Ugrásra készen

Színházak Lettországból

Észtország, Lettország és Litvánia három kicsi, tehetséges, szívós nép hazája: összlakosságuk alig hét és félmilliós, összterületük viszont két Magyarországnyi. Önálló állami létük tekintetében komoly eltérések mutatkoznak. Míg Litvánia a középkorban nagyhatalmi pozíciót is élvezett, a másik két ország számára először a cári rend összeomlását követően nyílt meg az út egy rövid időre a nemzeti önállóság felé. Majd a II. világháború végétől a Szovjetunió felbomlásáig szovjet szocialista köztársaságként létezett – autonómia nélkül – a három ország. A balti államok tizenhárom éve függetlenek ismét, de a szovjet megszállás mély nyomokat hagyott a három ország nemzetiségi megoszlásán. Észtországban a népesség 65 százalékát teszi ki az államalkotó nemzet, az oroszok aránya 28 százalék. Litvánia viszonylag jobban megúszta a tudatos nemzetiségi arányborítást, a litvánok 80 százalékos többséget élveznek. A legambivalensebb helyzet látogatásom helyszínén, Lettországban áll fenn. A 2,4 milliós ország népességének mindössze 58 százaléka lett, az oroszok egymagukban mintegy 30 százalékát teszik ki a népességnek. Ezzel magyarázható, hogy a nemzeti irodalom, a színház kiemelt szerepet kapott a nemzeti identitás megőrzésében – ehhez hasonló, közismertebb példával Lengyelország szolgál. Jelentős különbség abban mutatkozik, hogy míg a lengyel egy hatalmas nyelvcsalád része, addig a balti lett majdnem olyan magányos nyelv, mint a magyar, a kihalt poroszon kívül csak a litvánokat mondhatja jelentős rokonának.
Halász Tamás

A baltikumi színjátszást emlegetve idehaza leginkább csak a két nagy vilniusi rendező, Oskaras Koršunovas és Eimuntas Nekrošius neve jelent valamit még a szűk szakmai körökhöz tartozóknak is. A vendégjátékok roppant ritkák – egészen pontosan az ő magyarországi vendégjátékaik azok. Magyar társulatok, alkotók ugyanis ki-kijutnak az általunk alig ismert Észtországba és Lettországba is. A rendkívül sokrétű munkát végző lett Új Színházi Intézet polcán pedig egész takaros kis gyűjteményt találtam magyar társulatok előadás-videóiból. December elején például a Krétakör Színház volt Riga vendége.
A lett és észt színházművészetről folyamatosan képet kap számos nyugat-európai város színházkedvelő közönsége, a balti országok társulatai ugyanis nem csak a gazdag, kedvező, jótékony hatást gyakorló szomszédságba, Stockholmba vagy Helsinkibe járnak rendszeresen. Két évvel ezelőtt a bécsi ImPulsTanz nagyon rangos fesztiválprogramjában – melybe, sógorság, közeliség ide vagy oda, magyaroknak még nem sikerül bekerülni soha – szerepeltek például észt táncművészek.
Rigában novemberben tartották meg a Legjobb lett előadások évtizede elnevezésű öt napos fesztivál idei futamát, melyet a Lett Színházi Szövetség és az Új Színházi Intézet szervezett. A kéttucat külföldi vendég meghívásával zajló eseménysorozatban színházi előadások, videóbemutatók, kerekasztal-beszélgetések zajlottak.
