Kemény Vivaldi

A négy évszak – Közép-Európa Táncszínház

Antonio Vivaldi minden egyes évszakának tételeiben ott a szomorúság, a szenvedély, de az öröm is: minden évszakban, minden tételben kicsit másként, máshonnan indítva és más konklúzióra jutva. Csupa mese, csupa sírás, ujjongás vagy épp elábrándozás. A technikát nem is látjuk, nem figyelünk rá – minek?
Lőrinc Katalin

Horváth Csaba műveit (is) akkor szeretjük legjobban, ha nem látszik a technika. Igaz, hogy nem szokott ábrándozni, ujjongani is csak keveset, inkább felkiált, de életről-halálról szól ő is. Ezúttal úgy érezhette: Vivaldi Négy évszak című zeneművét el kell táncoltatnia az együttessel (a Közép-Európa Táncszínházzal); s ezt a célkitűzését olyan komolyan vette, hogy csak a mű utolsó negyedére tört ki belőle az a Horváth Csaba, aki életről-halálról szól. Odáig többnyire gépies és koncentráltan betanult mozdulatokat s a semlegességre törekvő arcokat látunk a végletekig mozgalmas és érzelem-gazdag zenére. Ez önmagában még izgalmas és provokatív is lehetne, ahhoz viszont nem elég éles és tiszta, nem elég rámenős, és így nem elég meghökkentő. Távol álljon tőlem, hogy Vivaldit féltsem – mindig is kiállok az alkotói szabadság minden vonatkozása, így a szabad adaptáció mellett is –, de itt egyszerűen nem látom ennek a muzsikának a feltétlenül szükséges jelenlétét, kivéve a már említett utolsó évszak, a tél esetében.
A darab a Tavasz 2. tételével indul, négy csiricsárén színes selyemkombinés lány próbál teljesen indifferens, de kemény mozdulatokkal életet rugdalni egy mélyen alvó hímbe. Ez a jelleg – vagyis az indifferens, kicsit bekeményített – végig jellemző lesz a stílusra, elsősorban a lányokéra. Akkor is, mikor férfiból már négy lesz a színpadon, akik orrukat lógatva, kissé meggörnyedve lépdelnek a színen. (Ők fekete nadrágban, melyek sliccét a lányok itt-ott a darab során kinyitják, s ekkor kivillan a hangsúlyosan színes alsónadrág, mely még mindig valamivel diszkrétebben kontrázza a lányok színeit.) Így telik a “tavasz”: a fiúk gondterheltek, a lányok gépiesek. A Nyár tételre felszabadul némi energia (Fejes Kitty szólója megadja a kellő felütést!), s a csapat bele-belelendül. Továbbra is indifferens tekintetek, viszont érdekes megszakítások és hangerő-tompítások a hanganyagban. (Különös hangot hallunk végig az erősítők felől: mintha a hegedűművész szuszogását, szipogását is felvették volna játék közben. Eleinte érdekes, aztán zavar, végül megszokjuk.) Fejes Kitty és Katona Gábor kettősére is ez a kétféleség jellemző: az indifferens, elvont technika és a naturalista ütések, tapintások, fogások. Fura így, a heves nyári tételre ez a tompított keménység. Megint csak keresném a többletet: azt a kérlelhetetlen precizitást, amivel mindez torkon ragadhatott volna, de nem ragad.
Az Őszre Szent-Ivány Kingát és Vida Gábort, mint két, önálló mozgásra képtelen segítségre szoruló alakot egymás mellé támogatják a fiúk, így kapaszkodnak össze – a premier alkalmával érzésem szerint ez a kép sem volt még egészen kész. Eljátszatott és nem megélt handicap ez: nem az érint meg, amit sugallna (mert a szpasztikus tehetetlenség hatott már színpadon elemi erővel máshol), hanem a hiányérzet.
A Télnél aztán felszakad végre a seb. Belendül a kompozíció – szokom a stílust? –, netán ekkorra jöttek rá, éreztek rá a táncosok, mit is lehet itt magukból kihozni?
Utólag derült ki: Fodor Katalin sérült helyett állt be a darabba, pedig az utolsó tétel belőle, a zsigereiből szól. Hadd maradjon ez nekem most már így, hadd érezzem továbbra is az elmagányosodásnak, öniróniának és bölcsességnek azt a megindító erejét, ami az ő személyesre exponált mozdulataiból áradt, s ami körött valódi életre kelt mindenki. Még a merev arctalanság, gépiesség is felengedett: hús-vér lélek lett a színpadon valahány. És itt van köztük lélekben Horváth Csaba is, örök nagy témájával: nő és férfi kiszolgáltatottságával, esendőségével, melyet olyan szépen tud megfogalmazni.
Jó ötlet – feloldozó és megbocsátó – a darab végét a tavasz első tételével úgy zárni, hogy az már maga a tapsrend is egyben; kedves barokk gesztusokkal és kimosolygással  ha ismét kicsit elfogódottabb előadásban is.
Meg kéne nézni ezt a művet egy hónap múlva. Hátha “végig érik” az egész, így hátulról? Hátha letisztul kicsit róla a “csinálás”; érzésből “magukra húzzák” a különböző egyéniséggel rendelkező táncosok azokat a tételeket is, melyek még nem az övék. És akkor ezek is szólnának életről-halálról: a sajátjukról.


A négy évszak

Színpadkép: Horváth Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Pallagi Mihály
Zene: Antonio Vivaldi
Koreográfus: Horváth Csaba
Előadók: Fejes Kitty, Szent-Ivány Kinga, Fodor Katalin, Blaskó Borbála, Katona Gábor, Fosztó András, Vida Gábor, Bora Gábor

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |