Philippe Saire: (ob)seen

Ha Philippe Saire lausanne-i társulatának (ob)seenjére gondolok, nem múló borzongás járja át a bensőm. Két hét múltán sem tudok túl sokat kezdeni ezzel az esztétizálgatón agresszív, nyűglődő furcsasággal, aminek mintha egyetlen célja lett volna: a megbotránkoztatás. Különös, mindenképpen pozitív jel, hogy a pesti előadás közönsége – legalábbis aznap, mikor a Mafilm hatalmas hangárjába, a vendégjáték helyszínére elvetődtem – nem lázadt, nem állt fel, nem kérte ki magának, és nem távozott. Pedig Saire darabja értelmetlenül durva és provokatív, üres botránykeltésben utazó, gyatra előadás. Kár érte.

A svájciak színpadán egy jókora, modern franciaágyra emlékeztető emelvényt látunk, egyedüli tárgyként a gyönyörűen bevilágított, kopár színpadi tájban. A filmgyári csarnokban igen lankás, nagyon különös, érdekes hangulatú nézőteret állítottak fel erre az alkalomra. A széksorok méterekre vannak egymástól, közéjük könnyedén beférne akár két további karéj is. A színpad végtelenül távolinak tűnik még középtájról is. Belépve nehezen tudjuk elképzelni, hogy erről a szellős, elegánsan használhatatlannak tűnő nézőtérről érdemben figyelemmel tudjuk-e kísérni majd a látnivalót. Aztán ez lesz a legkisebb baj.
Hat táncos dolgozik a színen. Játékuk tempója végtelenül lassú – e lassúságot egy nem is olyan érdektelen ironikus geg hangsúlyozza. A színpad fölött nagyméretű digitális kijelzőn telik az idő. A percek pontos számlálása harminckilencig tart, onnan pedig visszafelé haladunk, így pontosan tudható, hogy hetvennyolc percet ültünk az – ezek szerint – igen precízen szerkesztett produkció nézőiként. A metróperoni effekt kimondottan izgalmas volna, ha nem az zajlana alatta, ami.
A táncosok egymást váltva, egyesével, kettesével, hármasával lépnek a színpadon álló színpadra, a kis emelvényre, a többiek a játéktér szélein ülnek-állnak, öltöznek-vetkőznek, isznak, ha megszomjaztak. Mikor jelenésük van, szilajul szeretnek, önkéntes pajzánságot, erőszakot, maszturbációt imitálnak – utóbbit is csoportosan –, egy fiatal nő fejen áll, ruhája aláhullva felfedi meztelen altestét. Egy másik – kedvesnek is mondható – jelenetben ugyanez a fiatal nő felülről, férfi társa alulról levetkőzve ereszkedik az emelvény síkjára. A süllyedő testek “kiálló alkatrészei” fennakadnak a felületen: cici és fütyi a világot jelentő deszkákon, emlékeztetve kissé a nemi jegyet vizslató, buja óvodai szeánszokra a játszótér bokros sarkában. Az obszcén – igen, erre a minőségre utal a nem túl játékos cím is: (ob)seen – blokk talán leghúzósabb kis műsorszámában egy férfi lép elénk, és háttal nekünk, megtámaszkodik az emelvényen. Bepucsít, pucér fenekét tárja a nézőtér képébe, jól szét is húzza a farpofáit, majd egy táblát fordít a hátára, melyen párzásra hív fel angolul. Egy darabig, bizony, percekig szemlélhetjük a látványt – én ekkor már rég felfedeztem a filmcsarnok izgalmas mennyezeti architektúráját, a tető alatt futó technikai függőfolyosók különös világát – majd a művész dühödten kitör. “Hát nincs itt egy valamire való magyar férfi, aki…” Hát nincs, így az attrakciónak ezzel a szomorú kudarccal vége is.
Láthatjuk aztán az (ob)seen színlapfotójának modelljét, a pucér táncos fenekére illesztett malac-maszkot, egy voltaképp igazán jópofa kis egyperces tréfát, mely a négykézláb – malacpofával díszítetten – tolató táncosi testet valamiféle turcsi orrú, orwelli szörnydisznónak láttatja. A pajzán percek – talán átszexualizált, de érzelmileg mégis annyira kihűlt korunk éles paródiája – után nyolcvanas éveket idéző, ún. fizikai színházi blokk következik. Ekkor vált az óra, innen már fogy az idő, így pontosan tudjuk, mennyit ülünk még. Elég sokat. A táncolással eladdig nem vádolható játékosok eleinte kellemesen meglepnek, dinamikus, szenvedélyes játékuk az angol DV8 húsz éve már pompásan kibontakozott világát idézi. Vagyis a mozgásszínházi tegnapot. Idővel aztán már csak azt (ezt) érezni: mindezt olyan sokszor láttuk már, ezek a csattanó, összeütköző, széjjelrebbenő testek olyan ismerősek, hogy bizony kevesek a megbocsátáshoz. Saire tálal még néhány izgalmas fényt, fényváltást, jóféle erős zenei alapot, és látható, táncosai is igazán tehetséggel bánnak testükkel. A szenvedélyek kihunynak aztán, a színtér fokozatosan elcsitul, a számok is elfogynak a kijelzőn, akárcsak a türelem legvégső tartalékai mibennünk. Teher alatt nő a pálma – szól a bölcs mondás. Lausanne-ban, ennek a kínlódva érdekesnek látszani vágyó előadásnak alapján, csupa csók és dal és madárfütty az élet.
Halász Tamás
08. 08. 6. | Nyomtatás |