Keresztutak

Beszélgetés Horváth Csabával

– Péter Márta esszéje táncversnek nevezi a Nagyvárosi ikonokat. Egyetértesz ezzel a műfaji meghatározással?
– Egy táncelőadás szerkezete sokkal inkább hasonlít egy vers szerkezetéhez, mint mondjuk egy hagyományos színházi előadáséhoz. A prózai darabok nyilván sokkal racionálisabb dramaturgiát igényelnek, a táncelőadások viszont erősebben építenek a zeneiségre, a nehezebben megfogalmazható, asszociatív összefüggésekre, akárcsak a versek. Tehát találónak érzem a meghatározást.
– A költészet azért is juthat az eszünkbe, mert a Nagyvárosi ikonok Pilinszkyre hivatkozik.
Vazsó Vera

– Nincs az előadásban egyetlen olyan részlet sem, amely valamely konkrét Pilinszky-verset idézne meg, egy az egyben megjelenítve azt a táncszínpadon. Pilinszky tiszteletére azért ajánlottam az előadást, mert én is annak a különös, furcsa hitnek a természetét kutatom, ami mindig is megfogott az ő  költészetében. Ez a hit egyrészt egy rendkívül bonyolult viszonyt jelent a kereszténységhez, ugyanakkor hangsúlyosak benne a valláson túli tartalmak is, amelyek a művészettel való azonosulást jelzik. Manapság olyan világban élünk, amikor a hit, ha valamiben még megmaradhat, akkor csakis a költészetben létezhet, aminek megvan az esélye arra, hogy folyamatosan változzon, hogy változtassa önmagát, hisz mindig a hitelességre törekszik.
– Ezt úgy kell érteni, hogy Pilinszky sajátos istenhite a te előadásodban  áttevődött az alkotónak az alkotáshoz, illetve magához a művészethez való viszonyára?
– Igen.
– Ami alapvetően szintén egy bizarr viszony, hiszen az előadás elmerülésekből és folytonos kizökkenésekből áll.
– Igen, mert Pilinszkynél is állandóan ezt a kettősséget érzem: egy csodálatra méltó józanságot és egy teljes elmélyedést. Ettől olyan fantasztikus az ő költészete, hogy jéghideg aggyal tud szárnyalni. Én ezt tartom fontosnak benne, ezzel tudok azonosulni, noha még véletlenül sem akarom magamat Pilinszkyvel azonos szintre emelni.
– A Nagyvárosi ikonokat látva azért is jut eszünkbe a költészet, mert ebben az előadásban is hangsúlyozottan egyetlen személyiségen keresztül tükröződnek azok az élmények, amelyek egy mai embert érhetnek. Menyire személyes ez a szóló? Azonos vagy a középpontban álló szereplővel? Vagy ez is csak egy szerep?
– Ha egy táncos-koreográfus készít önmagának egy szólót, akkor annak feltétlenül róla kell szólnia. Legalábbis én így gondolom. Ezért tologattam magam előtt éveken keresztül a szólóelőadás tervét. Mert ez egy teljes levetkőzés a színpadon. Ehhez meg kell érni, ide el kell jutni, hogy az ember ezt merje vállalni – önmaga előtt is, a közönség előtt is. Most azonban úgy éreztem, hogy a pályámon olyan állomásra érkeztem, ahol van létjogosultsága a szólónak – ha egyáltalán a Nagyvárosi ikonok annak nevezhető. Ez ugyanis nem egy táncos szerkezetű előadás, nem egy klasszikus értelemben vett koreográfia.
– Hanem mi?
– Ehelyett van egy színpadi forma, és az azon belüli létezés. Ennek az előadásnak az esetében azt mondanám, hogy stációk vannak, amelyek valamifajta történést és lelki állapotot sugallnak. És ezekre a stációkra vagy képek rakódnak, vagy épp ellenkezőleg: mentesülnek mindenféle “rátéttől”, hogy maradjon a lényeg. Legalábbis ez a cél.
– Valóban bonyolult, folyton változó arányok jellemzik az előadást. Hol a mozdulatok, a színpadi akciók, illetve a háttérben megjelenő vetített képek között alakul ki viszony, máskor meg a mozgás és az elmondott szöveg kapcsolata válik fontossá. Van, amikor performansz jellegű események  zajlanak, máskor meg egy-egy gesztus vagy a háttérben változó kép viszi tovább az előadást.
– Elég nehéz a különféle összetevők arányait, illetve egymáshoz való viszonyukat megteremteni. Nem is mondom, hogy ebből a szempontból kész van az előadás. A pillérei le vannak rakva, de még sokat kell rajta dolgozni. Ez tipikusan olyan előadás, amit azon az értéken, ahogy próbálni kell, egyszerűen képtelenség próbálni. Megpróbáltam, nem sikerült. Ez csak a közönség előtt tud igazából élni. A díszlet falaira vetített film egy furcsa mai nagyvárosi légkört teremt, ami körül mozgok én. Egyrészt igyekszem ennek a részévé válni, másrészről meg kívül maradni belőle. Bizonyos helyzetekben engedem sodortatni magam, máskor meg a saját személyiségem által egyfajta állandóságot igyekszem érzékeltetni a filmmel, illetve az egész vizuális világgal szemben a színpadon.   
