Érdes élet

Szabó Réka: Karc

Beszédes-táncos alkotói (rendező-koreográfusi) korszaka harmadik előadását mutatta be Szabó Réka, táncos-koreográfus, matematikus. A Véletlen, majd a Lomtalanítás után a Karc című munkájával is bizonyította: vonzó, sokoldalú tehetségével különleges színt képes hozzátenni a hazai színpadi művészet izgalmas tarkaságához.
A csiklandóan szellemes és elbűvölően okos Véletlen után Szabó Réka a kevésbé eltalált Lomtalanításban próbálta ki igazán azt a kevercset, amely legfrissebb előadásában áll össze megbonthatatlan, ellenállhatatlan egésszé. És, ami igen fontos: ha az ő munkáit nézem, jövök rá arra, milyen végzetesen hiányzik a humor a magyar táncból. Látunk gegeket, erőlködő kísérleteket, izzadságszagú vagy éppen bennfentes mókázást, fanyarságot, feleslegesen kódolt vígságot, kacér pillantásokat a kommersz szórakoztatásra, de nevetésre alig ingerelnek hazai művészeink. Feltűnő ez, hiszen épp elég külföldi vendégjáték példája mutatja jól: mindez nem a műfaj általános sajátossága, pláne nem kritériuma. A hazai szakma valami hűvös távolságtartással viseltetik a jókedv, a jókedvre derítés gyakorlata iránt. Összetévesztve talán a bazári mulattatást az okos vidámsággal. Van, akinek nincs humorérzéke, és ezt kódoltan vagy kódolatlanul, de becsülettel tudomásunkra is hozza munkáival. De az meglepő, hogy a többiek közül Bozsik Yvette-en kívül csak a Karc alkotója meri használni a humorérzékét.
Halász Tamás

