A paradoxonok mítosza

Beszélgetés Kovács Gerzson Péterrel

Kovács Gerzson Péter összetéveszthetetlen alkotói pályán fut; művei szinte egymásból nőnek ki, egymás előzményei és folytatásai, mintha bizonyos szellemi praxis állomásaiként kapcsolódnának. Legutóbbi darabja, a Tranzit is illik e sorba. A bemutató kapcsán a kevésbé laikus nézők között szóba került a minimalizmus és a redukció fogalma is, ám e kifejezéseknek, úgy tűnik, többféle olvasata is lehetséges. A koreográfus-alkotó ezekről a lehetőségekről is beszélt, meg az állandóan kísértő paradoxonokról, s persze a szakmát érintő egyéb téma is felvetődött.
Péter Márta

– Bevezetésképpen a Tranzit születéséről, előadóiról essen néhány szó!
– Éppen a beszélgetésünk előtt mondtam valakinek, hogy boldog vagyok, hogy a Tranzit elkészülhetett, és olyan emberekkel dolgozhattam, akik figyeltek rám, értették és elfogadták elképzeléseimet. Mert ők nem akárkik: mindannyian kiváló táncosok, előadók és ráadásul nagyon kemény figurák. Egyébként tudatosan választottam érettebb előadókat, akik már megéltek sok mindent, hiszen hiába mesélek én egy ruganyos ifjú párducnak, ha őt még “nem lökték le a vonatról” egyszer sem.
– A tapasztalat most azért is fontos, mert nincs olyan zárt és folyamatos koreográfiai  forma, amely mögé előadóként el lehet bújni.
– Sőt! Ez egy fura, paradox darab. Személyiség, vagyis személyesség kell hozzá, e nélkül egyszerűen nem születik meg: ezekre az előadókra vágytam, kellett az ő életük! Én csak előhívtam mindezt. Lehet, hogy nem látszott a nézőtérről, de folyt a könnyük.
– És gyönyörűen izzadtak!
– Talán az egyik beitta a másikat, de mikor valaki – a megteremtett szituációban – olyan mélyre viszi önmagát, hogy kitör belőle minden feszültség, és eléri a felszabadultság, a teljes szabadság állapotát, akkor már a lényegig jut el. Mert a szabadságról van szó, amely így fejeződik ki. És ez gyönyörű. Szóval boldog vagyok, hogy megcsinálhattam ezt a darabot: ez a viszonyom a Tranzithoz. Az öröm! És örülök, hogy eltáncolhattam én is, igaz ugyan, hogy némileg belerokkantam. Mert utána gerincműtét jött.
– Biztos nem véletlen, hogy éppen ekkor!
– Én sem hiszem, hogy véletlen volt, mert ahogy felidézem ezt a darabot, mindig nagyon emocionálissá válok.
– Mások számára talán valóban szokatlan ez a mélyrétegi őszinteség, érzelmi felfokozottság, amely mellett azonban ott áll egyfajta racionalizmus is, hiszen szükség esetén te nagyon célszerűen tudsz gondolkodni.  
– Nem hiszem, hogy túlzottan racionalista lennék. Az igaz, hogy nagyon sokáig kiemelt szinten tanultam a matematikát, és engem ez a tárgy szórakoztatott. Örömmel emlékszem például arra, amikor abban a jó iskolai csapatban azzal játszadoztunk, hogy ki milyen megoldást választ; a, b vagy c variációt, hosszabbat vagy rövidebbet? Föl se merült, hogy nem tudjuk megoldani a feladatot. És ez mi? Részint egy analitikus gondolkodás: ismerd föl és vizsgáld meg a problémát! Járd körbe! A problémák vizsgálatának is vannak technikái, aztán a problémák megfejtésének, majd megoldásának is vannak technikái. Mert a probléma csak apropó.  De hogy miképp járok az úton! Az az igazi kihívás!
– Te most tulajdonképpen a művedről beszélsz!
– Hát megcsináltam én azt már százszor is, az biztos, de nem így. 
– Persze, mert az út az érdekes.
– Igen. És ez a darab az útról szól! Mindannyian úton járunk, mindannyiunknak van valamilyen predesztinációja, nem misztifikálva, de egyszerűen be van írva a génjeinkbe, a környezetünkbe, szóval nagyon komoly meghatározottságokkal élünk. Nem tudom, hogy ezeket föl kell-e ismerni, hogy e téren tudatosan kell-e létezni, azt hiszem mégis, hogy határhelyzetekben jobb róluk tudni. Persze megpróbálhatsz magadnak valamilyen konszolidált életet teremteni. Vajon hány portásban szunnyad így a tehetség? És portás: portásnak menekült. Miért? Miért nem vállalta el valódi magát? De mi lök oda, hogy a sorsodat elvállald?
– Jelen esetben például egy koreográfus! Amikor olyan helyzetbe hozza táncosait, hogy elfogadják a sorsukat. Amikor egy sajátos eszköztelenség révén, a külsőséges elemek redukálásával a lényeget akarja láttatni, amelyben a személyes és a színpadi sors összeér. 
– De itt nincs redukció!
– Véleményem szerint viszont van, méghozzá több értelemben is. Arra jutottam ugyanis, hogy a nézőnek nem a darab játékideje az igazi kihívás, hanem a feszültség, amelyben ez idő alatt része van.
– Pontosan. Rákényszerül, hogy eljusson önmagához. Tehát a kényszer, hogy lásd magad; ez a borzasztó!
– A redukciónak ezt az aspektusát is élik az emberek, amikor nem léphetnek ki az idegesítő, feszültséget gerjesztő beszorítottságból. Az idő csak segédfogalom ennek az állapotnak a meghatározásához.
– Mert így passzolni lehet a valódi problémát. Én ott ültem a nézőtéren, és figyeltem: körülbelül hét-nyolc ember ment el, és főként fiatalok! De a távozók többnyire kezdettől a felszínen maradtak, sutyorogtak, izegtek-mozogtak, szóval olyanok voltak, akiknek egyetlen intenzív perc is nagy megterhelést jelenthet. – De én nem tudok igazán okos dolgokat mondani, s nem is nagyon szeretnék a darabról túl sokat beszélni, csak úgy csapongok. Egy biztos, hogy minimal art nincs. Persze, bizonyos értelemben van, vagyis mondják, használják ezt a kifejezést.
– A minimal art-ban szerinted valami nem történik meg?
– De, éppen hogy megtörténik. A maximum. A lényegtelen pedig ki van hagyva.
– Ez is egy reduktív út.
– Formai megközelítés szerint igen. Tehát kicsoda a formalista!? A formalista nem mer vagy nem kíván eljutni a lényegig, megmarad a felszínen. – Tanítok a Táncművészeti Főiskolán, a fénytervezésről szólnak az óráim. Mesélek a gyerekeknek, megpróbálom őket praktikus mederben tartani, de eljutottam oda, hogy túl sokat már nem lehet mondani a praktikumról. A lényeg a létezésed. Hogyan létezel, hogy élsz a világban?  Milyennek látom én ezt a helyet? Vagy megyek az utcán, és befogadom az utcát. Mindent látok, mert látni akarok. És így kell koreográfiát is csinálni, így kell festeni, fényt tervezni…
– Tehát el kell érni valamilyen intenzitást!
– Intenzíven kell mindent behívni. És aztán persze tanulni kell, sokat, és ezt a sok mindent el kell rakni. És hová rakod, hogy rakod ezeket össze? Ez is nagyon lényeges. A következő lépésben viszont már az a lényeg, hogy ne foglalkozz vele! Intenzíven nem intenzívnek lenni! Ez egy technika.
– Ismét egy paradoxon! Azt hiszem, lényegében paradoxonok sorozatából építkezel.
– Abszolúte! De hát vizsgáljunk bármit: minden paradoxon.
– Például az, hogy koreográfusként épp a formákat számolod föl!
– Majd egyszer megcsinálnom az avantgárdok álmát, az önmagát felszámoló művet. (Nevet.) Ehhez azonban fontosnak tartom még hozzáfűzni, hogy amikor 1992-ben az Ideiglenes címet bemutattuk, az első – újságban megjelent – nyilvános reakció ez volt: Na jó! És hogyan tovább? És bármit csinálok, tizenhárom éve én ezt a kérdést kapom. Ezt a bizalmatlanságot, ezt a szkepszist.
– Nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen magyarázat. Talán az a szokatlan tapasztalat is belejátszik, hogy a műveid egy erőteljes, ám egyirányú folyamat részeiként szinte hézagmentesen kapcsolódnak, s hogy ezt a világot meglehetős következetességgel, második évtizede építed.
– Ez nyilvánvalóan abból jön, amiről már beszéltünk, hogy mindannyian úton járunk. Én ilyenen. De az én utam talán valamivel határozottabban kirajzolódik, mert én tudok is erről az úton létről. Én állandóan hivatkozom; hivatkozom a kultúrára, a történelemre, saját magamra, sok mindenre… Tudatosan. És elvárom, hogy tudják azt, amire hivatkozom.
– Nem biztos, hogy mindenkinek van erre “antennája”. Nem véletlenül vagy te éppen Kovács Gerzson Péter!
– Arra jöttem rá, ha én nyilvánossá teszem ezeket a nagyon egyedi sajátosságaimat – s itt megint jön a paradoxon – akkor én általános vagyok, elveszek;. már nem is létezem.
– Akkor most úgymond a – félig meddig titkos – szellemi attribútumaidról beszélünk, amelyek megjelennek a műveidben, s amelyek gondot okoznak a befogadók egy részének.
– A befogadónak azért, mert én ő vagyok; a táncos a darabban elveszti önmagát, majd újraépül. És ez megrázó.
– Megérkeztünk az örök visszatérés mítoszához.
– És egy újabb paradoxonhoz, mert a legdrámaibb határ, ha olyan szinten tudsz önmagad lenni, hogy közben különös módon megszűnsz.
– Azt hiszem éppen ettől félnek leginkább az emberek.
– Hát persze! S itt most mindenki szembenézhet önmagával; énjével, félelmeivel, ragaszkodásaival, egyszóval mindennel.
– Hogy fogadják a darabjaidat külföldön?
– Emlékszel az Imago mundira?  Nagyon keveset játszottuk. Nem volt az életművem csúcsdarabja, de ott valami karcos dolog történt. Két gyönyörű nő, Péntek Kata és Fekete Hédi táncolt, meg én. Koreográfusként igyekeztem kiemelni ezt a női szépséget, úgy is öltöztettem őket, hogy minél többet lehessen látni belőlük, minél erotikusabbak legyenek, s közben ezt a szörnyű világot éljék e gyönyörű teremtések. Szigorú volt a darab, ugyanakkor kódoltan, finom gesztusokkal rendre jöttek benne a gegek. És Bukarestben elképesztő sikert aratott az előadás! A nézők ott közberöhögtek, közbetapsoltak, Magyarországon pedig nem tudtam játszani. Lehet, hogy a Tranzitot is külföldre kell vinni, egy másik világba.
– Ha jól tudom, erre hamarosan sor kerül!
– Igen, a lengyelországi Bytomban egy nemzetközi táncfesztivál és konferencia részeként fogjuk játszani darabunkat. A július eleji rendezvénynek a Sziléziai Táncszínház ad otthont.
– És csak az imént érkeztél haza Hamburgból! Oda mit vittél és milyen sikerrel?
– A Polyzentral sorozatában a Sziklarajzokat mutattuk be kétszer, s volt még egy koncert is, ahol a nézők a zenei anyagot hallhatták élőben. És a sikerrel mindenki elégedett lehetett!
– Beszéljünk még néhány szót a táncról kicsit tágabb összefüggésben is! Az Irodalmi Kerekasztal mintájára működésbe lendült a Táncművészeti Kerekasztal is, ám a lendület különféle okokból elfogyott, s a minisztériummal folytatott tárgyalások abbamaradtak. Az eseményeket követve több levelet is írtál a szakmának címezve.
– Elsősorban kortárs táncosoknak küldtem el, de magkapta a Táncművészek Szövetsége, a Trafó, a MU Színház… Újraolvasva is vállalhatóak a sorok, mert a szakma, sajnos, nem jól vizsgázott: nem volt képes önmagát megfogalmazni, nem volt képes saját köreiben konszenzusra jutni, nem volt képes értelmesen érvelni, vagyis megteremteni azt a társadalmi közeget, amelyben valódi tárgyalópartner lehetett volna. Így aztán a szakmán belüli érdekcsoportok egymás ellen is kijátszhatóak, s a lényeget abszolút nem érintő látszateredményekkel nagyjából meg is nyugtathatóak. A levélben is föltettem a kérdést: vajon nem a tervezéssel, a stratégiával, a képviselt célokkal volt-e eleve a baj? Széky Jánosnak az ÉS-ben megjelent cikkéből kölcsönözve a szót, nem “professziódiskurzus” történt-e véletlenül, amelyben az idővel “megszilárdult hivatási csoportok” elszigetelődnek egymástól, s így belső értékrendjük változatlan fenntartásával megóvhatják magukat a változás kényszerétől!?
– Kaptál választ valahonnan?
– Írásban csupán egyvalaki reagált, meg akadt még néhány szóbeli reflexió, semmi több.
08. 08. 7. | Nyomtatás |