– Önmagában a film is zaklatott nagyvárosi atmoszférát teremt.
– Az volt a koncepcióm, hogy a filmen ne jelenjen meg élő ember, csak különféle állatok, próbababák, illetve a végén a városligeti körhinta angyalai. Az egyetlen élő ember a filmen Szűcs Elemér, aki egyfajta atya figurát testesít meg. Így végeredményben valamiféle szentháromság történet képzete alakulhat ki, amelyben a Blaskó Bori által megjelenített alak utal a szentlélekre, az én jelenlétem pedig a fiúra. Ezért egyfajta keresztútnak is tekinthető, ami az előadásban megjelenik. Ezért van a tér is úgy szerkesztve, hogy látszólag aszimmetrikus, de amikor felmennek a tükröt eltakaró rolók, akkor egy kissé balra elhúzott szimmetria látványa születik meg.
– Ugyanakkor a tér egy háromszöget formál…
– És a centruma a valóságos tér és tükörkép találkozási pontjában van. Így válik a valóságos kép és a tükörkép egyaránt fontossá. Szerettem volna a kettőt minél közelebb húzni egymáshoz, azt érzékeltetve, hogy az, ami igazán lényeges, az a kettő határán van. Ezzel a művészet fontosságára is próbáltam utalni. Ugyanakkor – bár nincs semmiféle vallási áhítat az előadásban – mégiscsak az Istennel folytatott párbeszéd lehetőségeit keresem benne. Ezt jelzik azok a helyzetek, amikor a világosítóval vagy a hangosítóval “beszélgetek”. Ezek persze egyúttal kizökkentő effektusokként is hatnak, erősítik az előadás humorát is.
– Ha ez egy stációtörténet, akkor meg kell kérdeznem, hogy hova jutottál el, amíg végigjártad ezt az utat.
– Oda, hogy egyre kevésbé gondolom azt – mint még néhány éve is –, hogy bizonyos elvek szerint kell élni vagy akár dolgozni is. Ehelyett mindig meg kell adni magamnak is azt a lehetőséget, hogy maximális szabadsággal tudjak elölről kezdeni mindent. Akkor is, ha épp egy alkotásról van szó. Feltétlen eredménye ennek az előadásnak, hogy a magam számára ez egyértelművé vált. Hogy mennyire fontos, hogy az ember meg tudja tartani a maga alkotói szabadságát és önállóságát. Főleg a mai világban, ahol észre sem vesszük, hogy bizonyos dolgokról úgy mondjuk ki a véleményünket, hogy még nem is gondolkodtunk rajta, hanem szajkózzuk azt, amit a szánkba adtak.
– Számos olyan mozdulatot, mozgássort láttam a Nagyvárosi ikonokban, amivel a korábbi előadásaidban nem találkoztam.
– Igen, mert a testemnek is megadom azt a szabadságot, hogy ne kelljen koreográfiai keretek közé szorítani a működését. Nem úgy, mint mondjuk szegény táncosaimét…
– Én is azt a folyamatos változást érzem a pályádon, amiről az előbb  te is beszéltél. Első munkád, a Duhaj még egy nagy energiarobbanás volt. Aztán a Tűzugrást a különös, egyedi ötletek működtették. Majd jöttek a provokatív performance-ok, a Mandarin, az Etna. A színpadi rituálék folytatódtak a Barbárokban. A négy évszak viszont alapvetően tánc. Itt már nem is lenne szükség a koreográfiai folyamatokból kizökkentő mozzanatokra, például arra, amikor a lányok a fiúk sliccébe nyúlnak. Úgy tűnik, hogy egyértelműen táncalkotó lettél.
– Örülök, hogy ezt mondod. Jó, ha az ember visszaigazolva hallja azt, amire törekszik.  Ugyanakkor manapság sajnos nagyon divatos kifejezés lett a tiszta absztrakt tánc fogalma. Ezt olvasni a kritikákban, erről szólnak a szakmán belüli beszélgetések is. Ez a kifejezés önmagában hordoz egyfajta véleményt is, nevezetesen, hogy a tiszta absztrakt tánc az önmagában elég. Tudom, hogy a tiszta tánc szép, engem is megfog mint nézőt, tudok röpülni vele, akár még katarzis élményem is lehet tőle. Mégis azt érzem, hogy nem több, mint ami: csak tiszta, absztrakt tánc. De épp az alkotói szabadságomból következik, hogy ha én ki akarom próbálni, hogy milyen az a helyzet, amikor kinyitják a szereplők egymás sliccét, akkor én ezt megcsinálom, és megnézem, hogy ki tudja-e fejezni azt, amit közölni szeretnék vele. Pedig ezek a vulgáris mozdulatok, hétköznapi gesztusok óriási távolságban vannak a tiszta absztrakt tánctól. De ha én azonos közegbe, harmonikus viszonyba tudom helyezni őket, akkor miért ne lehetne egyforma létjogosultsága mindkettőnek? A tiszta absztrakt tánc kifejezésben egyébként is van valami követelő felhang. Mintha csakis ilyen előadásokat lenne érdemes csinálni. De hát miért ne lehetne a tánc és a teatralitás ötvözetével dolgozni? Hisz erre is van bőven példa a nemzetközi táncéletben, elég ha csak Pina Bausch művészetére gondolunk. Nálunk pedig mielőtt még bármi is történne, egyesek máris kijelentik, hogy mivel nincs Magyarországon tiszta absztrakt tánc, ezért úgy szar nálunk a kortárs tánc, ahogy van.
