Magányügyi jelentés

Árvai György– Természetes Vészek Kollektíva: Angyaltár

“A színház nyersanyaga nem a színész, a tér, a szöveg, hanem a néző figyelme. A tekintete, hallgatása, gondolatai. A színház a néző művészete” – állítja Eugenio Barba. Belátom, a barbai kijelentés erősnek tűnhet, hiszen olyan határt feszeget, amely évszázadok alatt épült fel a színházi események nézői és alkotói között. Határt, ami mereven rögzíti a jelenlévők helyét, szerepét, és az egyik oldalon aktivitást, a másik oldalon passzivitást vár el az emberektől. Barba azonban azt látszik mondani, hogy minden korábbi elképzelésünktől eltérően mindkét oldal az aktivitás terében van jelen, és az alkotó (ő a színészről beszél) feladata az volna, hogy táncba vigye a néző érzékeit és gondolkodását.
Demcsák Katalin

Árvai György, a Természetes Vészek Kollektíva rendezője, szövegépítője, látványalkotója mintha ismerné ezt a gondolatot. Tudatosan számít a nézőjére, akivel megosztja a műalkotás terét, a nézőtéri bordó/kék fotelok megvonásával aktivitásra serkenti nézőjét, felkínálja a mozgás lehetőségét, hogy az értelem tánca a konkrét testek helyváltoztatásával egészülhessen ki. A nézőt az alkotás részesévé és egyúttal részévé teszi, másféle szereppel ruházva fel. Ez a szerep pedig egyfajta felfedezés, kísérletezés, élményszerzés az álló- és mozgóképek, a fények látványa és a hangok között. Árvai György szándékai szerint a néző az “experimentális vizuál-színház” felfedezője, a “film-színház” egyik szereplője.
Megtisztelő ez a figyelem. Ám ez az “új” szerep veszélyeket hordoz magában. Ha ugyanis “a színház a néző művészete”, a “kritikus” szerepet is betöltő nézőnek számot kell vetnie azzal, hogy kritikájának vagy inkább elemzésének tárgya nem más, mint saját érzékeinek és értelmének tánca, és ez a tánc valószínűleg gyökeresen eltér a többi nézőétől. Miről írjon véleményt tehát? A kérdés megválaszolhatatlannak tűnik, mégsem az. Az premisszánk elején olvasható gondolat – amelyet most fogadjunk el – ugyanis beszél az alkotó feladatáról. Táncba kell vinnie a néző, a kritikus, az akárki érzékeit és gondolatait. Ha a tánc megszületik, jó az előadás. A kérdés pusztán az marad, hogy vajon mennyire könnyű táncba vinnie a nézőket Árvai Györgynek?  
Az alábbiakban tehát nem kritikát olvashatnak. Inkább olyan egyéni “gondolat-mozdulatokat”, amelyeket egyetlen néző hajtott végre 2004 novemberében két alkalommal, más és más módon, nem tudván szabadulni saját meghatározottságaitól, amelyek közül itt és most a legfontosabbnak az anyaság és a női lét tűnik.
*
A Trafó Határeset című színházi sorozatának részeként mutatták be november 18–21. között a Árvai György és a Természetes Vészek Kollektíva legújabb előadását, az Angyaltárt. A darab a színházterem ajtajára kifüggesztett felirat szerint egy trilógia második része, valamilyen módon kapcsolódik tehát a 62 nap című 2001-ben bemutatott előadáshoz, amelynek témája a csöndes, önkéntes elmúlás volt, az erdő közepi választott éhhalál. A néző, mielőtt belépne a színházi térbe, már sejti, hogy az Angyaltárnak köze van ehhez a halálhoz, gondolkodását tehát eleve kapcsolatok felépítésére serkenti. A cím is előre meghatározza a befogadást: az ember valahogy úgy készül belépni a térbe, mintha az képtár és/vagy könyvtár volna (hogy a többi tárról ne is beszéljünk), képekkel és történetekkel, feltehetően sok-sok angyallal, akik talán tárlókban, polcokon helyezkednek el. Angyalok tárháza – gondolja a néző, és a szórólapról már előre tudja, hogy ezen az estén az angyalok nem fehér szárnyú dundi puttók vagy szelíd nőies alakok, hanem “azok az újszülöttek, akiket ember soha nem látott, mert születésük titka haláluk pillanata”. Ezek mellett az egyszerre világra jövő és világból távozó lények mellett pedig azok a nők a főszereplők, akik az élet és a halál úrnői. Ők döntik el, hogy élet legyen-e vagy angyallét.