Egy kis nép igen tarka színházi kultúrájába nyerhettünk bebocsáttatást e néhány nap alatt. A lett színházi élet rendkívül főváros-orientált. Nem is lehetne ez másképp, hiszen az ország népességének közel fele (!) él Rigában és vonzáskörzetében. Riga – a Baltikum legnagyobb városa – népessége nemzetiségi szempontból még bizarrabb képet mutat: legnagyobb nemzetiségi csoportja az orosz, a lakosság közel felét teszik ki, és egyetlen színházzal, a Rigai Orosz Drámai Színházzal rendelkeznek. A “kisebbségi többségnek” számos színháza van. Az Edmunds Freibergs művészeti vezető igazgatta Lett Nemzeti Színház patinás, 1902-ben épült hajlékát a közelmúltban restaurálták. Innovatív, haladó szellemű munka folyik falai közt, mely méltó egyedi hagyományaihoz. Az intézmény az első lett függetlenség kivívását követően vált nemzeti színházzá, azt követően, hogy 1918-ban, színpadán kiáltották ki a Lett Köztársaságot. Igen korszerű nagyszínpada 780, stúdiószínpada 100 néző befogadására alkalmas. Repertoárján hazai és külföldi produkciók egyaránt szerepelnek. A Lett Nemzeti Opera épülete 1863-ban épült, eredetileg a Rigai Német Színház számára. Nézőtere 1200 személyes. Nemzeti és nemzetközi alkotásokat egyaránt műsorán tart. Az intézmény az ország egyetlen opera-, illetve belett-társulatával rendelkezik. Nemzetközi operafesztiválja az egyik legjelentősebbnek számít a régióban.
Riga leghaladóbb, nemzetközi szinten legismertebb színháza a Jaunais Rīgas Teātris (Új Rigai Színház), mely 1993-ban alakult meg. A repertoárrendszerben dolgozó társulat klasszikus és kortárs színműveket állít színpadra. Egyszerű, zegzugos épülete eredetileg is színháznak épült, a ’20-as évek elején – ez a ház külleméből azonban nem észrevehető. Az Új Rigai Színház jelenleg négy állandó játszóhellyel rendelkezik, társulatával a legprogresszívebb rendezők dolgoznak, előadásaikat a terjedelmes épület legmeglepőbb helyszínein tartják – bár a stúdiókon kívül rendelkeznek egy hagyományos elrendezésű nagyszínpaddal is. A hangulatos, egyes részleteiben festőien lepusztult színház elsősorban a huszonévesek, a fiatal értelmiség körében népszerű. A színész-rendező Alvis Hermanis művészeti vezető irányította társulatra két éve figyelt fel a nemzetközi szakma. Hermanis Revizora a Salzburgi Fesztiválon kapott rendezői díjat – a társulat azóta rendszeresen turnézik Európa-szerte.
A hetvenes évek legrémisztőbb építészeti örökségét képviseli a Dailes Színház otthona – maga a társulat azonban ennél sokkal korábban, 1920-ban kezdte meg működését, abban az épületben, ahol most Hermanis társulata működik. A Dailes fénykorát Eduards Smilgis művészeti vezetése idején élte. Az 1977-ben átadott épület nagyszínpada a legnagyobb az országban – nézőterén ezren férnek el. Ezen kívül két kisebb játéktérrel rendelkezik. Az évente 15-19 bemutatót tartó társulathoz negyvennégy színész tartozik.
