Léthatáron

Beszélgetés Geltz Péterrel

A 2004/8. számunkban a független társulatok helyzetével foglalkoztunk, érintve többek között a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériumának működési támogatását is. Összeállításunk kapcsán sokféle visszajelzés érkezett. Többek között Geltz Péter, az Andaxínház vezetője is jelezte, hogy szeretné egy kistársulat nézőpontjából is bemutatni a függetlenek helyzetét.

Kondorosi Zoltán

– Milyen függetlennek lenni a mostani színházi körülmények között?
– A jelen támogatási feltételek között egyre kilátástalanabb a kisebb csoportok helyzete. Kialakult egy olyan tendencia, amely elsősorban a nagyobb társulatokat támogatja. Miközben tavaly a minisztérium működési pályázatán létrehozták a kiemelt együttesek kategóriáját, mi éppen feleannyi támogatást kaptunk, mint az előző évben. Két milliót forintból azonban ma már lehetetlen egy színházi együttest működtetni.
– Holott a kiemelt kategória létrejötte épp azt szolgálta, hogy azok támogatása se csökkenjen, akik nem tartoznak ide. Veletek kapcsolatban nem érvényesült ez az alapelv?
– Pontosan ez az, ami elkeserít bennünket. Az, hogy 15 év munkája után ide jutottunk. Az első között voltunk, akik előadásaikban a szöveg, a látvány, a mozgás, a zene komplexitását teremtettük meg. Olyan stílust hoztunk be a magyar színházi világba, amit ma már nagyon sokan követnek, de alig lépnek előre abban, amit mi már 15 évvel ezelőtt megcsináltunk. Nagyon nagy küzdelmek közepette, a mindennapos túlélés árán dolgozik másfél évtizede az Andaxínház – meggyőződésem, hogy jó színvonalon –, de sajnos a szakma azon része, amelyik a pénzt osztja, nem tolerálja törekvéseinket. Pedig a közönség szereti az előadásainkat, holott ezek nem könnyen fogyasztható produkciók, elmélyülést igényelnek, hisz folyamatosan a világban kialakult helyzetekre refletktálnak színházi eszközökkel.
– Milyen következményei vannak annak, hogy ilyen kevés pénzt kaptatok?
– A 22-es csapdájában vagyunk, hisz minél kevesebb pénzt kapunk, annál kevesebb játéklehetőségünk van. Nyilván csak a működési támogatásokból lehetne finanszírozni a továbbjátszást, mert erre nem nagyon vannak külön források, ilyesmire csak ritkán lehet pályázni. Tehát elkészítünk egy előadást, eljátsszuk háromszor-négyszer, és onnantól kezdve se hely nincs rá, se pénz, hogy műsoron tartsuk. Így hát egyszerűen értelmetlenné válik, hogy előadásokat hozzunk létre, hiszen lemegy néhányszor, aztán kidobjuk a szemétkosárba. És kezdődik előlröl a malomkerék: újabb darab, újabb támogatáskérés. Leírjuk a pályázatunkban, hogy milyen előadást szeretnénk megcsinálni, de olyan kevés pénzt kapunk, a produkciós támogatásokkal is, hogy azt az előadást nem lehet megcsinálni. Mindenki tudja és úgy csinálja, hogy a működési támogatásból pótolja a színrevitelt. Tehát újra kell gondolni mindent, le kell csökkenteni a szereplők számát, le kell mondani a díszletről, és így tovább. Tehát gyakorlatilag nem tudjuk megvalósítani azt, amire pályáztunk. Újra kell hát gondolni mindent, hogy mégis hogyan lehetne egy olyan előadást létrehozni, ami megáll a saját lábán, sőt figyelmet is kelt.
– Ez a csapdahelyzet csak a kiscsoportokat sújtja?
– Bennünket fokozottan sújt. Azt érzem, hogy az alternatívnak – újabban innovatívnak – nevezett színházi csoportokon belül is olyan helyzet kezd kialakulni, hogy a nagyhalak eltüntethetik a kisebb halakat. Esélyegyenlőséget ugyanis nyoma sincs. Két millió forintból, a produkciós támogatásokkal együtt 3-3 és fél millió forintból nem lehet lépést tartani sem művészileg, sem menedzsmentben azokkal, akik mondjuk ugyanebből a büdzséből 100 milliót kapnak. Óriási differencia alakul ki a finanszírozásban, s mások eközben teljesen ellehetetlenülnek. Mi a színházi alkotásban éljük az életünket, és most egzisztenciális félelmek gyötörnek bennünket: ha eltűnünk, akkor az életünk értelme veszik el. A lenni vagy nem lenni helyzetében vagyunk színházi értelemben is, és – őszintén megmondom – személyesen is. Engem depresszióba sodort a kuratóriumi döntés, egy bizonyos időszakban én is a lenni és nem lenni határán lebegtem. Szerintem erre az emberi oldalra is érdemes lenne odafigyelni, hogy ennyi befektetett energia után miképp juthatott az eltűnés határára a mi színházi történetünk.
