Álmok és elméletek avagy ürügy volt-e Shakespeare Vilmos?

Szentivánéji álom – Szegedi Kortárs Balett

A tánc történetében se szeri, se száma azoknak a műveknek, amelyek Shakespeare műveiből születtek. Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy melyik drámát vagy vígjátékot preferálták inkább az egyes koreográfusok. Azt is tudjuk, hogy a Szentivánéji álom többsíkú tündérvilága l846 óta adott ihletet a táncalkotóknak (Petipa, Fokin, Ashton, Neumeier, Eck Imre, Seregi László stb.) a legkülönfélébb stílusokban.
Ezt a klasszikus művet választotta most a Szegedi Kortárs Balett is, és Juronics Tamás, illetve Hámor József alkotói együttműködéséből egy újabb verzió született. A szegedi társulat tehát folytatta a “klasszikusok saját feldolgozásban” sorozatát, amely egyebek mellett a Sztravinszkij-daraboktól A csodálatos mandarinon át a Carmenig ível.
Major Rita

A Shakespeare-feldolgozásoknál mindig felmerülhet bennünk a kérdés: milyen céllal született a darab? Shakespeare-t akarja megmutatni az alkotó, vagy saját magát? Juronicsék a klasszikus téma ugródeszkájáról elszántan a modern pszichodráma világába rugaszkodtak. Nem a helyzet- és jellemkomikumokat vagy a varázslat látványlehetőségeinek csábítását “lovagolták meg”, hanem saját világot, saját üzenetet kreáltak. Azaz Juronicsék “Shakespeare-ben”..., vagy, amit akartok...
De vajon tényleg kellett-e ehhez a közlendőhöz a jó öreg Vilmos segítsége?  Hiszen a színpadon megjelenő figurák és zűrzavaros kapcsolataik mélylélektani elemzése önmagában is megállna. Főleg manapság a valóságshow-k, tényfeltáró kitárulkozások korában. Ráadásul az alkotók nem építettek a leendő néző ismereteire sem, hiszen például a szereplők azonosításához kezdetben hasznavehetetlennek bizonyult minden előzetes tudás. Sőt, inkább zavart hogy, amikor Oberont vagy Théseust kerestem, egymástól alig különböző izgága fickókat és szinte hétköznapi nőket láttam a színpadon. Aztán a viszonyok és kapcsolódások, a mű szövetébe való egyre mélyebb gabalyodás eligazítottak a szereplők között. Lysandert elmaradhatatlannak tűnő videókamerájáról, Hermiát tüske hajáról és pinkes színvilágáról, Demetriust hófehér öltönyéről, Helenát szürke térdzoknijáról, Hyppolitát neccharisnyájáról és nyakmerevítőjéről még nehéz lett volna felismerni, de találkozásaik, kapcsolódásaik vagy vágyódásaik a kietlennek ható, szürrealisztikusan extravagáns térben lassan megmutatták, hogy ki kicsoda, illetve, hogy ki szeretne lenni valójában.
Mert a szereplők kortársaink – talán mindenkori kortársaink is –, akik, furcsák, izgágák, neurotikusak, agresszívek, szeretetre, de legalább törődésre vágyók. Szinte megjelölt utakon és irányokban mozognak a színpad terében, úgy tűnik, “énjük határai ki vannak cövekelve”. Telefirkált falú, tükrös szekrényekkel határolt, olykor a mosdóra nyíló környezetükben (díszlet: Székely László) saját tudatuk fényei és árnyai határozzák meg a “látási viszonyokat”. Talán ezért is bújik Lysander a kamera objektívje mögé? Hogy többet lásson...?
A Shakespeare-nél általában három szinten emlegetett szereplők Juronics színpadán azonos világban élnek, a tündérpár, az athéni szín alakjai mind valahogyan összetartoznak, és majd együtt vesznek részt az álomutazáson. Kimaradnak a műből a mesteremberek, ami ezúttal teljesen jogosnak tűnik, epizódszerepükre nincs szükség. Csupán Egeus idézi álmában Zuboly szamár alakját és nászát Titániával. (Szerencsére Nászinduló nélkül!)