A Rigai Orosz Drámai Színház a legrégibb Oroszországon kívül működő orosz színházként, egyben a legkorábban létrejött lettországi professzionális társulatként hirdeti magát. A teátrum az 1917-es forradalom előtti két évtizedben élte első fénykorát. A II. világháborút követően, negyed századig Arkagyij Katz igazgatta a színházat, melynek klasszikus drámai előadásai komoly elismeréseket arattak. A színház, fennállásának százhuszadik évfordulója alkalmából, 2003-ban meghívta Peter Steint, hogy állítsa színpadra Csehov Sirályát. Az Edinburghi Színházi Fesztivállal közös projekt Lettország modern történetének egyik legjelentősebb kulturális vállalkozása volt, bár úgy hírlik, fogadtatása messze alulmúlta a reményeket. Rigában működik még az Állami Bábszínház, mely lettül és oroszul egyaránt játszik. A fővárosban ezeken kívül jelentős független társulatokat is találunk. Ilyen például a projektrendszerben működő, rendhagyó helyszíneken fellépő TT Színház, mely elsősorban kortárs hazai drámákat tűz műsorára. A Lett Nemzeti Színházhoz tartozó, meglepő helyszínen, Riga Pardaugava elővárosában, a – kertvárosi lakóháznak nézhető – Alfreds Házban játszik a United Intimacy (Egyesült Intimitás) társulat, mely Viesturs Kairiss rendező vezetésével, 2002 óta működik – mottóját angol nevében hordozva. Az 1991-ben, az egyik első független együttesként alakult a Skatuve (Színpad) társulat, mely projektrendszerben működik, és a Lett Kulturális Akadémia színészhallgatóinak képzéséből is részt vállal. A táncművészetet a balti államban az opera társulatán kívül két független kortárs formáció képviseli. Az 1996-ban alakul Olga Žitluhina Társulatot 1996-ban alapította névadója, aki a Litván Kulturális Akadémia kortárs koreográfia-képzését is vezeti. Különös, nehezen besorolható együttes Anšis Rūtentāl negyed százada fennálló együttese, mely talán az ügyetlen “vizuális táncszínház” címkével ruházható fel. A zenéhez erősen kötődő előadásaik pantomimikus jellegűek, bennük a fény, a mozgókép kiemelt szerepet kap. A vidék városai közül saját színháza van Liepājának, Daugavpilsnek és a mindössze huszonhétezres Valmierának. A számos szakmai szervezet közül aktivitásával, nemzetközi projektjeivel emelkedik ki az Új Színházi Intézet, melynek fiatal gárdáját egy “kiugrott” rendezőnő, Zane Kreicberga vezeti. Az intézet szervezi az 1995 óta minden ősszel jelentkező, igen progresszív szellemiségű Homo Novus nemzetközi fesztivált, mely elsősorban színházi, tánc- és zenei produkciókat vonultat fel. Eduards Smilgis rendező nevét viseli a lett színházi múzeum, mely tárgyi emlékek mellett videofelvételeket is gyűjt. A szakmai sajtót a Teātra vēstnesis (Színházi hírek) című lap testesíti meg.
Ismerkedésünket a lett színházzal a rosszabbik végén kezdtük. A Dailes Színház nyomasztó méretű nagyszínpadán a lett irodalom nagy alakja, a költő-író-újságíró Rudolfs Blaumanis Indrani (vagyis Az Indranok, egy több generációs család) című drámáját állította színre Mikhail Gruzdov (az orosz nevek esetében a hivatalos lett átírást alkalmazom). Az Indrani gyakran játszott, számos nyelvre lefordított dráma, kötelező olvasmány, nemzeti klasszikus. A generációs feszültségeket bemutató alkotáson keresztül Blaumanis a lett társadalmat megosztó kérdésekre igyekezett választ találni. A mű Csehov Cseresznyéskertjével azonos esztendőben (1903) és igen hasonló felfogásban született. A “ház-haza-erdő” gondolati hármas, tulajdonlási villongások, az ősi családi otthon sorsáról folytatott heves és alapvetően nemzedéki vita határozza meg a dráma menetét. Az Indrani fő kérdése, hogy át tud-e lépni komolyabb megrázkódtatás nélkül egy kisközösség egy új történelmi korba. A patriarchális társadalom alkonyát megannyi művében megörökítő Blaumanis alkotása – a szűken mért információkra támaszkodva – máig aktuális, izgalmas kérdéseket vet fel. De nem így.
Gruzdov színpadán hatalmas, ferde paravánok, melyekre sűrű erdőségről készült fényképeket kasíroztak. A játéktér felületeire tánc-show-kból ismerős, tarkabarka fényeket vetítenek. E harsány szcenikai elem szinte szétveri a hatalmas színpadon amúgy is igencsak ingatag meghittséget, ami az előadást átjárni szándékozná. A gigantikus térben lötyögnek, elvesznek a figurák, kiknek mozgása-mozgatása igencsak haloványra sikeredett. Ódon, poros játékot látunk, egy-egy, felvillanó, izgalmas pillanattal.
A sejthetően igen érdekes százéves színmű gyenge előadása után egy vadonatúj rossz dráma rossz előadásával ismerkedhettünk meg. Evita Sniedze, a harminc esztendős színműíró-színikritikus Balkanyar (Kreisais pagrieziens) című kétfelvonásosa egy mai család generációs dilemmáit igyekszik elénk tárni. A fáradt, ivós, bár munkahelyére elegáns öltönyben járó apa, a kiskosztümös, cégmenedzsernek öltöztetett anya három közös utóddal és egy nagymamával él közös háztartásban. A családban három gyerek: egy fiú-lány ikerpár és a bátyjuk. Meghittnek sejtetett családi életük alapjait gyors egymásutánban drámai események rengetik meg. Házastársi veszekedés közben napvilágra kerülő félrelépések – az ikerpár esetleg más férfitól fogant –, családon belüli erőszak, ital, gyermeki züllés, a nagyfiú napvilágra kerülő homoszexualitása a repertoáron. Mindez egészen falrengető közhelyekkel, paneldumákkal, naivan, érzelgősen, szájbarágósan.
A fiatal író szentimentális szalon-színművét a nyolcvanhárom esztendős Oļģerts Kroders rendezte meg. Hogy milyen rosszul, azt még érzékletesebbé tette egy kontraszt-példa, a huszonnégy éves Andrejs Jarovojs Szigarjev-rendezése. A fiatal direktor a huszonhét éves orosz szerző Magyarországon még nem játszott – de a hírek szerint Forgács Péter rendezésében a közeljövőben már látható – első, átütő sikert hozó munkáját, a Gyurmát (Plasztyilin) rendezte meg az Új Rigai Színház egyik kistermében, huszonegynéhány éves színinövendékekkel. A Gyurma látlelet a végtelen orosz nyomorúságról, szűken mért mondatokban, a végletekig kiélezett dialógusokban, a valóságot csak még elviselhetetlenebbé tévő, álomszerű, szürreális jelenetekkel.  A sokféle helyszínt Jarovojs széjjelszórta közepes méretű, végtelenül puritán, jóformán üres színpadán. Hét szereplővel játszatta a színművi sokaságot, a kevés nevesített figurát és az anonim mellékalakokat.
Maxim, a tizennégy éves fiú villanásnyi képekből álló történetét Jarovojs videotechnika bőséges alkalmazásával vitte színre. A több jelenetben is használt kamera össze van kötve a nézőtér fölé helyezett projektorral, így általuk élő képeket, fotókat, felvett anyagokat egyaránt láthatunk. Jarovojs számtalan kisebb instrukciót elhagy az eredeti darabból – de ezzel nem tesz kárt benne.
A Gyurma az emberi élet elértéktelenedésének keserves bemutatója. Aki eszén volt már a rendszerváltás idején, döbbenten figyeli a mai orosz valóságról szóló sajtójelentéseket, a horror-metropolisszá vált, pompát és rettenetes nyomort akár egyazon négyzetméteren felmutatni képes Moszkvát. Az előadás egyes jelenetei közt – hangulaterősítő, kissé didaktikus elemként –dokumentumképeket látunk. A diákról tizenkét-tizennégy éves kölkök néznek ránk. Tégláig-vezetékig szétrohadt lépcsőházakban, panelgarázs-játékteremben, kopott kanapén, kezükben cigarettával, szürke arccal, hatalmas szemekkel, felnőttet játszva, gyerekfejjel már vén, mindent látott tekintettel. Kölykök, egy saját társadalomban – felnőttek nélkül, jövő nélkül, szeretet nélkül, a tegnap tisztes szegénységét felváltó szocreál díszletek, szocreál romok közt, fokozódó nyomorban. Maxim, aki unalmában gyurmából szobrászkodik, meg akkumulátorból olvaszt ólmot, mozogni alig képes nagyanyjával él a házban. Szülők nincsenek, szó róluk nem esik. “Felnőtt” szereplő csak mint veszélyes, kikerülendő szörnyalak bukkan elő: idegbajos szomszéd, pszichésen szétcsúszott, halálfrusztrált tanárnő vagy erőszaktevő börtöntöltelék képében. Egy-egy homályos nőalak suhan csak át néha a színen, valami régi, álomszerű kor emlékeként, akár egy “anyafoszlány”. Maxim körül csupa ártalmas vagy haszontalan lény – a fiú a szemünk láttára sodródik ki a társadalomból, megy végig a semmibe vezető úton. Edgars Samītis, a Maximot játszó fiatal színész igazi telitalálat: e csillogóan ábrándos tekintetű, egyszerre ártatlannak és sokat látottnak tűnő fiú úgy vette fel, úgy töltötte ki a főhős alakját, mint a víz a pohárét.
