Egymásnak vetett háttal

Beszélgetés Kiss Jánossal

A 2004/8-as számunkban beszélgetést közöltünk Frenák Pállal, amelyben a koreográfus-társulatvezető a magyarországi táncélet néhány problémáját tette szóvá. Az interjú vitát váltott ki, többen jelezték, hogy szeretnének reagálni az elmondottakra.
Sándor L. István

– Milyen minőségedben kívánsz válaszolni a Frenák-interjúra?
– Egyszerű öreg táncosként, aki természetesen nem tud kibújni a bőréből, hisz a Győri Balett vezetőjeként és a Magyar Táncművészek Szövetségének elnökeként is bántott mindaz, amit Frenák Pál elmondott az interjúban. Tisztelem az ő munkáit, a magyar táncélet nagyon markáns képviselőjének tartom őt. Ezért nem értettem a kirohanásait. A legtöbb állítása ugyanis egyszerűen nem fedi a valóságot.
– Konkrétan mire gondolsz?
– Például Pali azt nyilatkozta, hogy van egy kör, akik egymásnak osztogatják a díjakat. Ez rosszindulatra vagy tájékozatlanságra utal. Mivel Frenák is tagja a Magyar Táncművészek Szövetségének – bár társulatának székhelye nem Magyarországon van, de itthon is fellépnek –, így hát neki is ugyanolyan beleszólása van a döntésekbe, mint bármelyik más tagunknak: bármikor részt vehet a szövetségi üléseken, elmondhatja a véleményét mindenről, amivel nem ért egyet. Mert mi a szövetségben Frenák Pál Társulatát ugyanúgy képviseljük, mint Bozsik Yvette-ét, a Nemzeti Balettét vagy bármely más együttest abból a 38-ból, amelyik a tagjaink közé tartozik. Egyébként is nagyon kevés olyan elismerés, díj van, amit a táncos szakma képviselői kaphatnak meg: előadók, koreográfusok, a szakma körül tevékenykedő egyéb személyiségek. Palinak meg nyilván fogalma sincs azokról a harcokról, amiket mi folytatunk, akár most a Táncművészeti Kerekasztalon belül, akár más fórumokon azért, hogy a szakma ügyét előbbre vigyük.
– Mitől lehet Frenáknak rossz érzése a szakma működését látva?
– Nem tudom, hisz Pali mindent megkapott, amit lehetett, díjakban, elismerésben éppúgy, mint támogatásban, fellépési lehetőségekben. Ha ki lenne szorítva a szakmából, akkor érteném a vagdalkozását. De így nem tudom, hogy mi motiválja őt?
– Milyen megjegyzéseivel szállsz még vitába?
– Például azzal, ahogy degradálja a fesztiválok jelentőségét. Ezt nemcsak a győri fesztivál szervezői nevében kérem ki, hanem azok nevében is, akik sokat küzdenek azért, hogy Veszprémben, Szegeden is legyen fesztivál. A negyedik győri fesztiválnak kézzel fogható eredményei vannak. Például az Artus és a Győri Balett egyaránt meghívást kapott New Yorkba. Októberben jelent meg egy cikk Mary Brennentől (?), amelyben a mai magyar táncművészetet elemzi. Anyagi lehetőségeink függvényében mindig próbálunk olyan külföldi szakembereket hívni – a győri fesztiválon legalábbis így van –, akiknek a véleményére adunk. Kíváncsiak vagyunk rá, hogy például Martin Wechsler, a Joyce igazgatója – aki először járt Magyarországon – miképpen lát bennünket. Az újságírók meghívásai pedig azt szolgálják, hogy a magyar társulatokról – köztük Frenákékról is – jelenjenek meg írások Angliában, Németországban, Ausztriában és mindenhol, ahol vevők lehetnek rá. Azt lehet kritizálni, hogy milyen elvek alapján válogatjuk az előadásokat, de azt nem lehet elvitatni, hogy ezeken a találkozókon értékfelmutatás történik. Ugyanakkor azt a célt is szolgálják, hogy vidéken is alakuljanak ki tánccentrumok. Hogy Győrben ne csak a Győri Balettet tudja nézni a közönség, hanem az ország legjobb együtteseit, sőt a nemzetközi élvonal képviselőit is. Tehát én maximálisan visszautasítom a feltételezést, hogy nincs szükség a fesztiválokra, legyen szó Keszthelyről, Győrről vagy Veszprémről. Ráadásul Frenák ezt úgy jelenti ki, hogy ott sem volt ezeken a találkozókon, legfeljebb addig, míg a saját együttesével fellépett. Ezért nem is tudom, hogy Pali mennyire ismerheti a magyar szakmát, látta-e a legfontosabb alkotók, együttesek előadásait az elmúlt néhány évben?
– Frenák arról is beszél, hogy nem szerencsés, hogy alkotók ülnek azokban a kuratóriumokban, amelyek alkotókról döntenek.
– A működési támogatásról egy állami felügyelet alatt álló kuratórium dönt. De olyan kicsi ez a szakma, annyira kevesen vagyunk mi, alkotók, együttesvezetők, gondolkodó emberek, akik megpróbáljuk a saját munkánkon túl is átlátni a táncélet folyamatait, hogy nem nagyon lehet másokból összeállítani a kuratóriumokat. Ha a filmnél, a képzőművészetnél, a színháznál nem baj, hogy a szakma képviselői hozzák a döntéseket, akkor a táncéletben ez miért lenne baj? Kik döntsenek, ha nem azok, akik művelik (vagy művelték) azt, amiről dönteni kell, így belülről ismerik a szakma problémáit? Ráadásul ma már nem felülről nevezik ki a kurátorokat, ebbe a szakmai szervezeteknek is megfelelő beleszólásuk van. 
– Volt valami, amiben Frenáknak igaza volt?
– Amikor önmagáról beszélt, abban abszolút igaza van.
– Önmaga, illetve a függetlenek helyzetéről elmondottakban?
– Igen, mert a függetlenek helyzete a mai napig nagy probléma. Egyáltalán a profizmus, a minőség kérdése óriási nagy probléma. Akárcsak az, hogy miképp tudnak az alternatív társulatok életben maradni. Nagyon sokan mondogatják, hogy nálunk nincsenek jó alkotók, de abba kevesen gondolnak bele, hogy milyen iszonyú nehéz úgy létrehozni egy előadást, hogy gyakorlatilag a nulláról kell elindulni. Én ugyan nem vagyok alkotó, csak egy együttesvezető, aki olyan koreográfusokat keres, akik megfelelnek a társulat stílusának. De tudom, hogy az alkotóknak a nulláról indulva kell a zsigereikből, az agyunkból, a lelkükből kigyúrni azt, amit szavak nélkül el akarnak mondani a világról. Nálunk nem úgy van, mint a színházban, hogy leemelik a polcról Shakaspeare-t, és jól vagy rosszul színpadra állítják a szöveget. Teljesen mindegy, hogy néptánc-csizmában vagy kosztümben vagy modern ruhában dolgozunk-e, mindig a minőség az, ami a legfontosabb. És az, hogy ez eljut-e a közönséghez.
– A Táncművészeti Kerekasztal létrejötte is azt jelzi, hogy számos probléma van a hazai táncéletben…
– A Kerekasztal létrejötte fantasztikusan jó dolog. Egyrészt azért, mert itt megpróbálunk közösen kialakítani egy egységes álláspontot fontos stratégiai kérdésekben. Konszenzusos döntések alapján törjük át a falat, hogy el tudjuk érni azt, hogy a táncművészet akár a megbecsülés, akár a finanszírozás, akár a forgalmazás, akár a táncosok életminősége területén előbbre lépjen. Hál’ istennek a néptánckultúrától a baletten és a kortárs táncon keresztül az alternatív színházi vonulatig tartó széles sávot képviselő embereknek a legfontosabb kérdésekben egységes a gondolkodásuk, közösek a céljaik. Bár az érdekeink eltérőek, de a stratégiai kérdésekben egyszerűen a hátunkat egymásnak vetve kell előrehaladnunk, mert máskülönben ennek a nagyon pici, sokszor a saját levében fövő szakmánknak nem lesz hitele.
– Mik azok az alapvető stratégiai elképzelések, amiben meg tudtatok egyezni, és amiből egyfajta táncos jövőkép fogalmazódik meg?
– Semelyik más előadóművészetnél nem tapasztalható olyan nagy bizonytalanság, mint a táncosoknál. Magyarországon csak az államilag fenntartott, tehát a minisztérium által működtetett társulatok vannak biztonságban. A színházakhoz kapcsolódó együttesek közül egyedül a Győri Balett gazdálkodik önállóan, de iszonyú nehézségek árán, ugyanis 40 % bevételt kell “termelnünk” ahhoz, hogy működni tudjunk, mert a költségvetésnek csupán 60 %-át jelenti az önkormányzati és az állami támogatás. Az Operaház után a miénk a legnagyobb együttes. A vidéki társulatok mindegyike kiszolgáltatott az adott színházigazgatónak. Semmibe sem kerül egy igazgatónak azt mondania, hogy neki nem kell a balett, ami meg is történt a szegediek esetében. Teljes a kiszolgáltatottság még azoknál is, akiknek legalább van helyük. Ezért nagyon fontos célunk az anyagi biztonság, a táncművészek megbecsülésének megteremtése, a nyugdíjrendszer és az átképzési rendszer kidolgozása. Jó, hogy végre van egy Nemzeti Táncszínház, van egy Trafó, ahol a tánc megjelenhet. A Trafóban van egy nagy közönségbázis is. Ha ott kevesebb előadás lesz – mint ahogy ezt Szabó Gyuri egy nyilatkozatában ígérte, az a szakmának borzasztó nagy csapás lesz. Rengeteg társulat működik, és mindegyiknek az a célja hogy megmutassák magukat. Ha nincs hely, ahol meg tudnak mutatkozni, akkor minek dolgoznak? Pedig igény van rájuk. A forgalmazás kérdései mellett fontosak a képzéssel kapcsolatos problémák is. Iszonyatosan sok tétel van. Annak, amit elhatároztunk, már több mint a felén túljutottunk. Most írtam a kerekasztal felkérésére a miniszternek egy levelet, hogy egy év elteltével találkozzunk. Nekünk is kötelességünk beszámolni, hogy mi történt, és ő is tett egy ígéretet, hogy ha egységes véleményt tudunk kialakítani, akkor ennek lesznek eredményei. Most szeretnénk látni, hogy a 2005-ös költségvetésben ki mire számíthat. Hogy lesz-e változás, az most február elején kiderül. És akkor le lehet vonni majd a következtetést, hogy volt-e értelme az egyéves munkának.
08. 08. 7. | Nyomtatás |