Eggs on the Earth - Nico and the Navigators

A berlini székhelyű társulat jelenünk sokszor hangoztatott közhelyeivel szembesítette a nézőket a Trafóban. E tükör által megtekinthettük mindennapos küzdelmeinket, elfojtásainkat, titkolt perverzióinkat, vágyainkat.
A feje tetejére állított bábszínházban elsőként hét lábbal ismerkedünk meg, amint akkurátus cipőtisztításba fognak egy elmés polírozó gép segítségével. A lábbelik akárkié lehetnének, pontosabban a XXI. századi “Akárkié”. A szürke férficipők kényelmesen semmilyenek, a két pár női cipő közül az egyik hivalkodóan piros színével vonja magára a figyelmet, a másik egyszerű jellegtelenségével olvad bele 60-as éveket idéző díszletbe. A lábbelik “aktusa” nem a megtisztulásról, hanem a fényesítésről, vagyis a figyelemfelhívásról szól.  Majd ajtók nyílnak, és meglátjuk az öltözékekhez illő embereket: a parlagian egyszerűt, az ügyeletes idiótát, a vampot, a szerencsétlent, a perverzet és az emancipált karrieristát.

A szereplők semmi mást nem akarnak, mint érvényesülni. Hol a magánéletben, hol a munkában akarnak kitűnni, ezért gesztusaikkal, tetteikkel folyton saját előnyös tulajdonságaikat hangsúlyozzák, vagy épp hiányosságaikat akarják takargatni, s ezzel lépten-nyomon komikussá válnak. Az alkotók iróniájának célpontjai ott ülnek a “negyedik fal” túloldalán, de mi tudjuk, hogy ez a játék róluk is szól, tehát önironikus is. Így jól szórakozunk magunkon. Persze az sokkal kellemetlenebb, mikor a nevetés felszabadító élménye nem segíti a befogadást vagy az eltávolítást, kinek hogy tetszik.
Meztelen férfi jön a színre, hasán felirattal: “Mikor leszek apa?” Kezében egy zsebrádiót tart, három kérdést kiált egyre hangosabban: “Ön értékes? Ön rendes? Ön ragyogó?” A zene azonban lassan túlüvölti. A jelen emberének identitásproblémái fogalmazódnak meg e kérdésekben. Az utódlás utáni vágy ösztöne győz, vagy az áhított társadalmi szerep hajszolása nyeri a csatát? Választ nem kapunk, mivel a csupasz hangszálak rezgését játszi könnyedséggel nyomja el egy tenyérnyi szerkezet, melyből civilizációnk hangjai ömlenek. Van, aki menekülni akar, s inkább az öngyilkosságot választaná, ha nem félne a fizikai fájdalomtól. Így a tragédia helyett egy bohózatnak lehetünk nézői, melynek lényege: hogyan vessem magam a mélységbe, hogy a lehető legkisebbet zuhanjak, de azért meghaljak. Az emancipált nő viszont eléri célját. Igaz a csúcsra vezető út sokszor megalázó fordulatokkal keseríti életét. Mikor szakmai önéletrajzát adja elő, egy férfi fogdossa, s ő egyre eltorzultabb arccal bizonygatja rátermettségét. Sebaj!  A következő pillanatban már ő markol bele egyik társa férfiasságába, és nevetve veszi tudomásul, hogy legyőzte a szemérem korlátját, ami eddig csak akadályozta az előrejutásban. Az út végén már semmi mást nem tud ismételgetni, csak egy dal kezdő sorait: “Hey Lord! Want you buy me a Mercedes Benz?” Ezzel elérte a kiüresedett anyagiasság magaslatát. A másik hölgyversenyző nem ilyen “szerencsés”. A vonzó nő, aki erotikus kisugárzásával akar az első befutó lenni, nem ér el mást, mint a pénzért vásárolt szerelmet. Útravalóul elteheti a férfi megalázó mondatát: “Relatíve boldoggá tettél.” Kifogástalan megfogalmazásban éri a kegyelemdöfés. Útját a kihívó piros cipőből kilógó lábbal, csámpásan fejezi be. Az ügyeletes idióta a bűnözés szintjére süllyed, mikor egy “liftben”, aminek ugye az a feladata, hogy le és fel szállítsa az embereket, kiderül, hogy lopott. A darabban mindenki Koch úrral szeretne beszélni, ő a civilizált isten, akit mi teremtettünk és formáltunk a saját képünkre: amikor nem elérhetetlen, akkor épp elfoglalt. Így a megváltás elmarad. Marad a folyamatos harc az érvényesülésért.
Ötletes high-tech díszlet segíti a szereplők játékát. Minden eleme több funkcióval rendelkezik. Az ajtó, ami az univerzum kapujaként szolgált, mikor egy férfi és egy nő, fejükön a Nagy képes világatlasszal, rajta gubbasztott, máskor egy céges parti asztalává válik, ahol két alkalmazott próbálja magát magabiztos pózokba vágni, sikertelenül. A praktikus díszlet lehetőséget ad a folyamatos jelenetváltásra. A hét szereplő életének epizódjai hiába ugyanarról a szélmalomharcról szólnak, mindig páratlan ötletességgel szembesítenek mindennapi életünk kínjaival. A szereplők egyéni karaktere és tiszta, érthető játéka, áthidalva az idegen nyelvi korlátokat (mivel a szövegek németül és angolul hangzanak el), elhitetik velünk saját tragédiáinkat, amiket a mindennapok rohanásában talán már észre sem veszünk, csak titkon szenvedünk el. 
Lénárt Gábor
08. 08. 6. | Nyomtatás |