A seregszemle előadásait nézve leginkább a tér és a (történelmi) idő használata, alkalmazása volt a két fő téma, mely nézőként foglalkoztatott. A korábbiakban már említett, porosra rendezett Blaumanis-előadáson kívül két előadással volt “jelen” a lett irodalom atyja (kedvelt, az öreg Jókai vonásait idéző ábrázolásai alapján inkább: nagyatyja), Jānis Rainis. A költő-író-drámaíró-folklorista, a XX. századi lett kultúra talán legmeghatározóbb személyisége színes életművének jelentős részét teszik ki a hagyományos népi kultúra kincseitől fogant alkotások.
Az időrendben első produkció, az isten háta mögötti farmon, férfiak nélkül élő asszonyok nyomorúságos sorsát elbeszélő, 1914-ben íródott Put, vejīni (Fújj, szél) amilyen ígéretesen kezdődött, oly drámai módon ért véget. Az előadásból mindössze annak terét sikerült megcsodálnunk. Az éppen csak nekilóduló játéknak az egyik szereplő rejtélyes, komoly kézsérülése vetett véget, alig öt perc után. A döbbenet mellett a hiányérzet lett úrrá rajtunk, hiszen – lett kollégáink szerint – az évad egyik legizgalmasabb produkcióját mulasztottuk el.
Kárpótlást jelentett azonban egyetlen vidéki kiruccanásunk úticélja, a valmierai színház előadása: a Krauklītis (Kis holló) című Rainis-dráma különös feldolgozása Māra Ķimele rendezésében. E művét 1920-ban fejezte be Rainis, nem sokkal azt követően, hogy svájci emigrációjából visszatért függetlenségét frissen kikiáltott hazájába. Alkotása egy kényszerházasság története: fő alakjai egy fiatal nő, a szerelmese és az “idegen”, akihez hozzá kell mennie. A lány nem törődik bele sorsába, és szerelme sem adja fel a küzdelmet, hogy ők ketten egymáséi legyenek. A népmesei eredetű történet szerencsésen zárul. Az alapművet Ķimele alaposan átdolgozta: Rainis nyilvánvaló politikai áthallásoktól sem mentes művéből vidám-keserves történelmi tablót szerkesztett tehetséggel.