A színházi tér négyszögletes, fekete doboz, amit a félhomály ural. Éles fény hasít ki nyolc kicsi négyszögletű teret a padlón, amelyeket fehér toll borít. A terem sarkaiban és oldalainál szimmetrikusan elhelyezett üres képek lógnak, monitorok, amelyeken egyelőre semmi nem látható. A terem oldalainak középpontjánál üvegtárlók vagy dobozok függnek, bennük halványan derengő viaszcsecsemők, négy fiú újszülött. Középen egymást metszve két vetítővászon lóg. Az egész teret a rend és a szimmetria uralja. A nézők körbejárják a teret, és mindenki keresi azt a helyet, ahonnan feltehetően mindent figyelemmel követhet majd.
Talán a szimmetria az oka, hogy az előadás megkezdése után hosszú ideig alig mozog valaki. Néhányan eltávolodnak, a sarokban a padlóra ülnek, onnan nézik a feltárulkozó látványt. A látvány pedig a központi vetítővásznakon jelenik meg először. A fogantatás pillanatait vetítik elénk, Ágens, “a lélek” énekel, a női test belsejében pedig egymással versengve haladnak a spermák a cél felé. Aztán megszólal “a hang”, Ónodi Eszter szólaltatja meg, hogy valljon mindarról, ami benne történik, a gondolataiban, álmaiban, lelkében, vagy ki tudja hol, miközben arra vágyik, hogy a megfogant gyerek ne legyen. Ez a nő nem lehet anya, tudjuk meg. Hogy pontosan miért is, az már nem derül ki, vagy ha mégis, olyan okok kerülnek elő, mint a saját élet, a saját sors, a saját szenvedés, amibe nem fér bele egy véletlen baba, aki a puszta testi vágy terméke, még nem létező, tehát elveszejthető valami. Aztán Tóth Orsolya arca jelenik meg a sarkokban függő monitorok képernyőin. Mindegyiken ugyanaz, mégis más, ha az ember körbe-körbe néz: hol sápadtan ártatlan ez a szép női arc, hol sötéten gonosz. A hang, az arc és a lélek párbeszéde ez, előre meghatározott sorrendben. 
A test akkor lép ebbe a körbe, amikor a hang épp arról beszél, hogy egyetlen hely van, ahol biztonságban érzi magát a nő: a vásznon egy nyilvános mosdó jelenik meg két kameraállásból. Ha ügyesen választotta meg a néző saját kitüntetett helyét, egyszerre látja ennek a “biztonságos” helynek mindkét képét, az oda érkező “testet”, aki egy különleges ismertetőjegy nélküli átlag nő. Ha nem tudnánk, hogy Ladjánszki Márta testét látjuk, nem ismernénk fel. A táncos teste teljesen átalakul a vetítővásznon, átlagossá válik, amint a köz-terében időről időre – hónapról hónapra – megjelenik, hogy elveszejtse a gyermekét, gyötrődjön, vagy csak készüljön a születésre, ami egyúttal halál. A közszféra és a magánsors találkozása ez, abban a térben, ami számomra, talán csak számomra jelenik meg. Az anya és fejlődő magzata közötti térről van szó, a növekedés, formálódás teréről – átmeneti térnek nevezik a társadalmi nem (gender) társadalomtudósai –, ami számomra ismerős, de amit itt a nő, vagy talán inkább több nő, más és más alakban, testben, hangban, lélekben, arcban megtagad. Mert nem is egy nő van talán, hanem négy vagy nyolc vagy akárhány.
