Ördögök szatírája

Ördögök ideje – Szkéné Színház

Dosztojevszkij regényének homályos emlékeivel ülök be az előadásra. Várom Sztyepán Trofimovics tanár úr trottyos komolyságát, fontoskodó szakértelmét, gyerekes kiszolgáltatottságát, zagyva fejtegetéseit, Varvara Petrovna, (az előadásban Barbara Sztavrogina) konok kérlelhetetlenségét. Igen, kövér lesz – gondolom –, és áhítattal hallgatja majd kedves barátja politikai és művészeti filozofálgatását. Várom a “vénasszony” Trofimovics szerelmes vallomásait mecénásának. Bohócjeleneteiket. A nagy komolysággal megírt, de soha el nem küldött leveleket. Kíváncsi vagyok Pierre-re (itt Pityer), az izgága pojácára, a mindenre elszánt, kisstílű gazfickóra. Eszembe jut Satov és Kirillov az istenemberben és az emberistenben hívő “eszmehősök”. És az is, hogy ezek az emberek Sztavrogin megunt elméleteinek, ötleteinek hordozói, eldobált maradványok megtestesítői. De legjobban Sztavrogin érdekel, a gyönyörű, egyszerre démonikus és kisszerű férfi, akiért nők és férfiak egyaránt rajonganak. Romlott, flegma vonzerejének legalább akkora szerepe van a történések előmenetelében, mint a megszállott ideológiáknak, a szerencsétlen összeesküvéseknek, és Pityer gonosz elméjének. Nagyon fontos, hogy erős legyen és varázslatos – gondoltam akkor, vagy legalábbis gondolom most. Hiszen az egész koncepció őrá épül. Dosztojevszkij regénye vallással, misztikummal, hivatás- és küldetéstudattal terhelt. Szereplői – ha nem is kivétel nélkül – komolyan veszik magukat, és az olvasó is komolyan veszi őket, az életüknek tétje van. A filozófia, a hit emberi életre való alkalmazhatósága tényleges kérdés, valóságos probléma a regényben.
Sebők Borbála