A Szentivánéji álom “szexuális mélyrétegeit” egyébként sokan kutatták már. Az irodalomtörténet tudja Shakespeare-ről, amit Szerb Antal úgy fogalmazott: “Minthogy stílusa tudatalatti mélységekből táplálkozik, szavai elkerülhetetlenül magukkal hoznak valamit a lélek pincéinek mocskából és sötétjéből.” Ezt akár magunk is megállapíthatjuk a szövegeket olvasva, bár a magyar fordítások sokkal prűdebbek az angol eredetinél. Innen persze sokfelé vezethet egy újabb feldolgozás útja. Belevonható a szülő–gyerek komplexusoktól a pedofíliáig, a homoszexualitásig, promiszkuitásig sokféle irány, főleg Freuddal és Junggal megtámogatva a lehetséges variációkat. Ebben az értelmezésben élen járt a szinte emblematikussá vált Lindsey Kemp-féle 1984-es változat, amelyben a a nyári napforduló varázslata a szereplők tudatalattijának felszabadítójaként működött.
Valami hasonló történik ezúttal is. A szereplők viszonyai a külsőségek mellett mozdulataikban, viselkedésükben is megmutatkoznak. Théseus (Fekete Zoltán) és Hyppolita (Palman Kitti) szerelme már-már eszelősnek tűnik. Folyton egymásba tépő mozdulatokkal száguldoznak egymástól egymás felé. Üldöző-űzöttségük szinte beleépül lényükbe, még boldog pillanataikban is az ölelni induló kar “tanakodik”, fojtson vagy öleljen-e. Lysander (Haller János) és Hermia (Kopeczny Katalin) érzései nem ilyenek, ők lázadók, szabadságvágyók, egymásban is tán csak önmagukat keresik. Demetrius (Kalmár Attila) félszeg szerelmes tele neurózissal, gátlásairól tartása, mozdulatai árulkodnak. A vágyott Hermia alsóneműjével táncolt duettje megrendítően tragikomikus. Helena (Barta Dóra) szürke öltözéke angol lánynevelő intézet hangulatát idézi, gyönyörű, visszafogottságában is vágyakkal teli táncának és apró pedáns gesztusainak kontrasztja tökéletes jellemrajzot ad. Egeus (Tarnavölgyi Zoltán), Hermia apja inkább ügybuzgó, mint szigorú, öltönyös alakja, apró, csetlő-botló mozdulatokkal, majd a belőle kitörő hím megvadulása ismét csak tömören-találó portréja lesz az álombéli átalakulásnak. Oberon (Finta Gábor) igencsak földi tündérkirály, minden lehetséges bűnt elkövet, bujasága helyszíne a hatalmas franciaágy, amely beszippantja, elsüllyeszti “áldozatait”. Titánia (Hajdú Mária) igazi hisztérikus feleség, bár ilyen Oberon mellett nemcsak az indiai gyerekapród “szeretgetését”, de Egeus-Zubolyt is megbocsátjuk neki.
Igazán külön világot egyedül Puck (Markovics Ágnes) képvisel a darabban. Ez a szőrös testű állat-ember-kobold figura a leghűebb a shakespeare-i eredetihez. Ő ezúttal is álmok világának hírnöke, de a mélyrétegek ceremóniamestere is egyben. Vele lopózik be a táncműbe, ahogyan ezt a díszlet repedésein bekúszó indák, kacsok, levelek is látványossá teszik, a természet.
És a lelküket megmutató, lényükben átalakult szereplők végül szinte tisztelegnek Shakespeare előtt. A szerelmes “hatosfogat” menyegzői díszben nézi végig a híres “színjátékot” Priamus és Thisbé szomorú szerelmének történetét, amely Juronicsnál “játék a játékban”, hiszen az eredeti szöveg szólal meg a hangszóróból, miközben pantomimmel szinte a korabeli naiv komédiázást idézik meg az előadók.
A játék után, mintegy a shakespeare-i “tündérkedés” és a lélektani elméletek szintéziseként valamiféle szürrealisztikus násztánc zárja a művet, amelyben a szereplők szemérmes pőresége méginkább erősíti a gondolati általánosítást: lássátok, így megy ez évszázadok óta, lelkünk a testbe zárt álomvilág... A reneszánsz-kori Stratford, Freud bécsi díványa vagy korunk lélek-jelenségei... Változva-változatlanul, talán nincsenek is olyan távol egymástól. Legalább is a szegediek így gondolják, és alighanem igazuk van...

Szentivánéji álom
Szegedi Kortárs Balett

Díszlet: Székely László
Jelmez: Földi Andrea
Dramaturg: Almási-Tóth András
Rendező, koreográfus: Juronics Tamás
Szereplők: Fekete Zoltán, Palman Kitti, Haller János, Kopeczny Katalin, Kalmár Attila, Barta Dóra, Tarnavölgyi Zoltán, Finta Gábor, Hajdú Mária, Markovics Ágnes, Fehér Laura

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |