A distances Les Ateliers du

A tárgyszínházi előadások nem túl gyakoriak országunkban. Olyannyira nem, hogy sokak számára maga a szó, tárgyszínház, is kissé egzotikusan cseng, magyarán meglehetősen homályos mit is akar jelölni valójában. Pedig egyszerű. A tárgyszínház, hasonlóan a bábszínházhoz, a tárgyak színháza. Például egy híres francia tárgyszínházi formáció a Manarf Csoport színre vitte a Piroska és a farkast. Piroskát egy zöldalma “adta”, míg a farkas egy jó éles és hosszú fogú tőkehal fej volt, a nagymama pedig egy frissen főtt krumpli. A tárgyszínház bizonyos értelemben tehát esszenciális színház. Hiszen nyilvánvalóvá teszi e művészet egyik legmeghatározóbb sajátosságát: azt, hogy a tárgyak bármit jelölhetnek a színpadon, minden képes átváltozni bármi jelévé.

Természetesen a helyzet nem ilyen egyszerű. A tárgyszínház nem csak a tárgyak színháza. A francia Les Ateliers du Spectacle társulat A distances című előadásában ugyanis nemcsak tárgyak szerepelnek, hanem két színész is. Egyikük klasszikus lakájruhában, jelmezével tökéletes összhangban valóban kiszolgál. Félresöpri, eltünteti a mindig újratermelődő szemetet, kellékeket hoz a színre. Társa a játékmester. Úgy tűnik, az ő kezében futnak össze (a kifejezés konkrét és átvitt értelmében is) a szálak, melyek mozgásra kényszerítik a tárgyakat. Ennek a tárgyszínháznak a főszereplői azonban sem nem a tárgyak, sem nem a színészek, hanem az a folyamatosan változó “távolság”, mely meghatározza viszonyukat.
Az előadás hét jelenetre tagolódik, és mindegyik rész egy-egy variáció ember és tárgy kapcsolatára. Az első részben a tárgyak minden rezdülése nyilvánvalóan a bábmestertől függ. A színész kezében rengeteg madzag fut össze, és úgy irányítja az üvegkalitkába szerkesztett kis gépezeteket, hogy azok sajátos mozgásuknak és neszeiknek köszönhetően anélkül nyernek valamifajta antropomorf karaktert, hogy felismerhetően utalnának egy adott történet konkrét alakjaira. Az egyik szerkezet meghibásodása mindegyik vesztéhez vezet, hiszen a bábozó kissé idegesen sorra elvagdossa a madzagokat, annak reményében, hogy a gubancban végre megtalálta a rosszhoz csatlakozót. Egy másik epizódban a bábmester szintén lényegében kivégzi a színre zsúfolt tárgyakat. Ebben a gyilkolászásban azonban két lényeges elem módosul. A mozgató zsinórok egy asztal és nem a színész köré rendeződnek, így kevésbé láthatóak és centralizáltak. Másfelől a tárgyak nemcsak egymással, hanem az őket mozgató “erővel” is kommunikálnak. Az egyik eléggé megizzasztott székecske az összeomlás határán felpöccint egy kis fehér zászlót. A változtatások hatására a tárgyak mint a bábmestertől részben függetlenedni képes “élőlények” szerepelnek ebben a szekvenciában. A Lear király jelenetben pedig a színész tárgyak segítségével mondja el Lear záró nagymonológjának egy részletét. A francia nyelv magyarul visszaadhatatlan sajátossága, hogy néhány tárgyat kiejtésben lényegében egy betű jelöl. A színész rámutat egy órára, kiejti az azt jelölő szót (ö), majd ezt a jelölőt értelmétől megfosztva betűként egy új jelölő (szó) felépítéséhez használja fel. Tragikus a monológ, tragikus az “értelme”, mégis mindig játékosan változó jelentésekből szerkesztődik össze.
Ez a tárgyszínház nem a tárgyak, hanem a játék színháza. Játszik a határokkal, azokkal a különbségekkel, ha tetszik távolságokkal, melyek elválasztanak egymástól embert és tárgyat, beszédet és zajt, értelmet és értelmetlenséget.
Czékmány Anna
08. 08. 7. | Nyomtatás |