), egyet pedig immáron hagyományosan a táncművészeti iskolák szálkás kínálatából hívnak meg, jelen esetben a Budapest Tánciskolából. Így négy reményteljes ifjú alkotó műveit tekinthette meg a nagyérdemű, Ladjánszki Márta zseniális háziasszonyi alakítása mellett. Ez utóbbi – bár nem volt műsoron – pazar humorral előadott fricskázás, Ladjánszki mint díva észbontóan ironikusan-okosan kedves. Az átszerelések közötti magánszámai, különösen az első darab utáni létrajelenete, önmagában megéri az időt, amit az ember erre az estére szánt. Ladjánszki jelenléte: inspiratív, üde színfolt, bár több ilyen szellemes és okos táncosunk volna. Rajta kívül ugyanis nem sikerült igazán kiugrót felfedezni az esemény során, noha biztató jelek azért mutatkoztak. A négy produkció közül három szigorúan tartja a “tánc” műnemét, míg a negyedik, reményteli kísérletként videó-performanszként mutatja magát.
Nyilván technikai okok miatt ez az este első darabja. Juhász András Rész-m című alkotása különös, de összességében kiválóan sikerült kísérlet. A közönséget nem engedik leülni. Három videó-vásznon játszódik a történés, az emberek e vásznak alatt csoportosulnak, kissé Árvai György munkáinak atmoszférájára utalva. A középső nagy vászon két részre van osztva: felül egy arc fele látható, mely voltaképpen két arc montázsa. Az alsó felén egy száj helyezkedik el, az állkapoccsal együtt. Így a két fél egy arcot alkot, ami voltaképpen három. A felső kép előre felvett anyagnak látszik, ám az alsó állrész Szász Dániel táncoshoz tartozik, aki egyszer csak belép oldalról. Hirtelen jövünk rá, hogy az alsó kép élő. De nem csak ez az, hiszen élő zenét is szolgáltat a hátsó sarokban időnként megvilágított Bátki Viktor és Imre László. Rájuk pillantva derül ki, hogy a vetítőn szereplő arc felső felének két részlete az ő szemük. Eléjük is kamera van rögzítve. Sőt, a közönség is szerves részét alkotja az installációnak, hiszen rendszertelenül éles fények suhannak végig a fejeken, idegen lényekkel történő kapcsolatfelvétel röpke illúzióját juttatva az ember eszébe. A rövid előadás folyamán több kamera több helyszínt mutat. Egyrészt Szász fejére van erősítve egy minikamera, másrészt őt is veszi egy kézi-kamera, harmadrészt pedig ott vannak a zenészek kamerái.
Elgondolkodtató és merész performansz. Ugyanakkor sajátos drámaiságot hordoz, mintha egy titkos történet mozaikjaiba volnánk beavatva. Az egész darabban van valami “titkos”, ahogy a közönség körülállja a vásznakat, ahogy Szász Dani kamerája sajátos home-video jelleget kölcsönöz az atmoszférának. A táncos óvatosan mozog, látszik, hogy itt a tét a vásznon létrejövő látvány és nem a tánc maga. Nincs könnyű dolga. Egyik helyről a másikra fut, kimegy a Trafó büféjébe, majd visszajön, végül kifut a jeges téli utcára, mindezt úgy, hogy ne szakadjon le a fejéről a szerkezet. Egy ágyékkötő kivételével semmi sem fedi a testét, így furcsa sci-fi állathoz hasonlít. Drámaiságot hordoz magában a bonyolult szintekre tagolt mű. Mintha egy belső lélekfolyamatot látnánk, egyfajta naplót – talán Dosztojevszkij Feljegyzések az őrültek házából című könyvének lehetne kiváló illusztrációja. Juhász András koncepciója közelebb áll a színházhoz, mint a performanszhoz, hiszen a megjelenő test voltaképpen narratívát alkot, igaz, mind a színpad tere, mind az előadás ideje megkérdőjeleződik. A Rész-m szellemeskedő címével ellentétben rendkívül ötletes és ígéretes műnemi határátlépés. Épp ezért sajnálatos, hogy ez az első bemutatott alkotás, mivel innentől kezdve csökkenő színvonalú produkciókat látunk – valóban, mintha egy láthatatlan, múzsai kéz lejtősre tervezte volna a tartalomjegyzéket.