Szabó Réka mindig és vállaltan utazik a nézői érzelmekre: okosan, biztos kézzel játszik annak húrjain. Korábbi munkái, így például a Lila hangyász vagy a Kiválasztott olykor szintén mosolygást csaltak arcunkra, de finoman megkonstruált, drámai pillanataikban mélyen megrendítettek. Az előbbi darabban a magány, utóbbiban az összetartozás képei maradtak tűéles, szívszorító emlékeink.
A Karc legnagyobb erénye azonban az, ahogyan különböző előadóművészeti területekről érkezett szereplőinek tehetsége összeszövetett, egymásba hajtogattatott. Böngészem a produkció színlapját, és nem kapok támpontot, mi is ebben Szabó Réka funkciója – tetszik, hogy nem címkézi meg önmagát. Olvasható, hogy a “problémafelvető” Keszég László volt, a szöveg Petri Lukács Ádámtól és a szereplőktől származik. Szabó Réka egy pontosan körül sem határolható, koordinátori szerepkörben hozta létre ezt az ízig-vérig csapatmunkát. Neve ott áll a papír tetején, vastagon szedve. A táncos-koreográfusnak társulata nincs, ám örömteli látni, hogyan lép rendszeres alkotói kapcsolatra művészek mind meghatározhatóbb körével. (A színlapon olvasható: “A produkció létrejöttében minden résztvevő alkotótársként működött közre.”) Gőz István már a Lomtalanítás színpadán is feltűnt, Kövesdi Lászlóval Szabó Réka Hudi Lászlónak A kárhozat kertje című előadásában állt először közös színpadon. A három táncos: Jarovinszkij Vera, Réti Anna és Szász Dániel szintén “közeli” kollégák. Az alkotó saját, sokoldalú játékosi személyiségéhez illeszkedve hívott társakat: Szabó Réka olyan táncos, aki mer és tud beszélni. Akinek jó hallani színpadon a szavát, az énekét. Így beszélő, mozgó színi művésszel egyaránt értően tud bánni.
“Mi is látjuk, hogy zajos, folyton rohanós, harsány, sokszor durva” – így szól a színlap rövidke szövegének első, hiányos mondata. Nincs ugyanis állítmány, így lesz a mai kor érdességén nyavalygó szentenciából fanyar, játékos, önreflexív felütés. “És mégis milyen magányos, tele falakkal, lehúzott rolókkal. Rideg arcú, mégis kiszolgáltatott. Kirakatai csillognak. Karja, arca máshol; vágya bent, élte kint. Fejen állunk, ránézünk, nevetünk” – olvassuk még, és ennyi az összes, elöljáróban elénk tárt ismertetőszöveg. Támpontot nyújt még az est műfaji megjelölése: “szabad ötletek színészekre és táncosokra”.
A színpad egyik sarkában halomnyi elemeire szedett próbababa. Ha akarom, átalakítás alatt álló kirakat, ha akarom mészárszék benyomását keltve. A színház bejáratánál öt hús-vér ember, a szereplők kara fogad. Csak úgy léphetsz be, úgy indulhatsz el a széked felé, ha előtte lekezelsz mindegyikükkel. A színészek-táncosok be is mutatkoznak. A szemedbe nézve, mosollyal mondják a nevük. Ha akarod, mondod te is a magadét. Mennyire pofonegyszerű és kiváló ötlet.
A színpad – de már az előtérből odavezető lépcsőház is – piros-fehér sávos műanyag szalaggal körbekerítve. Építkezés, omlásveszély, gyalogosforgalom-elterelés esetén látni ilyet (elődje a hasonló mintázatú, durván festett léc volt). Tilalomra és ideiglenességre asszociáltat ez a kordon, ami mégse az. A kordon két teret: szabadot és elzártat választ el egymástól. Ez a csík azonban falakon, széleken fut. Nincsen semmi rajta túl, csak olyasmi, ami – a mi szempontunkból nézve – jelentés nélküli, funkciós határokkal válik el, a tégla, a beton úgyis leválaszt. De ez már az építészet terepe.
A színpad maga csaknem üres. Öt dobozszerű hokedlit látunk, a játéktér szélén piacra járós, erős rafia-szatyrok állnak, meg csekély limlom. Aki nem játszik, ezek közé húzódik vissza. A Karc karcolatok, krokik füzére. Nincs története, abszurd orfeumi műsorként sorjáznak elő jelenetei. Hol avantgárd Hacsek és Sajót látunk, hol irodalmi kontakt táncot, parodisztikus szövegfutamokat vagy abszurd hangjátékot képpel. Színészek és táncosok dolgoznak külön-külön és együtt, alkalmasint helyet, szerepet cserélve. Műfajok és művészeik nem különülnek el. A vegyülés önmagában is a Karc egyik alapvető erénye.
Szabó Réka ügyesen egyénít: nem konstruál szerepeket (hiszen szerepek nincsenek), hanem civil személyiségből kiindulva építkezik. Gőz István halk szavú óriás, gátlásos, introvertált alakként flegmázik, szinte mozdulatlan arccal. Kövesdi László ki-kirobbanó, harsány, feszült clown. A két nagyszerűen, leleménnyel játszó színész igencsak összeszokott párosnak hat. A táncosok erőteljes jelenlétébe a színészmesterség eszköztárából hozott elemek is beemeltettek. Szabó Réka figyel az arcjátékukra, kiterjeszti a mozgásművészek színi hatáskörét. Jarovinszkij Vera és Réti Anna egy párbeszéd erejéig – groteszkül elváltoztatott, “rajzfilmhangon” – meg is szólal. Érdekes húzás azonban, hogy háttal nekünk, egy doboz mélyére hajolva, így nem látjuk őket beszélni. Szász Dániel pufogó, prüszkölő hangokat hallat. Olyanokat, amilyeneket kisiskolások vagy idősebb IQ-fogyatékosok eresztenek ki a fejükből, ha autósüldözős-géppuskázós kalandfilm roppant izgalmas jeleneteit mesélik egymásnak, relatíve sovány szókészletet alkalmazva.
Szabó Réka új darabja a minket körülvevő világ cserepeit izgalmas, bizarr kollázzsá alakítva röhögtet. Látjuk az egymás mellett elbeszélő barátokat, halljuk a mindent elöntő audio-szenny foszlányait. Hittérítő-spirituálgagyi ügynököket figyelhetünk akció közben. Gőz és Kövesdi a maga modorában, roppant átéléssel löki a térítő dumát két táncosnak. Panelmondatok, álempatikus, steril frázisok röpködnek szájukból. A két térített kihátrál a jelenetből, és a két üdv-ügynök egymásnak kezd beszélni, mintha a falnak. “Állj a tükör elé, és ismételgesd: én egy csődtömeg vagyok! Ha intellektuális típus vagy, mondhatod: én egy kudarc-orientált személyiség vagyok.” Miközben az ember sír a röhögéstől, bevillan, naponta hányszor vagyunk kénytelenek elviselni az agymosásra irányuló kísérletet, és hányszor kell társalognunk ilyesmin már sikerrel átesett alanyokkal. A két színész rádiós szpíkerként ordít, karnyújtásnyi távolságban. Mintha a rádió gombjait tekergetné valaki. Reklámspotok, exkluzív sztárhírek, óvodás gyerek szellemi szintjéhez szabott kvízjáték, agresszív jópofáskodás pár másodpercnyi morzsalékát hallani. “Mai kérdésünk: melyik testrészét műttette meg a közelmúltban Judy?” Az ember rávágná persze, hogy ki nem szarja le. De tény: az ország lakosságából sok ezerszer többen tudnák a pontos választ e kérdésre, mint arra, “kicsoda Szabó Réka?”
Egy képben Gőz István mint tévés fitness-jógi igehirdető tart rövid demonstrációt a “szép láb titka” tárgykörben. Válla körül ablakkeret – jelen esetben stilizált képernyő –, melyből szinte kitüremkedik felsőteste. A színész egy fél próbabábut vesz maga elé, filigrán, női, alsó testfélt. A gyakorlatokat azon, mint sajátján mutatja be. Kicsavarja, majd kitöri az egyik lábat, közben trillázva ismerteti a feladatokat.
A Gőz által használt ablaktokok – melyek szintén a szélekről kerülnek elő – fontos szerepet kapnak a játékban. A keretbe illesztett ablakkeretekben nem üveg, hanem opálos, áttetsző fólia. Egy gyönyörű, játékos jelenetben a két színész két táncos elé tartja azokat. Ahogy a kereteket mozgatják, a táncosok úgy – a kényük-kedvük szerint – kell, hogy kövessék a fehér kereteket. (Ismét egy igazán egyszerű és nagyszerű ötlet.) Máskor a játékosok felsőtestükre feszegetik az ablaktokokat. Finoman le fel mozgatva azokat, meglendítik a kitárt, a hátukra merőleges ablakkeretet. Olyanok, mint a szárnyukkal finoman repdeső angyalok.
Előkerülnek a rafia- és mindenféle egyéb szatyrok is. Az egyik szereplő beleáll kettőbe. Mindkét lábát egy másikba teszi, és úgy lépked, mintha a szatyor fülénél fogva emelné a lábát. Egy másik játékos úgy húzza magára az ismert marketing-baromsággal (“mert hülye azért nem vagyok…) dekorált, hatalmas szatyrot, hogy csak végtagjai és a feje kandikál elő. Négykézláb, mint egy pláza-teknőc, biceg körbe a színpadon. A szatyor-vonalon Kövesdi jelenete a legátütőbb. Ő alsógatyára vetkőzve, zsákban futást produkálva ugrándozik a szín közepére, majd riadtan veszi észre meztelenségét. A szatyorból egy újabb, preparált darabot húz magára. A zsinórfülekből vállpánt lesz, a recsegő szatyordresszben úgy illeg, pózol a színész, mint egy modell a kifutón.
Gőz és Kövesdi párbeszédei a darab egészen kiemelkedően sikerült sziporkái. Különös humoruk a kelet-európai abszurd hangütése jegyében fogant. Néha Örkény egy-egy rövidke remekének izzó stílusa villan be kettejüket hallgatva. Egy ilyen dialóg közben a két kicsi hokedlin ülő színész testén a két táncosnő tekereg, mint valami furcsa, láthatatlan állatka, nyughatatlan kiskutya, vagy akár egy hiperaktív embergyerek. Megmásszák őket, majd leereszkednek, fordulnak, kapaszkodnak és csavarodnak. A két férfi közben – a másik, rajtuk csüngő testéről mintha tudomást se véve, könnyeden – pókerarccal ad elő olyan szöveget, hogy az ember a széket kaparja a röhögéstől. De bármilyen vicces is a Karc játékidejének jelentős része, ott dereng foncsorként alatta valami különös, intelligens szomorúság, valami nagyon-nagyon halovány szorongásféle. Folyamatosan, hézagmentesen. Ettől lesz az egész olyan éles, és ezért érezzük, hogy a legvidámabb percnek is tétje van.
Különösen, méltósággal bánik Szabó Réka és csapata a mával, ezzel az útközbeni katyvasszal. Nem parodizálja, nem röhögteti ki se hőseit, se áldozatait, se ikonjait. Nem alacsonyodik le addig, hogy konkrét köze legyen hozzá. Stilizál és utalgat, szeretettel vesz kézbe, forgat és szemlél. És ami a legfontosabb: a maró iróniát önálló értékkel körítetten tálalja. Az ember elragadtatottan nézi a hármak táncát, az eredeti térhasználatot, a szimbólumok agyafúrt rendjét. Libabőrösen tátja száját Jarovinszkij Vera majd Gőz István remek szólója láttán, melyet a táncos és a színész egyaránt egy próbabábu lecsavart kézfej-elemével ad elő. Jarovinszkij tánca rémítő: a műkéz mintha egy láthatatlan démonban folytatódna, mely elragadni készül a fiatal nőt. Gőz dédelgeti a kezet, mint egy apró, nehezen kezelhető állatkát (nem bír nem beugrani az Addams Family című kultusz-filmkomédia kéz-lénye, “Izé”).
A Karc a hazai kortárs tánc nagyon erősen indult évadának kiemelkedő darabja. Műfajilag nehezen csoportosítgatható – Szabó Réka szereti zavarba hozni a kategorizálókat. Izgalmas határeset (nem véletlenül utalok e szóval itt a Trafóban ősztől zajló, műfaji végvidékeken keletkezett, nemzetközi produkciókat felvonultató fesztiválra). A Karc korszerű, a szó el nem koptatott értelmében. Izgalmas, mulattató, elgondolkodtató játék. Picit társadalomkritika, picit orfeum, picit komédia és nagyon színház – európai színvonalon. Egy előadás, mely bárhol a világon megállná a helyét. Művészi állásfoglalás, magas értéken. Ezt az értéket pedig viszonyítani, elhelyezni és értékelni muszáj a silányságok, blöffök, kamuzások, parasztvakító álelőadások ellenében.


Szabó Réka: Karc

Jelmez: Bodnár Enikő
Fény: Szirtes Attila
Zene: Barna Balázs, Márkos Albert
Szereplők: Gőz István, Kövesdi László, Jarovinszkij Vera, Réti Anna és Szász Dániel

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |