Bata Rita: Szélcsend; Zárt telek

A Szélcsend című darabnak az “elvesztés élménye” a témája, mint ez az ajánlóban olvasható. Bizonyára mindenki látott már olyan kis játék balerinát, amelyik körbe-körbe forog, miközben játékosan illegeti magát. Bata Rita e gyerekjátékot imitálva kezdte előadását. Miután groteszk kifejezést erőltetett arcára, a baba lelépett a dobogóról, és önálló életre kelt. Hosszú, elnyújtott mozdulatokkal megtette első lépéseit a világban, körbement a színpadon, és a szövetpántokat, melyekkel pár perccel azelőtt gondosan két oldalról felkötötte ruháját, ismét eloldotta. Majd a két pántot kihúzta jelmezéből, mintha teste egy-egy darabja lett volna. Gondolom, ez a teátrális gesztus jelképezte volna az egyik “elvesztés-élményt”, a tudatlanság, a gyermeki én elvesztését. Később ruhájától is megvált, valószínűleg az ártatlanság elvesztésének apropójából. Az, hogy erre mi késztette, számomra nem derült ki. Nyilván ez a jelenet csak akkor lett volna tragikus, ha valami kikényszerítette volna. A villanófényben történő mozgás, úgy hiszem, az “ingerzuhataggal megáldott világ”-ban élhető életet mutatta be. Pár percig tartó ideges rángás, majd folytatódott a megszokott tempótlanság és dinamikátlanság, mindez fűszerezve egy semmibe révedő, szenvelgő tekintettel, ami az előadót az egész előadás alatt jellemezte.

Később hosszan állt fél lábon, eljátszva, hogy felhúzott lába egy dédelgetett kisgyerek, ezt zenei aláfestés is megerősítette, ha valakinek nem lett volna elég egyértelmű. Ehhez hasonló akciók után a játszó visszatért a dobogóra, ahol a feje fölött megmozduló fémcsövek harangszóra emlékeztető hangot hallattak.
A koreográfus-előadó teátrális elemek sorát halmozta egymásra. Óriási pátosszal mutatta be, hogyan megy egy gyerek, hogyan veszi le egy nő a ruháját, hogyan veszi egy anya karjába a gyermekét, ám hogy mivégre mindez, nem derült ki: egy közhelyes alapszituáció fájdalmasan unalmas, szenvelgő utánérzetét láttam.
Következő produkcióját – Zárt telek címmel – a Műhely Alapítvány Pólusok programjának keretében mutatta Bata Rita. Az előadásra betóduló nézőket digitalizált vásári hangulat fogadja. A zenészek elektromos hegedűhanggal és egy laptoppal gerjesztett zörejjel invitálják a látogatókat. A színpad hátteréül szolgáló vászont a “nincs adás” vizualitása uralja, mikor kezdetét veszi a zajszimfónia és az előadás. Jobbról szaggatottan határozott lépések haladnak át a színen. Majd a három szereplő csataüvöltésekkel a színpad közepére tör. A két szélső között a harmadik behódol, majd a férfiak koitáló mozdulatokat végeznek. Ezt a részt a megvilágítás is hangsúlyozza: óriási árnyképek pulzálnak a háttérben, mintegy egybeolvad a három táncos. A maszkulin részek folyamatosan érzik egymást, mozdulataik rebbenésnyi kérdések és válaszok. A feminin rész passzív pózokban fogadja be a történteket. Az Ibolyák elasztikus pórázon másznak be, mozdulataik érzékeny összhangja az egész előadást végigkíséri. Ebben a “karban” születik meg a részek apró ereje, mely a folyamatos összhangban hangtalan, de meghatározó jelenlétté fejlődik. A személytelen alázat, amivel megjelenítik a mozdulatokat, nem lehetne ellenfele az ösztönös erőknek, amit a három főszereplő egysége föltételez, a törékeny harmónia mégis jelen van, és nem veszíti el a lét dimenzióját. Lírai pillanata az előadásnak, mikor a létezők a levegőbe emelkednek. A három főalkotó szárnycsapásaihoz ismét az Ibolyák teremtik meg a lebegő étert, melyben lehetséges a szárnyalás. E függő részletek meglepő metamorfózisa, mikor hídba hajolva, fejükkel idegenként nézegetve környezetükre elfoglalják a teret. Testükkel felosztják a színt, köldökzsinórjaik pedig fehér csapásként vezetnek a légtérbe. Az előadás humoros pillanata, mikor berohan a távirányítós autóval játszó kisfiú. A vetített babaszemek ráfókuszálnak a játékszert megakasztó jelenlévőre, majd ismét a játékra terelődik a figyelem. Ekkor érezhető, hogy az eddigiek valamiféle “Zárt telek” részei, akik talán szabad szemmel nem is észrevehetők, mégis meghatározó alkotói a dimenzióknak. A mi játékunk tehát egy olyan játék része, ami csak akkor helyeződik a vizsgálhatóság pozíciójába, ha a játékunk megakad, vagyis zavar keletkezik.
Ez persze egy kiválasztott, gondolom lehetséges olvasata az előadásnak, amit egyébként sikerültebbnek tartok az elsőként elemzettnél. A koreográfus, talán a többi szereplőre irányuló figyelem miatt is, itt nem kezdett bele egy néma arc mögé zárt belső monológba.

Lénárt Gábor
Bata Rita: Szélcsend

Látvány, jelmez: Szitakötő
Zene: Hegedű – Kerek István, montázs
Koreográfus, előadó: Bata Rita

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

Bata Rita: Zárt telek

Látvány, videó: Szabó Péter
Fény: Payer Ferenc
Zene: Kerek István, Xrc
Koreográfus, rendező, díszlet, jelmez: Bata Rita
Előadók: Bata Rita, Ihaza Festus, Feicht Zoltán, Tóth Tímea, Pétery Melinda, Nagy Annamária, Musitz Dóra, Illés Zsuzsanna, Fazekas Péter

Helyszín: Trafó
08. 08. 7. | Nyomtatás |