A következő darab Haraszti Adrienn Persona című táncfantáziája. Táncfantáziának én nevezem, merthogy határozottan van benne valami nosztalgikus a letűnt hetvenes évek balettje iránt, ami jelen esetben pozitívumként értékelendő. Haraszti Adriennről annyit árul el Ladjánszki, hogy eddig Hollandiában tanult táncot, és most jött haza, mert “gyökeret kíván ereszteni”. Első hajtásnak határozottan nem rossz a szólója, melyet Purcell zenéjére, olykor jól meggondolt csöndek közt hajt végre. A Szólófesztiválra készítette, így voltaképpen nem premiert látunk most. Egy biztos, a hölgy professzionális táncos, aki nagyon jól tudja, hogy mi egy táncdarab eltűrhető ideje: jelen esetben 6 perc. Megvilágított kék háttér előtt kezdődik, mely előtt kissé árnyjátékhoz hasonlíthatóan vág át. Majd kezdődik a voltaképpeni tánc: vörös ruhában, sujtásos fények közepette mozog, kissé a modern balett határán egyensúlyozva. Spicce betonkemény, mozdulatai határozottak. Bepróbált és munkás hat percet kínál a nézőknek. Az előadás végén fűzőjét kibogozva fut neki a sötétségnek, mintha vetkőzne, de azt már nem láthatjuk. Valami szeméremmel párosult vadság lobog ebben az “önismereti” szólóban, mely reményekkel tölt el a jövőre nézvést.
Nagy Csilla, akit már több kortárs táncprodukcióban megismerhettünk, ezúttal szólódarabját adja elő, a sokatmondó Blű címmel. A táncosnő kétségtelenül szorgalmas művész, de ez a darab sajnos nem jut tovább a címénél. Kicsiny lámpácskával lép elő, melyet latin zenére körbelejt. Mozdulatai kevésbé precízek, mintha direkt bájos kívánna lenni, kissé erőltetetten “aranyos”. Piroskát vagy inkább egy forróvérű Hófehérkét alakítván apró lámpája körül térgyakorlatokat végez. A latin muzsika sajátosan illik kissé barokkos ruhájához, a frizurájához annál inkább. Határozottan kíváncsi voltam, hogy miképpen zárul ez az összességében igen blű darab. És nem zárult kínosabban, mint ahogy elkezdődött. Sőt, szellemes ötletként, a táncosnő feje tetejére emeli lámpácskáját, és a lassan halványuló színpadi fényben olyasmit imitál, amit a gyerekek és a szórakozott szeretők szoktak játszani: a pici fénykörben kezével alakokat formáz. Mire e delikát momentumra feleszmélnénk, sajnos kikapcsolja a lámpácskát, és vége lesz a darabocskának. Határozottan igyekvő, nem reménytelen táncosnőről van szó, akit kacér szépsége egy tökéletesebb koncepciójú koreográfiában egyszer még komolyabb művésszé avathat.
Az Inspiráció záró darabját a meghívott Budapest Tánciskola végzős növendéke, Molnár Csaba jegyzi.  Duettet komponált, melynek az Azúr címet adta. Előadótársa Horváth Andrea, akinek szőkesége nem egy nyarat idéz fel az emberben. Sajnos azonban az Azúr a kelleténél hosszabb, absztrakt tánc. Az pedig a legnehezebb műfaj, hiszen úgy kell lekötni a néző figyelmét, hogy voltaképpen geometriát mutatnak be a színpadon. Így történt most is, két fénycsíkon indul az előadás (kicsit mintha az angolszász tánc hagyományát mutatná), melyből indulva különféle elrendezésekben mozogják be a teret. Olykor ötletes szinkronmozgások, máskor szembántóan amatőr, iskolásan balettes ugrások tarkítják a múló időt. Az ingbe-nadrágba öltözött két nagyon fiatal táncos teljesítménye ugyanakkor becsülendő, hiszen nem kis dolog ilyen alkotással kiállni egy ekkora színpadra. S némelyik idősebb kollégájuk irigyelhetné (nota bene, irigyli is) azt a lelkesedést és valódi frissességet, amivel megalkották darabjukat. Az Azúr iskolai bemutatónak talán elmegy, illetve minthogy a közönség nagy részét az említett műintézmény résztvevői alkották, voltaképpen az is volt. Jómagam is örültem, hogy a koreográfiát hiba nélkül végre tudták hajtani.
Összegezve az idei Inspirációt, a zsűri nem dolgozott rosszul, kezdő daraboktól megszokott és nem rosszabb teljesítményeket válogattak be. A fiatal alkotók egyre jobbak, egyre inkább felkészültek. Csak azt tudom kívánni nekik, amit három évvel ezelőtt, az első Duófesztivál szereplőinek: sok fellépési lehetőséget, hogy ki-ki észre vegye, alkotni a legkeményebb munka a világon.  


Juhász András: Rész – m

Elektronika: Zombori József
Rögzítéstechnika: Juhász Bandi
Rendező: Juhász András
Előadó: Szász Dániel (tánc), Bátki Viktor (hegedű), Imre László (brácsa)

Haraszti Adrienne: Persona

Fény: Pete Orsolya
Zene: Henry Purcell
Koreográfus, előadó: Haraszti Adrienne


Nagy Csilla: Blű

Fény: Juhos István
Zene: Miguel Bose
Koreográfus, előadó: Nagy Csilla

Molnár Csaba: Azúr

Fény: Pete Orsolya
Zene: Console
Koreográfus: Molnár Csaba
Előadók: Horváth Andrea, Molnár Csaba
08. 08. 7. | Nyomtatás |