– És gondolkodtál azon, hogy m vezetett ide? A szisztéma nem jó? Vagy azok, akik döntenek, nem jó megfontolások alapján döntenek?
– Azok, akik alakítják a támogatási rendszert, mindig megpróbálják ezt egy kicsit közelebb vinni a létező társulatok gyakorlatához, tényleg segítő szándékkal, de sokszor a visszájukra fordulnak döntéseik. Évről évre bejön valami új szisztéma, amely sokszor nem teljes mértékben átgondolt, így az ellentmondásai megint csak a kisebb társulatokon csapódnak le, akik ilyen értelemben egyre kevésbé tudnak labdába rúgni. Mi magunk abban vagyunk hibásak, hogy nem igazán tudjuk menedzselni magunkat. A szűkös költségvetésből nem tudunk fenntartani egy profi menedzsmentet, nekünk magunknak kell csinálni mindent, a pályázatírástól az előadások szervezéséig. De nem biztos, hogy egy alkotó tényleg profi módon képes működtetni egy társulatot.
– Kérdésem arra is vonatkozott, hogy akik döntenek a támogatásokról, ismerik-e eléggé a kisebb társulatok munkásságát.
– Én úgy látom, hogy azok, akik a mostani kuratóriumban ülnek, nem nagyon ismernek minket, az utóbbi időben nem láttak tőlünk előadásokat. Mi alapján születnek akkor a döntések, honnan kapnak információkat a kurátorok? Lehet, hogy tényleg csak a pályázatok alapján döntenek? A leírásokból próbálják megítélni, hogy az elképzelés méltó-e arra, hogy egy-egy csoport lehetőséget kapjon a további működésre? 15 év alatt közel 150 művésszel dolgoztunk együtt, és kialakult egy kis mag, visszatérő színészek, akik valóban társulatot alkothatnának. De évek óta hiába próbálunk meg erre pályázni. Pedig másfél hónap alatt – ennyi időre tudjuk megfizetni a szereplőket – képtelenség létrehozni egy olyan darabot, amelyhez elmélyültebb műhelymunkára lenne szükség, minimum három-négy hónapra, hogy tényleg az jelenjen meg a színpadon, amit elgondoltunk.
– És mi vezethetne ki ebből a zsákutcából?
– Egy színházi törvény. Az talán megváltoztathatná a zsákutcát, s talán nem csak a miénket. Nyilvánvaló, ha nem tudunk úgy kiállítani egy előadást, ahogy az bennünk él, akkor arra sem fognak felfigyelni. Akkor viszont esélyt sem kaphatunk arra, hogy kikeveredjünk ebből a mostani helyzetből. Mi dolgozni akarunk, dolgozni szeretünk, de ilyen keretek között elég fájdalmas dolgozni. Hogy mindig teljes visszafogottsággal kell nekiindulni egy előadásnak.
– Egyáltalán melyik kuratóriumhoz pályáztatok?
– Évekig a tánchoz, de most már a színházihoz, hisz úgy éreztük, hogy egyre inkább a szöveg került nálunk előtérbe, még akkor is, ha nem mondtunk le a mozgásról. De valóban mindkét kuratórium úgy érezheti, hogy mi a köztes terület vagyunk, se ide, se oda nem tartozunk igazán, köztes pályázat meg nincsen.
– Min múlt, hogy nem lettetek nagy együttes? Pedig 15 éve sok újdonságot jelentett az, amit csináltatok, divatos társulat voltatok, számos díjat nyertetek. Most meg szomorkásan beszélsz egy kis együttes helyzetéről.
– Mindenki egész életében ugyanazt a képet festi, és előfordulhat, hogy néha-néha megtörik az a lendület, amellyel belekezdett a munkába. De aztán újabb lendületet lehet venni. Ez velünk is így volt, de a 90-es évek végén, amikor a még távolabb című előadást készítettük, új erőre kaptunk. De sajnos ezt a bemutatónkat már nem vették észre, pedig megelőzte a korát, előre vetítette szeptember 11-ét is, ráadásul ezt humorral, fanyar iróniával tette. Miért nem lettünk nagy társulat? Amikor indultunk, még örültünk a farkunknak, hogy vagyunk, hogy olyan színházat csinálhatunk, amit szeretnénk Eszünkbe se jutott hogy „nagy társulat” legyünk. Nem mi csinálunk magunkból nagy társulatot, hanem csinálnak belőlünk. El kell kapni a szakmának azt a pillanatot, amikor egy-egy alkotóban, együttesben megcsillan valami fontos. Szerintem mi elkészítettük azokat az előadásokat, ami alapján egyáltalán társulat lehetnénk.    
08. 08. 7. | Nyomtatás |