Absztrakt barokk

Emio Greco/PC: Extra Dry – Trafó

“Je suis mon corps.”
Greco/PC

Az absztrakt tánc hazai kedvelőire mostanság szűkös idők járnak. Magyarországon a narratív illetve a gesztusokra épülő tánc éli virágkorát. Emio Greco azonban meglehetősen puritán alkat, és a Trafóban bemutatott 1999-es koreográfiája az absztrakció non plus ultrája. A címe Extra Dry, a Fra Cervello e Movimento trilógia (Bianco, Rosso, Extra Dry) harmadik darabja. Ez a harmadik rész külön álló produkciónak is tekinthető, hiszen épp annyi joggal lehetne Greco majd minden darabjával rokonítani ezt a duettet, mint a két előző szólódarabbal.
Mestyán Ádám

Az olasz táncos lassacskán tíz éve dolgozik együtt Pieter C. Scholten holland színházi rendezővel. A PC-ként rövidített alkotó és a táncos közös munkái a puszta szórakoztatásnál nagyobb igénnyel lépnek fel. Hihetetlen mennyiségű munkával és energiával tánckísérleteket végeznek. Az Extra Dry valóban dry, száraz darab, sőt néhol igencsak unalmas. Mégis valami szépség villan át a testeken. A szárazság olyan puritánságként értelmezhető, mely sallangoktól megfosztva, szellemi minőséggé transzformálja a testet. Munkáik határozottan intellektuálisak vagy inkább: metaintellektuálisak, nem adják könnyen magukat az értelmező számára. Matematikai pontosságú mozdulatok és éterien finom dramaturgia: az ontológiában gondolkodó táncos és a lírai rendező munkájára az “absztrakt barokk” szókapcsolat lehet jellemző talán.
Az Extra Dry-ban ugyanis sok az arany. A színpad három fala aranyló szövettel borított, a két táncos fehér ruháikban papokként lépdelnek e templomban. Mozgásukat nehéz leírni, talán nem is kell: ez a fajta tánc asszociatív, álmokkal operál. Épp ez a lefordíthatatlanság az, ami az absztrakt tánc lényegét alkotja. Az elemzőnek pedig ebben az esetben van a legkevésbé tudományos munkája. Szépirodalmat lehet és kell írnia, mert ez a stílus emelkedettséget, képzeletet, részvétet igényel. Az absztrakt tánc technikai leírása – bár nyilván fontos és érdekes adalékokat adhat – jelen esetben nem képes támpontot adni az interpretáció számára. A szituáció paradox, hiszen a táncos részéről ez a stílus óriási technikai tudást igényel. Az Extra Dry esetében sincs ez másként: Greco és a spanyol Barbara Meneses Gutiérrez érezhetően hatalmas munkát fektettek a duettbe.
A két kopasz figura nemtelen. Az arany háttér előtt, hangsúlyozottan halk (zaj)zenére mozdulataik történettelen történeteket mesélnek. Mintha nem történéseket, hanem suttogásokat, tértől és időtől elszakadt emlékeket látnánk. Bár nemtelenek, számomra ez nem a szokásos “angyali” lét képzetét kelti. Mintha nem is állnának kapcsolatban az emberiséggel. Kopasz, fehér ruhás alakok – talán még meg nem született vagy még inkább: már halott, száraz lények. E benyomás éles ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy sokszor halljuk testzajaikat, látjuk izzadtságukat, halljuk, ahogy lihegnek. Míg a díszlet és a mozdulatsorok elidegenítettek, bizonyos jellemzők kihangsúlyozzák szomatikus létüket. Test és intellektus fanyar koktélja szerepel az étlapon.
Bár sokszor elszakadnak egymástól, mégis határozottan az a benyomás támad, hogy együtt illetve egymásnak táncolnak. Valamiféle kölcsönös függésben vannak. Nem, nem a szerelem. Inkább a közös magány táncát láthatjuk. E magány csak a másik jelenlétével válik teljessé. Van ebben valami állati. A zajzenére folytatott kísérletek, térfelmérések, bemozgások még valamiről tanúskodnak: a félelemről. A darab elején magabiztos papokként mutatkozó táncosok a végére meg-megtántorodó, bizonytalan lényekké válnak. Mintha hibáznának a táncban. Megkérdeztem az egyik szervezőt, aki mind a négy este látta a darabot, és megerősített abban a hitemben, hogy itt direkt hibákról van szó, azaz, hogy ha