A Kis hollót különös térben játsszák: a valmierai színház kisterme leginkább a Fészek kupolaterméhez hasonlít, melyben a Krétakör Siráját bemutatták. A kör alakú terem közepét elfoglaló színpadot fél karéjban körbeülhetjük. Egy darabig úgy véljük, sikerül követni a cselekményt, ám Ķimele szövevényes adaptációjában hirtelen nagyon meglódulnak az események. Gyorsan kiderül: a darab hősnője, a kényszerházasság elszenvedője maga Lettország. Kedvese a szabadság, kényszerből lett ura a rabság, a dörmögő medve, mely először Sztálin, majd sorra a további pártvezérek bőrében és attribútumaival jelenik meg. Az előadás elegánsan szlalomozik a megannyi banánhéj közt. A történelmi tablóvá formázott Rainis-drámaadaptáció hol fennkölt, hol fergetegesen szellemes: egyszer avítt drámát, máskor politikai bohózatot mutat. Lettország huszadik századi története elevenedik meg előttünk: látjuk a szocializmussal kokettáló lett értelmiséget, a rövidke függetlenség eufóriáját, a keserű ébredést, a háborút, a szovjet megszállás abszurd, drámai képeit. Hatalmas, zakatoló-füstköpő, szürreális gagyigépen, mozgalmi plakát alatt szorgoskodó, üzemi komszomolkákat. Lettország és Sztálin groteszk nászát, melynek vendégei a (sors)társköztársaságok népviseletes, ajándékokat hozó vendégei. Az erőszakkal nősülő “idegen” addig viselt, jellegzetes bajuszát, pipáját lecserélve, vastag szemöldökben tér vissza. Az íróasztalra támaszkodva, reszketegen bámész körbe, a nyála az asztallapra csorog, ahogy öblös hangon szavakat próbál formálni – nem kérdés: ez meg Brezsnyev. A figura hamarosan megifjodik, elegáns, idősödő férfi, Gorbacsov-szürke öltönyben. Hamarosan már dinamikus technokrata, hóna alatt Putyinról szóló, orosz feliratos kötet. A színen újra és újra megjelenik egy hallgatag, kabátján jellegzetes tölténytartó pántot viselő, báránykucsmás figura. Hol hírnök, hol martalóc, verőlegény vagy testőr. Vele ijesztgetnek, úgy tartják, mint egy vérebet. A záró képben a nagydarab, tüzes tekintetű színész a Putyin-alakhoz húzódik, és egy bilincset csattint a csuklójára. A bilincs másik karikája a saját kezén. Nehezen félreérthető utalás a csecsen-válság elmúlt másfél évtizedére. Megrendítő jelenetben csendül fel a szabadság dala, mely az 1991-es rigai felkelés himnusza lett. A figurák élőképbe rendeződnek, a nézőtéren pedig rögvest előkerülnek a papírzsebkendők. A szovjet uralom öt évtizede alatt a lett nép közel harmada pusztult el, vagy menekült külföldre. A játék végén az öreg Rainis is megjelenik – először, mint szellem a kastélyban, egy tükör mögött dereng fel a szabadulást mutató percekben. Aztán övé a zárszó. Ķimele rendezése a színjátszás klaviatúrájának megannyi billentyűjét lenyomja: a rendezőnő humort és pátoszt, fricskát és bölcsességet egyaránt bevet, de alkotását “külsős”, a lett történelmet alig ismerő nagyon nehezen bírja követni – szeretni viszont annál inkább.
Különleges térélményt adó, izgalmas előadást formált a már említett sajátságos játszóhelyen, az Alfreds Házban Regnars Vaivars Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabjából. A kertes családi háznak álcázott színház izgalmasan megmozgatott egyetlen, a padlástérbe is kinyitott terében hosszúkás színpad, pontosabban elnyújtott L-alakú nézőtér övezte játéktér. Az előadás nagyjából elejétől a végéig jó, komolyabb egyenetlenségektől mentes tempóban haladt. Kimagasló teljesítményt a Marthát, az idősebb feleséget alakító színésznő nyújtott, kinek játékában fokozott élességgel jelent meg a nihiltől való csontig hatoló rettegés, a gyilkos cinizmus, a csillapíthatatlan fájdalom.
