Abszurd valóság

Janusz Głowacki: Negyedik nővér – Radnóti Színház

A posztszovjet kelet-európai létezés abszurditása fogalmazódik meg a lengyel szerző amerikai emigrációban keletkezett darabjában. (Az 1999-ben New Yorkban írt művet végül is Varsóban mutatták be.) A helyszín Moszkva az ezredvégen – tele abszurd helyzetekkel, képtelen viszonyokkal. A főszereplő három nővér meg a fiútestvérük (aki Glowackinál csak amolyan utcáról befogadott árva). A Csehovra emlékeztető felállás nem parafrázist takar. Glowacki sem a Három nővér szüzséjére, sem annak szerkezetére, illetve ismert helyzeteire nem játszik rá. Egy-két áthalláson túl csak a darab emblematikussá vált alapmotívumára épít: az elvágyódásra, a teljesebb élet reményére, amelyet – akárcsak Csehovnál – alapvetően itt is a szerelem illúziói táplálnak.
Kondorosi Zoltán

A legidősebb nővér, Vera (Tóth Ildikó) – akárcsak Olga – tanárnő. De már rég nem tanít. (Csak egy elkeseredett pillanatában mondja, hogy visszamegy tanárnak, de a húga lebeszéli, mert épp sztrájkolnak a pedagógusok, hiszen nem tudnak megélni a fizetésükből.) Vera egy ellenzéki képviselő titkárnője és szeretője (naponta akár többször is orális élvezetben részesítve a megfáradt honatyát a parlamentben). Aztán egyszer csak terhes marad az egyébként nős politikustól. Jurij Alekszejevics (Bálint András), miközben repes a boldogságtól, hálát ad az utódért a Szentséges Szűzmáriának, a legtermészetesebb módon sorolja az abortusszal kapcsolatos praktikus tennivalókat, hisz a választások előtt nem engedheti meg magának a botrányt. Így Vera végül is szakít vele, majd úgy dönt, hogy megtartja a gyereket.
A középső nővér (Wéber Kata) – akárcsak Mása – egy nős férfiba szeret bele, egy amerikai filmrendezőbe, aki a moszkvai kurvákról forgat könnyfacsaró dokumentumfilmet. Végül persze John Freeman (Kocsó Gábor) hazautazik Amerikába. A lány magára marad, gondozza tovább a cirkuszi tigrist, akitől rendre ellopja a húsadagja felét (hisz fizetésemelésre nem számíthat), egészen addig, míg a kiéhezett állat le nem harapja az idomár lábát.
A legfiatalabb nővér, Kátya (Kovalik Ágnes) vőlegényét – akárcsak Irináét – nem sokkal az esküvőjük előtt lelövik. Igaz Kosztya (Csányi Sándor) nem kiugrott katonatiszt, hanem a moszkvai maffia embere: érző szívű, művelt fegyver- és kábítószercsempész, aki a Hamletről írt disszertációt. A fiú ismeri a karrier lépcsőfokait: most még őt hajigálják ki az emeletekről, később majd ő fog kidobálni másokat. (Ennél a szálnál lép színre a két esetlen, naponta többször is melléfogó, tévedésből rendre ártatlanokat kivégző bérgyilkos – Szervét Tibor, Schneider Zoltán.)
Megjelenik a színen a lányok apja is, a nyugdíjas Tábornok (Szombathy Gyula), aki Berlint éppúgy megjárta, mint Kabult. Most már csak egyre azon sóhajtozik, hogy nincs rend a világban, hiába áhítja a megváltó harmadik világháborút. Vele sopánkodik Bábuska (Csomós Mari) is, Kosztya anyja, a tábornok cimborájának özvegye.
