Pólusok között

Gergye Krisztián: Kínos!; A szatír

Gergye Krisztián előadásainak sajátosságát – szóljanak azok látszólag bármi másról – mindig egyfajta túlfűtött érzékiség adja. A kisebb-nagyobb utalásokkal kirajzolt narratív szálon túlcsorduló erotika, ki nem mondott, csak a beszédmódból lüktető testiség eddig csak sejtetett formában vonzotta-taszította a szemlélődőt, aki könnyen hihette, hogy ez a zaklató nyugtalanság abból adódik, hogy az előadás bizonyos határokat csupán feszeget, de nem lép túl rajtuk, iszonyú közvetlenséggel fenyeget, de az utolsó pillanatban mégis megtartja az esztétikai élvezet távolságát is. A Kínos! című előadás ehhez képest expliciten tárgyává teszi az erotikát, ami e jóleső szorongás elvesztésének lehetőségét hordozza magában. A szatír visszatérni látszik ahhoz a közvetett beszédmódhoz, ami a sejtés, a titokzatosság sajátja. Mégis, az előbbi kapcsán érzett szorongást felfejtve és az utóbbiban idézetként használt képek “tisztaságát” kibontva a különbség elmosódni látszik, és egy sajátos villásnyelvezet tűnik elő.
Kérchy Vera

Az új előadás címe (A szatír) és alcíme – ’La Dame á la licorne (A hölgy és az egyszarvú) –  közti feszültség előrevetíti azt a montázselvet, ami oly sok téren áthatja a táncos-koreográfus munkáit/munkáját. A háttérben vetített összevágott képek sorozata, a sajátos testhasználat (ami feledteti az emberi alak funkciószerűségét, és mint teljesen újszerűt, önmagában mutatja fel), valamint a tematikus egymás mellé rántás (a jó és rossz, a szent és a profán egymásban való felmutatása): mind a kiragadás és összerakás menetét követik.
A párizsi Cluny Múzeumban látható 16. századi kárpitsorozat megidézése a tisztaság–jóság–szüzesség nagyon erős toposzát emeli be az előadásba. A mitológia szerint az egyszarvú csodálatos lény, az erkölcs, az érinthetetlenség szimbóluma, megközelíthetetlen, hatalma felette csak egy szűz lánynak lehet. Ez a szűz lehet a képen a nemes hölgy, aki mindegyik tábla központi alakja, és akinek a gesztusai az öt érzékszervet, a hatodikon pedig a szerelmet jelenítik meg az általános értelmezés szerint. Ehhez képest a szatír gonosz, démoni, a testiséget hangsúlyozó, dionüszoszi figura, azaz a másik pólus, a sötét oldal. Mégis, az említett tiszta alakoknak az érzékiséghez mint témához való viszonya, a szűz fehér kezének érintése az előtte fejet hajtó unikornis fallikus szarván és a női ládikában elmerülő csukló – alatta a megfejthetetlen cím: A mon seul désir (Az én egyetlen vágyamnak) – indokolják a szatír érkezését, hiszen maguk is erotikusak. Olyasféle szexualitás lengi körül őket, mint a szenteket ábrázoló képeken az imádkozó arcán látható eksztázis.
Az érzékelés témája nem teszi a szinesztetikus érzékelés színházává Gergye előadását. Sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, amit az érzékelésről gondolunk, hogy mindig rögtön értelmet tulajdonítunk a szenzuális dolgoknak. Hogy azt látjuk (halljuk, tapintjuk), amit akarunk, ami megerősít világunkban. Erre az előadásban az elbizonytalanodás érzése vezet rá, az olyan pillanatok, amikor nem a tátogó testből jön a hang, hanem valahonnan hátulról, vagy amikor a színpadon álló alak megduplázódik a mögé kivetített film segítségével. Elöl, az üres, homályos térben Gergye mozog, mögötte pedig a hatalmas hófehér vásznon saját sziluettje indul el, kezdi követni az elöl lévőt, de mindig egy kis differenciával, csak pillanatokra összeérve, sosem teljes összhangban. Az itt-és-most-jelenléttel rendelkező test egyediségének és egyszeriségének az elmosódása félelmetesen hat, mint ahogy kísérteties a filmvásznon a felpörgés következtében százlábúvá váló pókmozgású táncos is antropomorfizmusának elvesztése miatt.
Ágens hangja, az egymást markoló testek, a félmeztelen sörényes szatírok nyelvnyújtogatása és állatias gesztusai, valamint az előadást kezdő szemfelnyitás (a közönség sorai között ácsorgó Ágens leveszi a szemére kötött kendőt) felidézik a kárpitok témáit, de az előadás nem áll meg ennél. A hallás, érintés, ízlelés, szaglás, látás sorozatát érezzük folytatódni Gergye maga körüli pörgésébe beleszédülve, a filmvásznon zuhanó karton-nők láttán vagy a kövér balerina (Tárnok Marianna) irdatlan tömegét vég nélkül pásztázva.
Montázs a balerina (nagydarab nő+szoknya), montázs a szatír (félmeztelen fiú+sörény), mint ahogy montázs a színpadkép is a filmvászonnal. A vetített képeken szétvágott és összeragasztott fényképeket láthatunk, főként más Gergye-előadások fotóiból. Ez az önidézés lassan a Gergye produkciók stílusjegyévé válik. Akár filmvásznon, akár színpadon jelenik meg egy másik előadásból ismert kép (pl. a Barbara L. lábmerevítője a GK-ban és A szatírban vagy a Kínos! hermafroditája a A szatírban), az sosem tűnik egyszerű ismétlésnek, sokkal inkább újra- vagy továbbírásnak. Nem öncélúan rendelődnek egymás mellé a képek, hanem mindig úgy, hogy valami új álljon elő, az eisensteini montázsnak megfelelően a kettő szorzataként (nem pedig összegeként) valami más keletkezik a kiinduló komponensekhez képest.
Az intertextuális játék nemcsak a saját szövegeket érinti. Gergye sajátos ironikus hangneme az olyan jelenetekben mutatkozik meg igazán, amikor saját képi világába egy teljesen más környezetben megszokott látványelemet emel be. A klasszikus balett mozdulatai a bőrnadrágos fiúk előadásában lerántásként (a magasé az alacsonyba, a szenté a profánba) hatnak két obszcén kézmozdulat között: szatírsörényes punkok hattyúként tipegnek vagy kimérten tangóznak egymással. Az alcímben jegyzett képet egy homlokhoz tartott kinyújtott mutatóujj képes megidézni. De a kép egyéni értelmezéséhez (és a sajátos kettős nyelvezethez) tartozik a másik kéz mutatóujjának a szatír sliccéből való kimutatása. Az egyszarvú drótokból összetákolt paripa a fotómontázson, a nemes hölgy zászlója Négyesi Móni hátából nő ki Gergye színpadán.
A szatír kettős játékához képest a Kínos! első ránézésre csupán egydimenziósnak tűnik: az erotika, a testiség, az érzékiség kérdéskörét nyíltan tematizálja. A jelmez, a zene, a mozdulatok a guminős, rikító bugyis, szado-mazo-pántos pornóesztétikát idézik meg. A szerepek egy dominát (vagy inkább kettőt, sőt hármat: Ágens, Tárnok Marianna, Varjú Lívia), egy áldozati bárányt (csíkos pizsamával és esetlen mozdulataival elkülönülve: Négyesi Móni) és a szex katonáit (“Safe the sex!”) formálják meg. A rúzsos szájú, festett szemű, fekete körszakállas fiúk a testük meztelenségét kiemelő szíjak szorításában de Sade márki udvaroncaira emlékeztetnek, a sokcopfos, durván sminkelt, tangás lányok mintha a From dusk till dawn klubjából lépnének elő (“black pussy, white pussy, wet pussy, tight pussy…”). Vadul bömbölő Rammstein vagy köpésekkel, trágár gesztusokkal deszakralizált komolyzene szolgáltatja a zenei közegét a tombolásnak, a testek gyilkos kavalkádjának, a dominák szumó- illetve iszapbirkózásának, a fékevesztett erőszaknak és szexualitásnak.
Egy idő után azonban gyanússá válik a kép, azt érezzük, hogy nincs minden “rendben”, nem egy “szimpla” orgiát látunk a szemünk előtt. Mert ha jobban megnézzük, semmi sem stimmel, egyik jelenet sem teljesíti be önmagát, folyamatos elcsúszásban vannak. A nők bugyija képzavarosan domború, a stilizált közösüléseket a beteljesülés lehetetlensége komponálja. A heves mozdulatok állati féregmozgássá, máskor pedig robotos szaggatottsággá sorvadnak. A helyszín egy gumiszoba, a dühöngő Rammstein-számokba pedig bekúsznak azok a kísértetiesen robajló, azonosíthatatlan, szorongató lynches-badalamentis hangok, amelyek a meghasadt én Másikjának nyugtalanító jelenlétét sejtetik. Elcsúszik a hang az énekesnő száján, a villogó mikrofonba tátogó hatalmas díva láthatóan néma, az ének valahonnan a terem túlsó végéből jön. A jelenlét, az önazonosság, az aktív-passzív, szubjektum-objektum kétpólusossága meginog, és az eszeveszett orgián elterpeszkedik a félelem érzése.
Ehhez az elbizonytalanodáshoz járul hozzá a színpadi reprezentáció megtörése az időről időre becipelt, az előadás szövegszerűségét kihangsúlyozó hatalmas kartonból kivágott írásjelekkel. A vízszintesen széthúzódó színpadkép semelyik pontból sem fogható tisztán egybe, a szem ide-oda cikázva töredékeket ural csak, homogén kép nem alkotható. A nők az egyik jelenetben letörlik sminkjüket, beletörölnek a szerep álarcába. A játék hirtelen megszakad: egy színfalak mögötti jelenetet látunk, a táncosok pihegve trécselnek, ásványvizes palackokat adnak körbe, miközben az “áldozat”-ot alakító színésznő nem esik ki, a “történet”-en belül marad. A “történet” metaforikus lemeztelenítését (“Hisz ez itt csak színház!”) rögtön követi a materializált lecsupaszítás: a szerepében bennerekedt áldozatról két színész lerángatja a ruhát, hogy feltárjanak egy hermafrodita testet, ami szintén metafora: az összeférhetetlenség, a normalitás és értelem felforgatásának testre írt szövege, vagyis par excellence montázs.   
Bár a Kínos! választott témája figyelemfelkeltő, az előadás mégis inkább az orgia képeit átszövő megnemfelelésekkel, a kísérteties zenével, elbicsakló mozgással és a színházi reprezentáció elbizonytalanításával (a fikció–valóság kettősségének a játék és csere során előállt helyreállíthatatlanságával) mutatja fel az erotika egységes rendet felforgató heterogenitását, transzgresszióját, mintsem a szexbárok világának megidézésével. Egy látszólagos történet (libertinus-parti) megingatásával és aláásásával a Kínos! című előadás – a féltéseket megcáfolva – beilleszkedik a széttördelés formanyelvét beszélő Gergye-előadások sorába.
Bár műelemzésnél nem illik a személyes megnyilatkozásoknak relevanciát tulajdonítani, egy ilyen saját magát mesélő művész esetén talán megengedhető, hogy egy mondatát afféle kép alsó sarkába festett miniatűr önarcképként idézzem. Gergye – nyilatkozata szerint – dinamizmust akar vinni a jávába, ami azért fontos kijelentés, mert megismétli azt a működésmódot, ami a montázstechnika kapcsán előadásait jellemzi. A dinamizmus megöli a jávát, hiszen az szinte állóképekkel, meditatív lassúsággal operál. Ugyanakkor a keleti lassúságnak a nyugati gyorsasággal való ötvözése egy teljesen sajátos, egyéni hangot szül, ami sokkal hitelesebb, mint a keleti mentalitást egy az egyben elsajátítani akaró attitűd. Egy nyugati kultúrából érkező művész átszűri magán a keleti másságot, anélkül, hogy kisgömböcként elnyelné azt, vagy hogy az nyelné el őt. Így jöhet létre az az ironikus test, ami különböző világokat ütköztetve össze magán olyan erotikus energiát termel, amire csak az “egyik minőségből a másikba juttató” eksztatikus montázs képes.



Kínos!

Díszlet: 4SI&GK, Bartos András
Jelmez: Béres Móni
Fény: Payer Ferenc, GK
Videó: Szabó Péter
Hang: Boudny Ferenc
Zene: montázs
Koreográfus, rendező: Gergye Krisztián
Előadók: Duda Éva, Gresó Nikoletta, Kolozsi Viktória, Kulcsár Vajda Enikő, Miriam Friedrich, Szenczi Fruzsina, Varjú Lívia, Gergye Krisztián, Szász Dániel, Zambrzycki Ádám, Ágens, Tárnok Marianna, Négyesi Móni

Helyszín: MU Színház


A szatír – ’La Dame á la licorne

Díszlet: 4SI&GK, Bartos András
Jelmez: Béres Móni
Fény: GK
Hang: Boudny Ferenc
Zene: Alfred Schnittke, Ágens és montázs
Koreográfus, rendező: Gergye Krisztián
Előadók: Négyesi Móni, Gergye Krisztián, Vislóczky Szabolcs, Zambrzicky, Tárnok Marianna, Ágens

Helyszín: Trafó
08. 08. 7. | Nyomtatás |