nem is mindig ugyanúgy és ugyanott, de minden előadáson tapasztalhatóak ezek a “bizonytalanságok”. A nyilvánvaló improvizációtól eltekintve, azt hiszem, ezek az “elvétések” a legérdekesebbek a darabban. Nemrég Magyarországon járt a Random Dance Company és koreográfusuk, Wayne McGregor szintén ilyesmivel kísérletezett. Ő is tiszta, absztrakt műveket alkot leginkább. Talán épp e stílushoz szükséges tömény koncentráció és technikai tudás, munka az, ami megengedi, hogy a hibák természetrajzának kutatásába fogjanak. De nemcsak az ily már-már filozófiai belátásokat enged meg a műfaj, hanem azt is, hogy a figyelem maszkja alól időnként valami félelmetesen vad és gyors szabaduljon el. Elég csak McGregor Presentient című etűdjére utalni, amit a Rambert Dance Company számára készített, és amely az egyik legmarkánsabb táncmű, amit valaha láttam.
Akad egy szekvencia az Extra Dry-ban is, mely különös figyelemre tarthat igényt. A meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető rész után, a halk, zeneként szolgáló neszezések abbamaradnak. Aztán elemi erővel szólal meg A négy évszak egy részlete. A már-már csontig lerágott zenemű új kontextusban jelenik meg, valahogy visszakapja élességét. A Közép-Európa Táncszínház épp a Greco-előadás előtti nap tartotta A négy évszak című darabjának premierjét. Úgy látszik, Vivaldi benne van a levegőben – bár tegyük hozzá, hogy az Extra Dry 1999-es koreográfia. A KET előadása is új értelmezését mutatta a zeneműnek, de erről másutt bővebben. Greco/Scholten Vivaldi-részlete nem teljesen Vivaldi: valami modern átiratot használhattak vagy készítethettek, hiszen a klasszikus hangszerek alatt olykor különböző effektusok hallatszanak. A színpadon a zenei váltással egy időben a fény is megváltozik. De a szokásos trükkel ellentétben, nem felcsapó fényár, hanem ellenkezőleg, homály vakítja a nézőket. A színpadon furcsa derengés támad. Ekkor értjük meg, hogy fenomenális hatása van annak is, ha valamiből hirtelen visszavesznek. A lenyűgöző mozzanat harmadik eleme a táncosok ütemváltása. A színpadi félhomályban a gyors zenére félelmetesen vad és erős mozdulatsorokat mutatnak be.
A zene, fény és tánc mívesen kimunkált hármassága meghatározó a darabban. Különösen a fényt kell kiemelni. A szokatlanul sok lámpa nem hatásvadász célokat szolgál. Rég láttam olyan darabot, ahol a teret ennyire finoman szőtték át a fények. Azt is mondhatni, hogy a táncosok a fényre táncoltak, mintha a ritmust inkább a fény, mint a zene szabná. A fény ritmusa nem ütemes változásából áll, hanem térszabásából. Alakzatok rajzolódnak ki a fény által, pontosabban: helyek. Ennél is fontosabb, hogy atmoszférát teremtenek a fénycsóvák. Intenzitásuk mértéke anyagszerűvé teszi a levegőt, amelyben a fehér leplekben táncoló kopasz lények mint élő emlékképek hajladoznak. Sajnos azonban túl sokáig. Emio Greco és alkotótársa valahogy elszabták a terjedelmet. Túl hosszú a darab. A vége pedig meglehetősen unalmas. Sajnos, tehetségük és megszállott munkabírásuk csapdájába estek. Nem bírtak megálljt parancsolni időben.
Túlzásuk azonban mit sem von le annak a ténynek az elismeréséből, hogy hihetetlen munkát fordítottak rá. S azt sem lehet tagadni, hogy kevés pontosabb táncost találni náluk. A dicséret többes száma elsősorban a női főszereplőre, Barbara Meneses Gutiérrez-re vonatkozik, aki – bár láthatólag Greco igyekezett magára vonni figyelmet – mégis némiképp önállóan sugárzott a színpadon, és épp annyit, vagy talán még többet is köszönhet neki a darab, mint világhírű partnerének. Az Extra Dry duettje puritánul gazdag, barokkosan monumentális, miközben mikro-precíz. Ha másra nem, de a műalkotással való törődésre, a ráfordított munka értékére, egyszóval a gondra ismét jó példát láthatott a honi publikum.
08. 08. 7. | Nyomtatás |