Ellenfény Offline - Archívum - 2005 - 2005/2. - Áttűnések - Tánc, Költészet, Vizualitás - Pucér Valóság

Pucér valóság

Ladjánszki Márta: a mi madre; Menyasszony

Ladjánszki Márta a mi madre című koreográfiája a MU Színházban metafora, mozdulatköltészet, ahol asszociációk sora segíti a nézőt végigmenni egy úton a fantázia világában.
A nézőtéren eső permetez. A vaksötétben sokáig hiába pásztáz szemünk. A végtelen éjben derengeni kezd egy egyenletesen forgó fehér test, ködlő varázslat, vagy, mint a teremtés első pillanata, egy sejtés, egy inger vagy impulzus. A kitágult térben hatalmasnak és távolinak tűnik a forgás, mint egy bolygó vagy még inkább a forgással teremtődő égitest, kereng magában, széttáruló tagokkal.
Bajna Zsóka

Szűk s távoli asszociációk sora végtelen: mondhatni azt is, hogy ahány néző, annyi jelentés. Egy bölcsészhallgató a meghalás és/vagy teremtődés aktusának a kiábrázolását látta meg benne, egy középkorú táncosnő a csupasz lelket vélte felfedezni a káoszban, amint épp a tánccal rendez, teremt, berendez mozgásával egy világot. Egy fiatal harcművész a lendületet látta, a kisfiam a holdat és az űrlényt csodálta benne.
A ködlő kékség után a narancssárga test s a szűk fénykör látványa földet jelez, a teremtett világ fizikai mását, ahol “a lény” létezik. És cselekszik. Négy lábán körbejár. Lassan, komótosan, mint aki nagy távolságot kíván legyőzni, menetel, jár.
Ladjánszki Márta víziójának eredete vers. Talán e sorok mögé bújt a lény, akit a színpadon látunk?

Sárguló levelek,
Halánték az ágyon.
Könnyű nyári szélben
Ázó madár károg.

Kiért égek, ha nem lát szemed?
Miért félek, ha hideg a kezed?

Meghalt egy ember!
Úr Isten! Még élek!

Egy állapotnak a lénye ez, egy ismeretlen, különös állapoté, amely nem konkretizálható, de annyit láthatunk, hogy evolúció, folyamat. Nem tudhatjuk, hogy mi ő, mi a dolga, de láthatjuk, hogy törekszik, halad, számtalan módon és formában lendül, alakul.
A lény, amint evolúciójában bekövetkezik a felegyenesedés aktusa, testére ruhát vesz fel. Nő lesz belőle. Hogy ki lett ő, meghatározhatatlan. Pontosabban: az előadó nem határozza meg számunkra, inkább nyitva hagyja, kit lássunk meg benne. A tánc felgyorsul, jellemző rá a gyors mozgássnittek halmozása, a motívumok repetitív ismétlése, a kirobbanó, mégis lágy, kerek dinamizmus. Azonban a lény lényiségéről, ottlétének céljáról továbbra sem tudtunk meg többet. Talán nem is kell.
Elkalandozom magamban: azt veszem észre, hogy fáradok, hogy már az égvilágon semmire sem bírok asszociálni, hogy nem tud megpihenni, és újból elrugaszkodni a fantáziám, hogy egyre fizikaibban látom a táncoló testet, s hogy hiába keresem benne ösztönösen a mozgató értelmet, hogy ráhangolódjam ismét, mint az elején, túl sokat találok, de egy sem az igazi. Sok gondolat cserélődik a mozdulatanyagban, de nem állandósul a lény identitása. Talán a modern ember ilyen. Talán állapot van, ami ilyen.
Vagy pusztán alkotói attitűd a konkrétum ily messzemenő kizárása? A fantasztikum, a sejtetés, az érthetetlenség, a különösség, a technikájában montázsszerű építkezési mód, az ismeretlen rendeltetés? Vagy a cél egyszerűen az asszociációs játékra való felhívás? Semmit nem kell leszögezni, csak szállni, szállni…? Bármi lehetséges. És annak az ellentétje is. Totális szabadsága van mind a nézőnek, mind az előadónak.
Érdekes, hogy mivel kezdetben lassan és keveset mozog, játszva ráállítja a képzeletet egy meditatív, s egyben alkotói üzemmódra, s a néző örömmel részese ennek. Vezetett imaginációban van része, igazi látszatkeltésben, ahol a mozgás és a fény együttese válik téralkotóvá.
Valahogy meglepő és kijózanító ezek után a felöltözést követő, már-már tánccá fölpörgő mozgás. Technikai sokféleségében páratlan mozdulatfüzéreket látunk. A magas szintű testtudattal és erős színpadi jelenléttel kivitelezett mozgás mégis egyre megfoghatatlanabbá válik, földúsul és földuzzad “szókincsében” a mozgástechnikák színes ötvözése, s mint egy szőnyeg, lassan elfedi önnön valóságát, értelmét.
Képből, zenéből, látványból és hangból összerakni magunkban a művet igazi kiruccanás a rutinból, de a túlfűtötten tág és parttalan. A folytonos asszociálás elfárasztja, kizökkenti látványalkotó képességünket, és a puszta értelmezés mezejére tereli azt. Odaadó képzelődés helyett gondolkozunk, kérdezünk, találgatunk. Kénytelenek leszünk passzív csodálóivá válni a beleélésnek, aminek addig részesei voltunk.
Amiért külön hálásak lehetünk a zenének és a fénynek. Látványosan, izgalmasan ébresztgették és működtették a képzeletet, mindvégig. 

