Csak egy hullócsillag

Jevgenyij Griskovec: Egyidejűleg

Elkezdődik egy előadás, és mégsem kezdődik el. Jevgenyij Griskovec a Trafó közönségéhez fordul, és elkezd mesélni arról, milyen körülmények között játszotta eddig Egyidejűleg című előadását, közbeveti, hogy mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját és odaszól a világosítónak, hogy már lekapcsolhatja a nézőtéri fényt. Majd figyelmeztet minket, hogy be fog lépni a színpad közepén zsinórral kijelölt kb. 3X3 méteres négyzetbe, és valójában csak akkor kezdődik el az előadás. Ám a négyzeten belül is ugyanaz az ember marad, ugyanúgy történeteket mesél nekünk, mint amikor azon kívül volt, mégis rituálisan kijelölt egy teret, amely kiemelt fontossággal bír. Sajátos színházának terét.
Nánay Fanni

Amit látunk, mesélő színház, nincs benne szerep, hiszen Griskovec mindvégig saját magát alakítja, valójában nincs cselekmény, bár az előadó néha eljátssza, amiről éppen beszél, ám mégis a szóra, a szövegre épül a produkció. “Úgy tűnhetett, hogy most egyik témáról a másikra ugráltam” – mondja Griskovec az előadás vége felé. Nekem nem tűnt úgy: mesélésének ugyanis rendkívül pontosan felépített, magával ragadó dramaturgiája van. A zsinórra kijelölt térben elhangzó első mondatából – “Nemrég megtudtam egy dolgot” – indul ki az előadás gondolati íve: mi a tudás, mi az, hogy “én”, mi az átérzés a tudáshoz képest, s végül mi a kívánság, a vágy. Tulajdonképpen banálisnak tűnő kérdések ezek, így, egy-egy szóban megfogalmazva, ám a humor, a groteszk, az önirónia segítségével elemelve már egyáltalán nem lesznek azok. Mindannyiunk hétköznapi filozofálgatása ez, amelyet azonban Griskovec sajátos humorú történeteibe ágyaz, s így egyrészt nevetünk a történeten, rajta, önmagunkon, ugyanakkor mégsem sikerül – banalitásukra hivatkozva – félretolnunk ezeket a kérdéseket.
Griskovec minden egyes történetével azt sugallja, hogy a felmerülő kérdések egyszerre jelentéktelenek és roppant fontosak. “Nemrég megtudtam egy dolgot.” A Transzszibéria expressz mozdonya és mozdonyvezetői nem mennek végig az egész útvonalon, hanem adott szakaszonként cserélődnek, tehát az egyes mozdonyvezetők egész életükben egy-egy rövid szakaszon vezetik a mozdonyokat oda-vissza, Szibéria kellős közepén. “De ez a dolog, amit nemrég megtudtam, számomra egyáltalán nem fontos. Mégis most már egész életemben tudni fogom. És, már megbocsássanak, de elmondtam Önöknek is, úgyhogy most már Önök is egész életükben tudni fogják.” Egy vicces történet a Szibériában cikázó mozdonyokról, az előadó jellegzetes, mosolyfakasztó gesztusaival, mimikájával kísérve, ám ettől a mondattól hirtelen más dimenziót kap a sztori, nevetésünkbe szinte észrevétlenül befészkeli magát a dolgok értelmetlenségének borús gondolata.
De ki az, aki tud vagy nem tud valamit? – viszi tovább Griskovec a gondolatmenetét. Hol vagyok én? A test vagyok? Az akaratlan gyomorkorgás az operában vagy a levágott körömdarab a földön? Griskovec alsógatyára vetkőzik, és két kezében egy-egy anatómiai képet tart. Egy szót sem szól, csak végignéz magán és az emberi szervezet működését illusztráló képeken, s így is érthető a dilemmája: ez lennék én? Vagy esetleg az agy vagyok? Az agy, ami gyakran nem engedelmeskedik, hiszen akár napokig nem jut eszembe egy színész neve, pedig tudom, hogy tudom.
Vagy esetleg az érzés vagyok? Át tudjuk-e érezni, mi a repülés? Át tudjuk-e érezni az élet jelentős pillanatait? Például amikor végre a Mona Lisa képe előtt állunk a Louvre-ban, vagy amikor 2000 szilveszterét ünnepeljük, és átlépünk egy másik évezredbe. A párizsi turistaút és a szilveszteri buli történetein felhőtlenül nevetünk, amikor Griskovec egyszercsak ismét elkomorít, elgondolkodtat minket. Ugyanis a viccelődés után röviden, elkerülve az érzelgőssé vagy patetikussá válás csapdáját, elmondja egy élményét, amikor valóban átérzett valamit. Lakóhelyétől nem messze előkerült a földből egy tökéletes állapotban megmaradt II. világháborús német katona holtteste. És annak cipőfűzőjét nézve hirtelen átérezte a katona sorsát.
Vagy esetleg a vágy vagyok? Miért vágyik egy gyerek a fakard helyett igazi kardra, amikor úgyse tudna mit kezdeni egy valódi fegyverrel? Miért kívánja néha az ember azt, hogy bárcsak lenne inkább hajófedélzetet sikáló martóz, mintsem a vadonatúj kanapéján üljön, amire nemrég még úgy vágyott? És végül a hullócsillag. Ami túl gyorsan tűnik el az égről ahhoz, hogy kívánhassunk valami, ha pedig egy röviden és frappánsan megfogalmazott kívánsággal a fejünkben fürkésszük az eget, biztosan nem látunk egyetlen hullócsillagot sem.
E gondolati ív mellett pedig mindvégig jelen van az előadásban az a momentum, amelyre az előadás címe is utal: az egyidejűség. Hiszen annyi minden történik egyidejűleg, aminek tudatában vagyok, érzem, átélem, vagy amiről éppen fogalmam sincs. Az egymásba fonódó történetek, a mellékvágányok, kiszólások, asszociációk tökéletesen átadják az egyidejűség érzését, ám Griskovec be is mutatja, milyen lenne valójában az egyidejű előadás: kezébe fogja kellékeit, a fakardot és az anatómiai képet, fejére teszi a régi pilótasapkát és a szemüveget, bekapcsolja a ventillátort, amely a plafonról lógó papírrepülőket, papírcsillagokat mozgatja, s egy percre megáll ebben az állóképben.
Az előadás lezárása teljesen magával ragadja a nézőt. Griskovec levágja zsinórjáról az egyik papírcsillagot, a magasba tartja, és elmondja, hogy ez egy hullócsillag, de kivételesen most van időnk előre kitalálni a kívánságunkat, röviden és frappánsan megfogalmazni, hogy legyen időnk magunkban kimondani, mialatt a csillag földet ér. Sőt mielőtt elengedné a csillagot, háromig számol, hogy semmiféleképpen ne mulasszuk el a pillanatot. Így is történik, és szinte biztos vagyok benne, hogy a teremben mindenki kívánt valamit. Még ha önkéntelenül is.
“Tavaly ugyanebben a teremben bemutattam a Hogyan ettem kutyát című előadásomat, ami 1998-ban készült. Ez az előadás 1999-ben készült, tehát azt is mondhatnám, hogy apránként bemutatom a magyar közönségnek művészi fejlődésemet” – mondja Griskovec az előadás bevezetésében önironikusan, félmosollyal (máshogy valószínűleg nem is tudná), pedig kijelentése igencsak igaznak bizonyul. Az Egyidejűleget nézve számomra úgy tűnt, hogy Griskovecnek az amúgy zseniális Hogyan ettem kutyáthoz képest is sikerült egy újabb lépést tennie.
A két előadás rengeteg eleme közös: az üres színpadon csupán egy szék, az előadó, valamint oldalt a tolmács. Pár kellék a szék mellé helyezve: a Hogyan ettem kutyát esetében egy matrózsapka, vödör és rongy, hajókötél, ebben az előadásban pedig két anatómiai kép, egy régi bőr pilótasapka szemüveggel és egy fakard. A plafonról papírrepülők és papírcsillagok lógnak (“én magam rajzoltam és vágtam ki őket”), amelyeket egy ventillátor hoz mozgásba az előadás egyes pillanataiban. Mindkét előadás a mesélésre, valamint a mimikára és a gesztusokra épül. A két előadás közötti különbség tehát nem formai, abban Griskovec gyakorlatilag semmit sem változtatott. Mint ahogy a – fogalmazzunk így – tartalmi lényegen sem, hiszen mindkét esetben az önmagát kereső embert mutatja meg. Ám míg a Hogyan ettem kutyátban egy saját és sajátságos élethelyzetről mesél (kötelező katonai szolgálat a szovjet haditengerészetnél), amelynek történetein keresztül azonban a néző szembesül saját életével, kérdéseivel, problémáival, addig az Egyidejűleget már egyenesen a mindenkinél hasonló, sőt egyforma apró élményekre, mindennapi “konyhafilozofálásra” építi. Mindkét előadás esetében azt sugallja, mennyire hasonlóak vagyunk, ám míg a Hogyan ettem kutyát nézve még elkerülhetjük a szembesülést, mondván, hogy egy ismeretlen személy katonaélményeit hallgatjuk, addig az Egyidejűleg esetében már nem bújhatunk ki a magunkra ismerés alól. Míg a Hogyan ettem kutyátban még azt gondolhatjuk, hogy a “hős” a haditengerészetnél átélt élményei hatására cserélődött ki teljesen, ezért nem találja a helyét, addig az Egyidejűlegben nincs közvetlen válasz arra, miért töpreng a színpadon valaki két órán keresztül azon, mi az, hogy “én”. E kérdés az élet természetes kérdéseinek egyike, amelyet nyilvánvalóan különböző tapasztalatok táplálnak, ám semmiképpen sem köthető egy bizonyos élményhez (mint amilyen a katonaság), még kevésbé lehet kizárólag a társadalmat okolni a világban helyét kereső emberben felmerülő problémákért (ahogy nem egyszer érteni vélik Griskovec borongósságát). Az Egyidejűleg azt sugallja, hogy az élet kis kérdései késztetik igazán gondolkodásra az embert, és csakis a kis válaszok megtalálása nyújthat némi megnyugvást. Például a papírból kivágott hullócsillag.
08. 08. 7. | Nyomtatás |