– Most kire gondolsz?
– Nem gondolok személyesen senkire.
– Szabó Gyurira, a Trafó igazgatójára?
– Gyuri ezt végül is kijelentette, de aztán elnézést is kért miatta a szakmától, és ez korrekt dolog. Azt például tudom, hogy ő nem fogadja el az én előadásaimat (nem mintha látná őket), mert túlságosan is színházi jellegűnek tartja őket. Erre én azt mondom, hogy így nem lehet gondolkodni. Ezek csak elvek, amelyek nem igazán illeszthetők össze sem a művészi szabadsággal, sem a befogadói nyitottsággal. Ugyanis nincs megadva a lehetőség benne arra, hogy egy alkotó művészként a saját maga útját járja.
– Első koreográfiáidban még jól kitapintható volt néptáncos képzettséged, de ettől mostanra hihetetlenül messze kerültél, sokféle testnyelvi formát kipróbáltál, és mindebből kikísérleteztél egy előadásról előadásra formálódó sajátos egyedi “balettet”. Hogy tanultál meg ennyire táncosan gondolkodni?
– A zene megtanított rá. A négy évszak esetében ez még inkább elmondható, mert ez a muzsika nagyon szigorú szimfonikus szerkezet szerint épül fel. Alapvetően az ezzel szembeni alázat az, ami A négy évszak esetében “megtanított” engem koreografálni.
– És a táncosaid mennyiben segítettek ebben? Lehet, hogy a koreográfus önkéntelenül is érzi azt, hogy több van a táncosaiban, gazdagabb mozdulatnyelvre lennének képesek, mint amit addig a koreográfiai gyakorlatában használt. A táncosoktól nem kaptál inspirációkat, hogy merészebben, messzebbre menj?
– Épp ellenkezőleg: már egy ideje én forszírozom, hogy még merészebbnek kellene lenniük. De persze ehhez konkrét támpontokat kapnak tőlem, hisz azért a próbateremben centire meg szoktam mindent csinálni. Például ez a különbség a Nagyvárosi ikonok építkezése meg egy hagyományos értelemben vett koreográfia készítése között. Ez utóbbi kőkemény feladat: fizikális, lelki, mentális munka. Hál’ istennek már hét éve építem ezt a társulatot, és nagyon büszke vagyok rájuk, mert nagyon mély alázattal és egyre komolyabb szaktudással állnak a munkához. De természetesen nem gondolom azt, hogy itt megállhatunk. Nekem is tovább kell haladnom, alkotóként is, társulatépítőként is.
– Most valóban meg kell kérdezni, hogy hogyan tovább, hisz Szögi Csaba, a Közép-Európa Táncszínház egyik alapítója, jelenlegi ügyvezetője elnyerte Dunaújváros Táncszínházának vezetői posztját. Hogyan működik tovább  a KET?
– Egyelőre ugyanúgy, ahogy idáig. Szögi Csabával azt mondtuk egymásnak, hogy adunk fél évet arra, hogy kiderüljön, hogyan fog ez a kettősség működni. Miközben nagyon örülök, hogy Szögi megnyerte a pályázatot, engem elsősorban az érdekel, amit én csinálok, amiatt aggódom, vagy épp amiatt vagyok nyugodt, ami a KET-ben történik, hiszen ebben a mostani társulatban kőkeményen benne van a saját kezem munkája is. És hát természetesen nem mondok le arról az igényről sem, hogy legyen valaki mellettem, akivel 100%-osan ezért az együttesért dolgozunk együtt. Most egy kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy Szögi Csaba lesz-e ez az ember.
– Arra gondolsz, hogy egy fenékkel nehéz két lovat megülni?
– Pontosan. Mert én sem ezt teszem, és nem ezt várom el a táncosoktól sem. De az biztos, hogy Dunaújváros Táncszínháza számára olyan anyagi bázis áll rendelkezésre, amiről a KET csak álmodik. Nálunk csak minőség van, de nincs hozzá pénz. A biztos pontot jelenleg számomra csak az a nyolc táncos jelenti, meg az a néhány külsős ember, akikkel régóta együtt dolgozom. 
08. 08. 7. | Nyomtatás |