A showcase keretében látott előadások toronymagasan legerősebbike a Kis hollót is rendező Māra Ķimele Strindberg-rendezése, a Júlia kisasszony volt. A Jaunais Rīgas Teātris (Új Rigai Színház) különleges előadása ismét csak terével váltott ki nagy meglepetést. A nemzetközi hírű Hermanis vezette színház rendre különleges játékhelyszíneket választ átláthatatlanul zegzugos otthonában. A bizonyos részleteiben gyárüzemre emlékeztető épület alagsorának labirintusán áthaladva, egy festőien lepukkant udvarra vezettek minket. Itt apró, leginkább szegényes felvonulási épületre emlékeztető, tűzfalhoz tapadó építményhez mentünk, majd közölték: ez a színház, tessék befáradni. A tizenöt méter hosszú, öt méter széles, hosszúkás, egyterű építménybe kicsi ajtón léptünk. A termet hosszanti irányban bontották ketté. A játéktér hosszú, két méter mély szalag, vele szemben két hosszú sornyi szék. A “színpad” hátsó falán négy nagy ablak, melyeken át a behavazott, halványan világított udvarra látni. Bal oldalt két ajtó, jobbra egyetlen, mely egyben a “nézőtér” bejárata is. Mint megtudtuk, Māra Ķimele egészen speciális eljárást eszelt ki páratlanul intim rendezése színre viteléhez. Az egészen kezdeti alkalmakat leszámítva az előadás valamennyi próbája nyilvánosan zajlott: a színészeket rendezőjük folyamatosan szoktatta a tőlük néhány centire leültetett nézők extrém közelségéhez. Gátlásaikat, azok oldódását a gyakorlatban tanulmányozta, és a próbákon megfigyelt, legapróbb rezdülések tapasztalatait is beépítette a produkcióba. Míg fent tárgyalt Albee-rendezésében Vaivars nem kezdett igazán sokat a nézőkhöz majdnem ugyanilyen közelségben játszatott színészekkel, a közelség élményével – mely nála inkább hatott különcségnek, feloldatlan, ki nem bontott provokációnak –, addig Ķimele rendezése az elmélyült gondolkodásról, elemzésről, megokoltságról tanúskodott.
Nagy várakozással néztünk az előadás elébe, hiszen Jean, az ambiciózus urasági inas szerepében a színházat vezető – eredetileg színészi végzettségű – Alvis Hermanissal találkozhattunk. A színen aztán három csodás játékos bűvölt el: a címszerepben a pompázatos küllemű, bűvösen sugárzó Elita Kļaviņa, Krisztina, a szakácsnő megformálójaként pedig Agnese Zeltiņa, az egyik legelegánsabb színpadi jelenség, akihez valaha szerencsém volt. A nyitó képben Krisztina suhan be a térbe: hagyományos fekete-fehér, kötényes öltözéke valószínűtlenül elegáns. A sudár színésznő természetes szépsége egyszerűen mellbevágó. Hermanis Jeanja a kezdő jelenetben ugyancsak feketébe-fehérbe öltöztetett elegáns inas. Krisztina fazékból túrót ügyeskedik egy gézzsákba, majd felakasztja, hogy kicsöpögjön.
Hermanis egészen valószerűtlen, zengő hangon szólal meg. Orgánuma bűvöl, hatás alá von és ural. Úrnőt és szolgálónőt e hangon hallható, delejező szavakkal tart érzelmi rabságban. Harmadikként a címszereplő érkezik: Kļaviņa szűk, fekete felsőjében, hatalmas, hosszú, merev és suhogó, fekete anyagból készült szoknyájában káprázatos topmodellként jár-kel a térben. Figyelni, dominálni, uralkodni próbál – önnön rabságát leplezi. Védekezik a már a győzelemig eljutott hódító ellen.
A rigai Júlia kisasszony hosszú, két felvonásra tagolt előadás – három órájában Māra Ķimele sebészi pontossággal bontja ki e szokatlan, titokzatos szerelmi háromszög minden rétegét, titkát, jelentését. A fehér térbe helyezett fekete alakok atomokként ütköznek, sodródnak, köztük magnetikus, szinte látható erővonalak rajzolódnak ki. Az előadás precíz, bölcs kézművesmunka, virtuóz és megdöbbentően egyszerű fényekkel, ragyogó térben. Ķimele bizarr, pajkos, drámai játékokkal, finom részletekkel, megoldásokkal – melyek néha szinte a szöveg-cselekmény ellenében mennek, hogy még nagyobbat “szóljanak” – teszi végtelenül feszültté rendezését. Pedig az előadásban szinte alig történik valami. Csak jó színészek teszik a dolgukat.
08. 08. 7. | Nyomtatás |