Szitakötő szárnyán

Kim Manri: My Mother; Ohno Yoshito: Food for the Soul

Ha fel is vagyunk készülve arra, hogy egy butoh előadás nem egykönnyen emészthető, még úgy is hatalmas meglepetés érhet minket. Különösen akkor, ha ezt a műfaj hazájában, Japánban élhetjük át. Az osakai Dance Box nevű apró táncszínház produkciója hasonló élményt jelentett, amit a táncelőadás szféráján kívül eső részletek még inkább egyedivé tettek.
Farkas Eszter

Kezdve azzal, hogy a nézőtérre lépés előtt a nézőket nejlonzacskókkal fogadják: a Japánban szokásos – minden kopható és bepiszkolható anyagra kiterjedő – védőintézkedés itt is érvényes, azaz a cipőből ki kell bújni, és azt a zacskóba helyezve magunkkal vinni. A következő meglepetés a nézőtér méretéből adódik, a Trafó felének megfelelő helyet olyan gazdaságosan igyekeznek betölteni a szervezők, amennyire csak lehet, így két sornyi ember kuporog elöl ülőpárnákon, de a hátrább lévőknek sem jut sokkal több hely. A szervezők mindenkit megkérnek, hogy húzza össze magát, majd miután minden elfoglalható helyet betöltenek, elmondják, hogy mi lesz látható. Az előadás három produkcióból áll: Kim Manri My Mother című előadásából, amit Ohno Yoshito Food for the Soul című darabja követett, végül pedig kettejük kollaborációja zárta a programot. Mindez a kilencvennyolc éves művész, Ohno Kazuo tiszteletére.
A színpadkép teljesen egyszerű, és egész végig nem változik: a világos padlót sötét függöny veszi körül három oldalról, emögül kúszik elő Kim Manri az első produkcióban. Az Anyám címet viselő darab nyomasztó érzést kelt, ami egyre erősödik a színpadra nagy nehezen “beszülető” táncosnő minden egyes mozdulatával. A függöny keskeny résén keresztül, nehézkesen a színpadra kúszó táncosnő mindvégig darabos, a butoh-ra olyannyira jellemző félelmetes, és mégis magasztos mozdulatokkal táncol. Sima fehér, testére tapadó elasztikus ruhát visel, haja rövid és fejére simul. Kim a színpad közepén marad, és sosem áll fel, végig hason fekve halad, kézfejével kormányozva tehetetlen testét: azon töprengek, hogy a kacska kéz és az ide-oda tett láb, valamint a fókaszerű test csak megtévesztő “butoh-kellékek”-e avagy mozgáskorlátozott táncosnőt látok a színen. A darab megmutatja, segít elképzelni, milyen egy tehetetlen testben hétköznapi emberi vágyakkal létezni; a táncosnő közben metamorfózison megy át, a gyermekből felnőtt, majd idős ember lesz. Ruhája megváltozik, palástot kap és fejdíszt, ugyanolyat, amilyet Ohno Kazuo viselt Mother című darabjában. És végignézzük, ahogy kérdez és üvölt, elréved és vágyakozva táncol, mintegy az anyjának címzett szemrehányó tettként. Végül látjuk idős, bölcs, de magányos emberként, akit két fekete ruhás segéd (ki tudja, talán a Vég emberei) visznek ki a színről.
A szünet után következik a lélek igazi tápláléka, a Food for the Soul. Az első előadás által keletkezett kellemetlen, borongós érzést ez a minden tiszteletet megadó és azt ki is vívó előadás követi. Itt a fiú állít tükröt apja elé, és egyben a tanítvány rója le tiszteletét a mester életműve előtt. A hatvanhat éves Ohno Yoshito (döbbenet, hogy ötvennek néz ki, és annak megfelelően táncol) a nézőtér közepéről ereszkedik alá a színpadra. Krémszínű nadrágot visel ugyanilyen öltönnyel és cipővel – a ruha anyaga szabad mozdulatokat enged, és mégis csupa tradíciót és gentleman hatást sugall. A táncos arca fehérre van maszkírozva, és érzelmeket kevéssé tükröz – egyedül az arcából kiemelkedő szuggesztív szemek és az örökké befelé fordított tenyerek tolmácsolnak folyamatosan.
Ohno Yoshito tánctechnikája nem feltétlenül bonyolult: apró, de tudatosan végigkövetett mozdulatok, térdben hajlított járás, amely a mozdulatlanság érzetét kelti még akkor is, ha futásba vált át, és folyamatosan fenntartott belső energia jellemzi. Ez az, ami leginkább lenyűgöz Ohno táncában: szoros kapcsolatot teremt a nézővel még úgy is, hogy redukált eszközrendszert alkalmaz. Nincs szükség itt hatalmas mozdulatokra, meglepő fordulatokra vagy zavarba ejtő díszletre: Ohno Yoshito eléri azt, hogy édesapját lássuk az ő táncában, hogy elmesélje nekünk, apja hogyan szentelte életét a táncművészetnek. Folyamatosan fenntartott aurája olyan tiszteletet követel, amit csak egy kilencvennyolc éves művészé tud. A zene a gépies, monoton hangoktól a klasszikus zenén át egy sanzonszerű dallamhoz jut el, és közben mindig meglepődünk, mikor a táncszínházat megrázó remegés a legalkalmasabb pillanatra esik: a színház egy épületkomplexum második emeletén van, amely fölött egy kisebb hullámvasút halad át. A moraj és rázkódás vagy véletlenszerűen esik a feszültebb pillanatokra, vagy Ohno érzékei kifinomultak annyira, hogy táncát a külvilág rezdüléseihez igazítsa.
Elérkezik az a pont, amikor a táncos aurája teljesen betölti a színpadot és a nézőteret is, amikor szinte érezzük a lemondást, az áldozatvállalást és a művészként választott magányt, amit Ohno Kazuo a butoh egyik atyjaként vállalt fel. Fia méltóan tolmácsolja mindezt, majd az őszinteség gesztusával pecsételi meg, első alkalommal megemlékezve a közönségről: nekünk háttal, de a tenyerét felénk fordítva hagyja el a színpadot. A harmadik részben Kim Manrival közösen egy utolsó köszönetet mondanak a művésznek. A színpad közepén a fátyollal borított táncosnő ül, a férfi táncos pedig őt táncolja körül – immár Yoshito Kazuo fején van a jelképes fejdísz, és ő viseli a palástot is. A darab akkor hozza a legutolsó és leghatalmasabb meglepetést, amikor a balszélre betolják Ohno Kazuót. Az idős művész kerekes székben ülve figyeli a darab utolsó taktusait – pontosabban nem lehetünk biztosak benne, hogy érzékeli-e még ezt a világot. A szeme könnyes, és kissé homályosan néz, és a reakciói láthatatlanok. Rendkívül megható látni, ahogy a fia beszél hozzá, és rámutat a csodálattal és meghatva ülő Kim Manrira. A táncosnő csokrot kap, és a szervezők az előadás ünnepeltjének, Ohno Kazuónak is átadnak egy hatalmas csokrot – a fia megpróbálja a művészt az evilági létbe gyöngéden visszacsalogatni, de látszólag nem sok sikerrel. Ohno Kazuo az emberi valójában már leginkább csak egy gyönyörű szitakötő-vázra emlékeztet, művészete azonban testet ölt a fia táncán keresztül.
08. 08. 7. | Nyomtatás |