És itt van a “fivér” is, Kolja (Karalyos Gábor), aki némán hallgatja a többiek történeteit, hogy aztán Szonya Onyiscsenko szerepéve bújva zagyváljon össze belőlük eszement rémtörténeteket a moszkvai lányok sanyarú sorsáról. (Tánya adott rá női ruhát – ugyanis senki más lábára nem megy fel a Jurijtól kapott promóciós nyugati cipő –, hogy legyen riportalanya az amerikai dokumentumfilmesnek.) Kolja Szonyaként kétszer is megjárja Amerikát – megélve a kurva-szerep végleteit. Előbb – az Oscarral jutalmazott dokumentumfilm “hősnőjeként” – a csillogásból érzékel valamit. Aztán a kiszolgáltatottságot is megtapasztalja: egy orosz emigráns akarja arra kényszeríteni, hogy hat évre “leszerződjön” örömlánynak a bordélyába. (Ekkor az álruhás Kolja a lányok Brooklynban élő nagybátyját próbálja megkeresni, hogy segítsen rajtuk.)
Míg a Három nővér főhősnői Moszkvába vágyódtak, a Negyedik nővér szereplői viszont itt laknak (“Moszkvában élünk. Tudjátok, hány millió nő vágyódik erre?” – mondja Vera.) Számukra Amerika jelenhetné a megváltást. De az “ígéret földje” csak a tömegkultúra üres, elhasznált toposzaiból áll (Pretty women, Oscar-díj, bordélyházi krimi, gengszterleszámolás, elcserélt bőröndök stb.), tehát az életre éppúgy alkalmatlan, mint az a valóság, amiből a lányok menekülnének.
Glowacki számtalan témát vet fel, amely a kelet-európai nyomorúság kilátástalanságát érzékeltetik. (A csecsenek éppúgy szóba kerülnek, mint Koszovó, tüntetésről éppúgy hallunk, mint a parlamenti botrányokról, maffiatörténetek éppúgy felidéződnek, mint egy sorozatgyilkos rémtettei. Megrázó leírást kapunk az orosz egészségügyi közellátás viszonyairól, de a pénztelenség, éhezés, nyomor helyzetei is visszatérően idéződnek fel.) Mindezek azonban többnyire nem szituációkban, színpadi eseményekben jelennek meg, inkább csak mesélnek róluk a szereplők. És ez a darab egyik legfőbb jellegzetességére irányítja a figyelmet (amely erényként és hibaként egyaránt felfogható). Nevezetesen arra, hogy a mű elsősorban nyelvében él: a jeleneteket többnyire nem a jelen idejű helyzetek irányítják, hanem azok a történetek, amelyekről mesélnek a szereplők. A darabot átható fekete humor sem a színpadi helyzetek képtelenségéből fakad, hanem elsősorban a szöveget átható abszurd nyelvi poénokból.
Rusznyák Gábor rendezése a darab erényeit igyekszik megerősíteni (s ezzel elterelni némileg a figyelmet a hibáiról.) A rendezőnek sem jut eszébe rádöbbenteni a nézőket a kelet-európai nyomorúságra, nyoma sincs annak, hogy részvétet igyekezne kiváltani a szereplők iránt, ő maga is merő abszurditásnak mutatja azokat a létfeltételeket, ahogyan a világ e fertályán élnek az emberek. És képtelenségnek mindazt, amit természetes közegükként, saját döntéseikként vállalnak a figurák. Ezt két módon is kifejezi: egyrészt több új poénnal is ráerősít a szöveg abszurd nyelvi humorára, másrészt hasonló szellemiségű színházi ötleteket rendel hozzájuk. Pontosan ismeri fel tehát a darab jellegét a rendezés, amikor nem a szituációk kibontására, a viszonyok megerősítésére koncentrál, hanem egyfajta távolságot teremt, idézőjeles technikát alkalmaz.
Időnként begurul például a nővérek konyhájába egy usankás harmonikás, aki belekezdene egy-egy dalba. “Dal a szomorú életről, a szerelemről…” – konferálja fel a műsorát, de a vitájukba belefeledkezett szereplők rendre leintik őt. Máskor az érzelmi jeleneteket valóban dalok mélyítik el. Vera és Jurij találkozását a Strangers in the Night szakítja meg. A dalt a jeles színész, a lányok néhai mamájának ideálja, Iván Pavlovics Pjetrov adja elő – oroszul. (A férfi napközben a maffia bérgyilkosaként működik, esténként pedig az Anyegint játssza a színházban.) Ugyanő festi alá Tánya és Kosztya szeretkezését is a Pretty Woman orosz változatával. (Tánya rajong a filmért, állandóan szóba hozza, Kosztya viszont cikizi miatta. “Nem kellett volna leszarozni a Pretty Womant” – szól oda Iván Pavlovics többször is a tévedésből likvidált Kosztyának.)
Kosztya halála az előadás egyik csúcspontja: miután kintről durrogás hallatszik, belép az elegáns, talpig feketébe öltözött fiú. Némileg ugyan fáradtnak tűnik, kissé imbolyog, de ahogy hozzálép a rajongó tekintetű Tánya, mondén táncba kezd vele. Aztán kézről kézre adják a lányok Kosztyát, mindenkivel magabiztosan, peckesen táncol, csak az átkötő részekben billen meg egy-egy pillanatra. Csak amikor a tánc végén az ágyra zuhan, akkor derül ki, hogy ez a lendületes show, amit a többiekkel bemutatott, valójában az élettől búcsúzó haláltánca volt. Fanyar irónia hatja át az előadás fináléját is: szól a fülledt erotikával áthatott bánatos song: “Legyen, hogy ne legyen. / A neve: Szerelem. / Legyen, hogy ne legyen: / mindenki idegen.” Közben megérkeznek a nővérek szeretői: a parlamentből, Amerikából, a túlvilágról. Összebújnak a párok, egymáshoz simulnak az arcok, elegáns tánclépéseket rajzolnak levegőbe a lábak, fentről meg hullanak a színes léggömbök.
Ezek azok a realitástól végképp elszakított ironikus színpadi megoldások, amelyekkel Rusznyák továbbépíti rendezői világát, amelyet szemléletileg az abszurdba hajló humor, formailag pedig a zenei motívumokból kibontott koreografikus részletek határoznak meg. Az előadásból az derül ki, hogy a rendező és a Radnóti társulata ezúttal olyan kompromisszumot kötött, amelyért egyiküknek sem kell sajnálkoznia. Igazán jó helyzetbe azonban – a darab jellegzetességei miatt – azok a színészek kerültek, akik eleve abszurdba hajló helyzetekben jelennek meg, így valóban elrajzolt figurákat játszhatnak el (Csomós Mari, Szervét Tibor, Szombathy Gyula). Nehezebb helyzetben vannak a nővérek alakítói, mert Glowaczki teljesen nem tudott elszakadni a Három nővértől mint alapötlettől, ezért sok szenvelgő részlettel terhelte meg a figurákat. Így belülről nehéz az alakok komikumát kibontani. Ez még legjobban Kovalik Ágnesnek sikerült, aki a lendületes butaság fázisait mutatja meg Tányában. Tóth Ildikó és Wéber Kata inkább csak Vera és Kátya fanyar, bánatos iróniáját érzékeltetik. Karalyos Gábor láthatatlan jelenléttel figyel mindvégig, hogy jó ízléssel előadott “transzvesztita számaiban” valóban főszereplővé váljon.


Janusz Głowacki: Negyedik nővér
Radnóti Színház

Fordította: Pászt Patrícia
Díszlet, jelmez: Ignjatovic Kristina
Fény: Bányai Tamás
Zene: David Yengibarjan
Koreográfus: Jaross Viktória
Dramaturg: Vámos Anna
Rendező: Rusznyák Gábor
Szereplők: Tóth Ildikó, Kovalik Ágnes, Wéber Kata, Karalyos Gábor, Szombathy Gyula, Csomós Mari, Csányi Sándor, Bálint Ágnes, Schneider Zoltán, Szervét Tibor, Kocsó Gábor, Mészáros Tamás, Jarovinszkij Igor, David Yengibarjan/Slobodan Wertetic
08. 08. 7. | Nyomtatás |