Juhos István: Vibrations Xeastdance (Cz/H)

A rossz hírt, misze

rint Hámor József a tegnapi előadáson lesérült, s ezért ma nélküle adja elő produkcióját a Xeastdance cseh-magyar csapat, az előadás előtt tudom meg az asszisztenstől, Fejes Ádámtól, az információt amúgy nem kötik a MU Színház büféjében várakozó nézők orrára. Lehet, hogy nem hiányzik majd hat táncos közül az az egy?


Mennyire szánta személyekre szabni az alkotó, Juhos István (Puttó) azokat a kapcsolódásokat, vagy csak érintéseket, melyek a mű során itt-ott, szinte lendületből jönnek létre a szereplők között, s mennyire nem, ez nem derült ki. Egy epizód viszont – a kettős, mely elhelyezésénél és hangsúlyosságánál fogva a darab csúcspontjának mondható – biztosan fontos volt számára, olyannyira, hogy ebbe Hámor helyett be is ugrott október 16-án.
Első kép: föld és homály. (Divat a föld: Pina Bausch kezdte el annak idején, a Tavaszünnep előadásán felhordani a primitív gyökereinket, esendőségünket, eredendően egyforma esélyeinket hangsúlyozó rögöket a tánclinóra. Láttunk azóta “földes” művet itthon is, legutóbb Krisztina de Châtel vendégbetanítását a Budapest Táncszínháznál.) Puttónál nem halmokban, esetlegesen szórták fel a földet, hanem mértanian egyenletes, vékony rétegben. Körülbelül úgy néz ki a színpad, mint egy osztályon felüli cukrászmester kakaóval behintett tetejű tortája. Ezt a “művet” sikerül az öt táncosnak viszonylag gyorsan (tíz perc talán az egy órából) egy másik művé rendetlenkedni: izgalmas, kusza dizájn alakul a mélybarna földből, s az alóla kivillanó fehér linószőnyeg részleteiből.
A kezdet még rendezett, tiszta: egy alak a földből éled, s köré gyűlnek lassan a nyitott tér oldalai felől csosszanva közeledő többiek, sínpárszerű hófehér nyomot húzva maguk után. Az alak kínlódva felkel, a többi nézi állva vagy sétálva: ez az alaphelyzet ismétlődik néhányszor, hogy aztán átlendüljön egy-egy csoportos unisono mozdulatsorba. Fény: kizárólag hátulról (ellenfény), sziluettekre koncentrálva. Hang: kevés, mintegy pulzáló, a szív mélyéről, halkan.
A következő tételt körre, s az abból való kitörésre komponálja Puttó: a fény most már fölülről, a teljes színpadtérre süt, lüktetőbb a zene, s a zárt, egymásra utalt helyzetből kicsapódik egy lány, kiszakadását kapja el partnere. A többiek immár nem állnak, hanem ülve, félrehúzódva szemlélődnek, míg sor nem kerül ismét refrénszerűen visszatérő unisonójukra.
A darab elején felkelni látott alak (a mai felállásban eddig az egyetlen férfi) fergeteges szólójával nem csupán neme, de mozgásminősége, virtuozitása és belső energiái okán is kiugrik, s eltér minden eddigitől azzal együtt, hogy a darab egységes, release-alapú, a “fall and recovery” elvére épülő mozgásnyelvéből indul ki. Amikor az energiák majd szétvetik a képet, az ismét lecsöndesedik: egyetlen vörös spot derengésében nyúlánk lányalak hajlik; a harmadik tételt, a már említett kettőst vezetve be “halk szavú”, mégis nyugtalan rebbenéseivel. Puhán kúszik be a fénykörbe a férfi (a beugrásnál fogva nem az eredeti, szikár figura, hanem testesebb, lágy mozgású), s az egész néma kettőst gyengéd, organikus lekerekítettség, finom rebbenések, őszinteség és pontosság jellemzi.
Szinte kár, hogy utána a már látott unisonók következnek, bár érthető a szándék, mert a megszokott minták egyre inkább szétesnek: ami eddig együtt volt, abból egy vagy két alak most kiválik, szétzuhanóban a közös. A kérdésre, vajon végül miért arra az álló alakra szórnak földet a lányok (gyönyörűen amúgy: hangsúlytalanul, röviden, a kihunyó fényben), aki a darab elején először kelt fel, a másik férfi hiányában téves válaszaink is születhetnének. (Bár épp e hangsúlyosság miatt megkérdeztem az asszisztenstől, eredetileg is őrá szórják-e, s mint kiderült: igen.)
A kettős – ebben a felállásban – teljességgel kilóg a sorból, s valahol költőien lebeg a mű fölött, ahogyan kikiabál belőle a sugárzóan tehetséges Martin Vraný szólója is. A kép így is összeállni látszik: a földből leszünk, kiválunk, pillanatra – tán egyszer – boldogságot is megélhetünk, de legalábbis megálmodhatunk, hogy aztán tovább lépjünk, az enyészetig, ahol újra a földé leszünk… E kép nyilván Hámorral sem alakult volna alapvetően másképp.
Minimalitásában is jó a zene (Lazar Zsigmond), egyszerűségében is szép a fény (Filip Šamalik). A táncoló lányok közül a kettőst is táncoló Nagy Csilla ugrik ki a mezőnyből, a többiek: Veronika Knytlova, Tereza Ondrová és Dora Hoštová mind különböző típus, eltérőnek tűnő szakmai rutinnal, de egyként megkapó odaadással.  A produkció (melynek támogatói között a szórólap szerint hat cseh és egy magyar intézmény található) egyik külön pozitívuma éppen ez: a cseh és magyar fiatalok közös munkája, találkozása. Az, hogy egy alkotás során a sok “más” ember egy nyelvet beszél. Valami, ami Európa “öregebb” részein évtizedek óta magától értetődő gyakorlat.

Lőrinc Katalin

 

Vibrations
Xeastdance (Cz/H)

Fény: Filip Šamalik
Zene: Lazar Zsigmond
Koreográfus: Juhos István
Előadók: Nagy Csilla, Veronika Knytlova, Tereza Ondrová, Dora Hoštová, Martin Vraný, Hámor József/Juhos István

Helyszín: MU Színház

08. 08. 6. | Nyomtatás |