Az előadás Dosztojevszkij figuráit kiemeli a regényből, ollóval körbevágja, mint egy kifestőkönyv rajzolt figuráit, és új terepen, egy sötét komédiában kelti ismét életre őket. Halk zongoraszó hallatszik, amikor belépünk a gyönyörű és tágas térbe, a padokon, amelyek a falak mellett állnak körben, már helyet foglalt a szereplők egy része. Első pillantásra látszik, hogy bár a félhomályba borított tér közepe csupasz, mindegyik sarka be van “rendezve”. Néhány tárgy: szekrény, fogas, fotel, zongora, ágy jelzi ezeknek a helyszíneknek a fontosságát.
Dosztojevszkij regénye erős, személyes hangú narrátori megszólalással kezdődik. Ez a bensőséges, ám egyben erősen ironikus hang vezeti be az olvasót a regény világába. Nem egy mindentudó elbeszélővel állunk szemben, aki kívülről, hideg fejjel narrálja az eseményeket, hanem épp ellenkezőleg, részese (igaz, csak jelentéktelen megfigyelője) a történéseknek. Külső és belső vonásokkal ruházza fel elbeszélői hangját a szerző, viszonyt teremt közte és a regény más szereplői között. Az előadás Narrátora megörökölte a regénybeli elbeszélő attitűdjét. Ő tűnik fel először a színen, jobban mondva ő “kap fényt”. A világítás emeli ki a félhomályból az éppen játszó szereplőket és a nagy tér azon kicsi részét, ahol az aktuális események zajlanak.
A Narrátor mintegy magát mentegetve próbálja megindokolni, története miért tarthat számot a nézők érdeklődésére: “… amikor az utcára vitt kóborló eszmék zűrzavarában már csak a botrány bír némi érdeklődést kiváltani. Mi törekszünk erre, hogy az önök jogos elvárásainak eleget tegyünk.” A nézőket jellemzi, leírja és összemossa a közeget, amelynek az előadás szól, és ahol az események játszódnak. Megszólít, bemutatja a játszókat, kommentálja az eseményeket, jósol és remél, szerepe attól válik izgalmassá, hogy ő sem tud mindent, nincs mindig igaza. De téren és időn áthatolva, szinte mindenhol jelen van – bemutat, vezet. Kisebb szerepeket magára is vállal, borítékot ad át a gyönyörű Lizavéta Nyikolajevnának, amelyben egy otromba és ízléstelen szerelmes vers található, vagy a mások bűnei miatt kesergő Sztyepán Trofimovicsot vigasztalgatja. Az előadás elején még közvetít a nézők és a játszók között, de egyre inkább beolvad a szereplők közé, s végképp háttérbe vonul, mikor elszabadulnak az események.
Az előadás felütése a legerősebb és legfurcsább. Regős János, aki Dosztojevszkij regénye nyomán megírta az adaptációt, megrendezte az előadást, és a Narrátor szerepét is magára vállalta – nem véletlenül, hiszen mindhárom feladat vezetési aktus: a történet, a színészek és az előadás irányítása –, jó érzékkel indítja az előadást Sztyepán Trofimovics – állítólag betiltott – darabjának próbájával. Az abszurd jelenetben Barbara Sztavrogina (Zöldhegyi Sarolta) és Sztyepán Trofimovics (Dióssi Gábor) egy-egy (a narrátor által ideiglenesen a szín közepére húzott) fotelban ülnek. Az ősz, zilált hajú, piros nyakkendős(!) férfi Faust-átiratának cselekményét vázolja a rosszallással vegyes érdeklődéssel figyelő úriasszonynak. Mindeközben a háttérben színészek jelenítik meg a darab egyes részeit. A Narrátor egy kis kocsit tol be, amelyen egy kert makettje látható, meghatározhatatlan irányból zümmögés hallatszik – semmi kétség: ez hát az élet ünnepe. Sztyepán elszavalja hozzá a rovarok énekét, amely valahogy így kezdődik: “Birr-burr durrumba, méz ragadt az orromba, aki velem goromba, nem lehet a párom ma.” Aztán az egyik játszó teknősbékának öltözve mászik be a színre, és épp hogy meg nem szólal. (Bár a tanár úr elmondja helyette, hogy éppen ólatin nyelven szidja a mihaszna méheket). Majd a Narrátor egy követ gurít be, amely szintén az előadás szereplője. Sztyepán Trofimovics elmeséléséből megtudhatjuk, hogy a darabban szerepel még egy civilizált fiatalember és egy gyönyörű férfi is, aki lovon érkezik, és a halált testesíti meg. Őt nagy tömegek követik, mert minden népek a halálra vágynak. Egy szerencsétlen ember őrült víziója indítja az előadást, a próba pedig úgy ér véget, hogy a tanár úr a földön fekve élő szemrehányásként toporzékol – mi mást is tehetne egy nemes lélek ebben a világban.