Ebben az átmeneti térben betolakodónak érezhetném magam, ha volna igazi kapcsolat a fejlődő magzat és az anya között. De ilyen kapcsolat nincs. A hang mondataiból két párhuzamos létező jelenik meg, magányosak, akik halál és születés között léteznek, ami szintén átmeneti tér lehet. A két létezőt felváltva látjuk, az anyát a mosdóban és a magzatot a méhben, olykor egy arc színei is felbukkannak a monitorokon.  “Magányügy” – mondja a hang – magán és magány együtt a köz terében – gondolom én. Vajon mennyi közünk van ehhez a magányhoz, és vajon magánügy-e egy apró magzat élete – kérdezem.
A téma tehát a születés és a halál, együtt egyszerre. Ennyiben a 62 naphoz szorosan kapcsolódik: a normálistól eltérő, másféle halálról van szó. Olyanról, ami – szerencsére – ritkábban fordul elő, és amelyben az élet adása egybe esik az élet elvételével. A 62 nap haldoklója egy mondat, egy “álomkép” erejéig “konkrétan” is megjelenik: “a hang” álmának része az az elmúlás is. Születés és halál: súlyos téma ez, főként így együtt. A néző nézi a fejlődő magzatot, a nyilvános mosdóban papírtörlőket tépkedő, kezét mosó, papírbabát a WC-be pottyantó, vergődő testet, az ártatlan/gonosz arcot, közben ömlik “a lélek” és más hangok, zenék, mondatok hangzanak el életről és halálról, és a néző próbálja megérteni azokat a társadalmi okokat, amelyek rábírnak bárkit is valaki más életének elvételére.
Magány van csak, szorongás, a saját sors akarása (mi az a saját? – kérdezem közben magamtól), és üres átmeneti tér a nő és a magzat között. És akkor, a végén, a baba világra jön a köz terében, egy WC-csésze az ő igazi helye, ahol angyallá lehet. Az üvegtárlókban a fiúmagzatok romlásnak indulnak, és az arc is megváltozik. Más már a tekintete: kedves, szelíd, közönyös és gyűlölködő. A nézők ekkor indulnak el, hogy végignézzék, ahogy a babák – mind másként – lassan elolvadnak, semmivé válnak az Angyaltár tárlóiban.
Az előadás teréből kilépve próbálom megérteni, miért maradtam mindennek a felszínén. Miért nem ragadott magával, miért nem borzongatott? Valami elementárisra, felforgatóra vágytam, ami megsejtet valamit arról a titokról, ami a saját gyermeküket elveszejtő anyák, a gyilkos-anyák döntése hátterében lapul. Ami kiderült a képekből, hangokból, saját szövésű szövegből, az a tény, hogy mind magányosak vagyunk. Van magány-ügyünk, ki így, ki úgy oldja meg, mint ahogy másként teszi sajátjává sorsát, amely végén, a halál pillanatában (tudtuk meg Ónodi Eszter hangján) megszületünk végre, hogy angyalok legyünk. Vagy ördögök.
Nézőként mégsem mondhatom azt, hogy nem indította be az előadás a gondolkodásomat. Pusztán azokra az igen személyes, magán(y)kérdésekre terelte, amelyek saját döntéseimre, a korábban megélt testi tapasztalataimra, a növekedő életek emlékére és a valódi születésre vonatkoznak. Hogy ez volt-e az alkotók célja? Nem tudom. Az én színházamban mindenesetre volt miről gondolkodni a felkínált képekből, hangokból álló magánelőadás alatt.


Árvai György– Természetes Vészek Kollektíva: Angyaltár

Jelmez: Szűcs Edit
Technika: Szirtes Attila, 4LD Kft.
Zene: Természetes Vészek Kollektíva
Irodalmi konzultáns: Peer Krisztián, Benedek Nóra, Szűcs Edit
Látvány, rendező: Árvai György
Előadók: Ladjánszki Márta, Ónodi Eszter, Tóth Orsolya, Ágens

Helyszín: Trafó
08. 08. 7. | Nyomtatás |