Hudi – Ladjánszki

A test burokban él. Vagy a lélek burkában megtestesül egy állapot. Testté válik egy princípium, lényiséggé, ha úgy tetszik. Bezártsága, lényegi különvalósága, önálló világszerűsége okán a lény, akit Ladjánszki mutat nekünk a trafóbeli Menyasszonyban, egyedi, mondhatni különös és kiismerhetetlen, sejtetős miliő teremtménye. Az áttetsző hólyag mögött a sarokba süllyedve egy homokbuckában fekszik, van vele egy galamb is. Pucéran ébred, megfürdik a homokban, és előmászik. Lábát magasra kapkodja, testét ismeretlen erők viszik, lökdösik, vagy épp lehúzzák, legyömöszölik a földre. Mozgása vergődő, keresgélő, kaotikus.
A lény teste csapkod, zilál, majd lendül, állapota örökké változó. Alapvetően szenvedő, esetleg retardált, vagy valamilyen romlás, rontás kárvallottjának tűnik. Egy állapot lénye ő, aki a tudatalattiban motoszkál. Kontúrtalanul, homályosan, sejtéssel telve formálódik alakja, leginkább szorongást, együgyűséget, káoszt, anarchiát és félelmet keltve a szemlélődőben.
Sehogy sem találom a címhez vezető utat. Nyilvánvaló, hogy az apokaliptikus “beszédmód” mögé kell nézni ahhoz, hogy alapvetően helyesen értsük meg a rendezői szándékot. Hudi László a színházi alkotó folyamatot olyan közegnek tekinti, mely lehetőséget biztosít a lét magasabb rendű összefüggéseinek a vizsgálatára. Víziójában a létezés egysége megbomlott, harc lett belőle, a lét és az élet harca. Kettősség támadt, szellemi és anyagi szembekerült, de legalábbis elvesztették szerves kapcsolatukat egymással és ezzel megkezdődött az apokalipszis. Az ítéletszerű kinyilatkoztatás azonban nem valami eljövendő időpont, hanem állapot. Ítélet alatt álló élet állapota. A közösség, amikor nem képes tisztán tartani szakrális körét, kegyetlen, szellemtelen, vad, démoni erők hatalmába kerül, és elveszíti létét. Élete megmarad, de léte elhomályosul, kihuny. Az apokalipszisben többek között két fontos változás figyelhető meg: a történetek relatívvá válása, valamint új típusú közösségek születésének lehetősége.
Hudi László elveti a klasszikus színjátszás szöveghűségét, történetközpontúságát és játékmódját, és abból indul ki, hogy a színház valódi szövete az a cselekménysor, amit a néző lát. Az alkotók reális valósága nem kell, hogy ütközzön az irodalmi dráma fiktív valóságával. Magából, tudásából, ösztöneiből, képzeletéből meríthet, hogy a lét egységét alkotásával visszaállíthassa, és a színpadon a teremtést megismételhesse.
Hudi László színésze ezúttal táncosnő, akit nem rendel alá szerzői akaratának, hanem inkább alkotótársként meghívja őt egy közös munkára. A Hamupipőkét vették kezdetben alapul, lényét és motívumait, és nem történeti adaptálhatóságát járva körül. Asszociációs kapunyitásnak lehet nevezni, mert kiindul valahonnan, de nem rögzít semmiféle véget vagy konklúziót, ezt messzemenően a nézőre hagyja. Nem az egykori Hamupipőke érdekli őket, hanem az, amit Hamupipőke a ma emberében kelt. A nézőnek szüksége van arra, hogy ne lineárisan, folyamatszerűen, történetileg lásson, hanem állapotszerűen, gömbszerűen. Erre kitűnő ráhangolást ad a szobaszerű fóliadoboz, a pucér test mögötte valóban a lélek állapotainak a hordozójává válhat. Történetesen éppen a vegetatív létezés mélyére zuhant lény öntudatlan vergődése az, amit megmutat. Deszakralizáció és kórkép egyben, s talán ennek felismerése és megszenvedése hozhat majd katarzist a nézőnek.
De miért is Menyasszony? 


Ladjánszki Márta: a mi madre

Jelmez: Pillangó
Fény: Szirtes Attila
Zene: Jávorka Ádám, Hammer Zsolt
Koreográfus, előadó: Ladjánszki Márta

Helyszín: MU Színház


Menyasszony

Díszlet: Hudi László, Bartos András, Károlyi Balázs, Szirtes Attila
Jelmez: Pillangó
Fény: Szirtes Attila, Hudi László
Zene: Barna Balázs
Koreográfus, rendező: Hudi László
Előadó: Ladjánszki Márta

Helyszín: Trafó
08. 08. 7. | Nyomtatás |