Később hiába várom, hogy ez a groteszk hangvétel folytatódjon, az nem tér vissza, csak a záró jelenetben: az egész színt betöltő, Sztavrogin bomlott elméjével feleselő kísértetek állóképében. A történet csordogál, de valahogy nem mindig elég erős a színészi jelenlét, és nem mindig értem, hogy mi miért történik. Ki ez a kékruhás, unott, sovány, szőke lány, ki Lizavéta? Mi köze Sztavroginhoz, miért akarja hozzáadni Barbara Sztavrogina Sztyepán Trofimovicshoz, és miért egyezik bele, hogy hozzámegy, ha láthatóan egyáltalán nem fűlik a foga hozzá? Pontosabban értem én, csak azon veszem észre magam, hogy a regényismeretemből próbálom kipótolni a történetvezetés bizonyos hiányosságait. Lehet persze, hogy maga az ismeret szüli a hiányt. Regős a színlapon azt írja, hogy mivel nem akart parttalan és állóképszerű tablót a nézők elé tárni, a regény cselekményét valamilyen szinten át kellett mentenie a szövegkönyvbe. Ám a cselekménynek annyira sovány váza került bele a darabba, hogy bizonyos részek érthetetlenné vagy jelentés nélkülivé váltak. Sokkal inkább működik az előadás valamiféle furcsa színes tablóképként – ezt erősíti a térbeli elrendezés, a hatalmas terem egyébiránt remek kihasználása is –, mint egy történet koherens elbeszéléseként.
A regényhősök éles villanások a darabban. Szélsőségekig eltorzított figurákká kellett válniuk, hogy működőképesek legyenek a szatíra világában. A folyton pattogó Pityert, az összeesküvők fejét játszó Hernádi Csaba veszi leginkább parodisztikusra a figurát. Félelmetesen éles eszű, de nevetséges pojácát formál Pityerből, aki kiskutyaként ugrálja körbe a nála kétszer nagyobb Sztavrogint, idegesen, fülsértően csapkod botjával az asztalon, hogy végre figyeljen rá valaki, és jó tanulóként tenyérbe mászóan fontoskodik. Kirillovból (Stubnya Béla) állandóan teázó és fallabdázó sportember lesz, akinek különc agymenése az öngyilkosságok kutatása, és az, hogy az emberi szabadságot csak öngyilkosság útján látja bebizonyíthatónak. Az előadás még azt a nagyságot is elveszi tőle, hogy biztosan tudjuk, ő maga lett öngyilkos. A türelmetlen Pityer pisztollyal a kezében indul át a másik szobába, megnézni, mit totojázik a további tervei szempontjából igencsak fontos “öngyilkosjelölt”. A dördülés hangját halljuk ugyan, de nem tudjuk, ki sütötte el a pisztolyt. A Sztavroginnak lekevert pofonja ellenére is komikus a jószívű és méla Satov, akit a végletekig pofátlan Fegykához hasonlóan Szabó Attila Ferenc alakít. Nevetségesek “a mieink” is, az ötös csoport tagjai, akik annyira még nem szoktak hozzá a demokráciához, hogy a kézfeltétes szavazásból megértsék egymást, de a kémkedési és elővigyázatossági módokban igencsak járatosak. Karikatúrának formálja meg francia nevelőnőjét Nyika Jenő – talán túlságosan is modorosan –, a női báj legapróbb jegyét is megtagadva figurájától.
Éppen csak Sztavrogin esetében nem működik a parodizálás. A történet tétje veszik el, ha a főhős – nem a figura, hanem a jelentősége – megüresedik. Ha egy lesz a sok csúszó-mászó összeesküvő közül, és csak az esze és a flegmasága emeli föléjük egy kissé, ha nem lehet érteni és érezni az őt körülvevő tiszteletet és rajongást. A darabból kihagyták Sztavrogin mélységes undorát, kiábrándultságát és aljasságát (például Matrjosa, a gyereklány megerőszakolásának, vagy a Sztareccel való találkozásnak a történetét), hiányzik az a nagyságrend, ami őt a többiektől elválasztja. A szatírába ez a dimenzió nem fért bele. De hiába szép a kép: a plafonról aláhulló sámli, a térbe belógó lábak, ha indokolatlannak érezzük az öngyilkosságot.

Ördögök ideje
Szkéné Színház

Dosztojevszkij műve alapján írta: Regős János

Jelmez: Tana Kovács Ágnes
Tér, rendező: Regős János
Szereplők: Regős János, Dióssi Gábor, Hernádi Csaba, Zöldhegyi Sarolta, Bereczky Péter, Szákás Tóth Péter, Szabó Annie, Pintér Gábor, Boros Mária, Szabó Attila Ferenc, Stubnya Béla, Ruszina Szabolcs, Kamondy Imre, Nyika Jenő, Novák Erzsébet
08. 08. 7. | Nyomtatás |