Terra incognita

99 % unknown – Cirkus Cirkör

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a svéd Cirkus Cirkör 99 % ismeretlen című előadása az itt és most elképzelhető művészeti alkotások sorában a legkiemelkedőbbek közé tartozik. Míg a 2001-ben (szintén a Trafóban) bemutatott Trix című műsoruk az északi mesevilág megjelenítésével a periférikusnak is mondható szürrealista próbálkozások tömegének egy szerencsés formációja volt csupán, addig ebben az újabb produkcióban egy központi jelentőségű, alaposan végiggondolt gondolat találta meg – úgy vélem – legadekvátabb kifejezési formáját.
A következő megállapításom viszont az, hogy az újcirkuszként emlegetett alakulatnak semmi köze a tényleges cirkuszhoz. A színházi szakemberek dolga elemezni, hogy aktuálisan a gondolati és kifejezési eszközök tárházából miért éppen a tudomány és az akrobatika házassága hozhat ilyen jelentős alkotásokat. Az én tippemet egész röviden foglalom össze.
Ha már valamely inspirációra mindenképpen szükség van, akkor mára egyértelművé vált, hogy csak a tudományos világkép bír azzal a koherenciával és értékrenddel, melynek jegyében kiszorítható az Európa korábbi évszázadait uraló vallási meghatározottság. A mozdulatművészetek előőrse pedig talán azért nyúlhat a legpopulárisabb kulturális képződmény eszköztárához, mert a cirkuszi mozgásanyag az empirikus-tapasztalati “csodák” felmutatására képes.
A Cirkör társulata nagyon tisztességes problémaérzékenységgel hasznosítja a kutatási eredményeket, amikor gyakorlatilag terra incognitának minősíti azt az emberi génállományt, amelynek teljes feltérképezéséről a közelmúltban értesülhettünk ismeretterjesztő anyagokból és a médiából. Az előadásnak súlyos mondandója van: az élet csodálatos ugyan, de beláthatatlan következményekkel járhat belepiszkálni a természet feltártnak vélt titkaiba.
A művészetnek az a dolga, hogy súlyos problémákkal szembesítsen. A cirkusznak viszont valami egészen más feladata van. Cirkuszkutatóként a másságot, a kölcsönhatások természetét, illetve következményeit igyekszem feltárni. Kezdjük talán azzal, hogy a Trafóban látott műsor (és társai, pl. Cirque du Soleil) értelmezéséhez-értékeléséhez a modern művészeti formanyelv ismerete elengedhetetlen. Már csak ezért sem szabadna cirkusznak nevezni ezeket a produkciókat.
A kritikusok és esztéták kizárólag szuperlatívuszokban írnak a cirkusz “megújulásáról”, örömükre szolgál, hogy a frakkos-strasszos attrakció-automaták silányságát felváltotta egy kivételesen gazdag közlésforma. A tradicionális cirkusz oldaláról nézve az én álláspontom azonban az, hogy nem reformációról van itt szó, hanem kolonializációról, végső soron kisajátításról és ellehetetlenítésről.
A két előadásfajtának más a funkciója, közönsége és működési elve. A művész individuális erőfeszítésekkel akar kitörni az elidegenedettségből – és nagyon kevesekhez képes szólni. A cirkuszos a tradíció által és kívülről irányítottan működik, nem kell elhivatottsággal, világmegváltó szándékkal bírnia, elég, ha ismeri az évszázados hagyományokat, lelkes, kész a viszontagságos-varázsos életformára, felelősségvállalásra, és minél több ember becsalogatásával jó üzletet akar csinálni, vagyis sok pénzt keresni.
Ezzel a mentalitással az elmúlt bő két évszázadban jól el is boldogultak, most azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Manapság azt kell tapasztalniuk, hogy a művészkedésnek van fizetőképes kereslete, átveszik tehát a külsőségeket, igyekeznek alkalmazkodni a lehetőségekhez, ami ráadásul sok esetben a könnyebbik megoldást jelenti. Nem illik csillogni-ragyogni (vagyonokba kerül a sok flitter, strassz). Kiment a divatból a közvetlen mosolygós kapcsolattartás (könnyebb groteszk mozdulatokat tenni, pofákat vágni). És hát az állatidomítás!
Manapság Európában sok cirkusz öles betűkkel hirdeti, hogy nem szerepelnek állatszámok a műsorán. Az igazgató számára tripla haszon: 1. van, ahol kifejezetten dotációban részesítik ezeket az üzleteket 2. a cirkuszok megszabadulnak az állattartástól, az egyik legfelelősségteljesebb, legmacerásabb  tevékenységtől 3. azért is nagyobb lesz a látogatottságuk, mert sokkal jobb placcokat kapnak meg – a magisztrátusok engedélykiadási rendszerét ugyanis nagyban befolyásolja az “állatkínzások” elleni, jól megszervezett kampányok eredményessége.
És persze végső megoldásként lehetséges az egyszerű törvényi tiltás is, hiszen demokratikus világban élünk, amelyben az értelmiségnek számos eszköz áll rendelkezésére ahhoz, hogy érvényesítse ízlésterrorját. Mert erről van szó. A gyerekek első kérdése a cirkuszpénztárnál az, hogy milyen állatok szerepelnek a műsorban. Ez az egyetlen tény halomba kellene, hogy döntse az állatvédő egyesületek valamennyi érvét. Vajon eszébe jutna-e valakinek, hogy betiltsa a népmesék egy speciális fajtáját, az állatmeséket?!
A ma érvényes kultúrpolitika a Tűrés és Tiltás határára helyezi a hagyományos cirkuszt, állami Támogatottsága még szimbolikusnak is alig mondható. Az egyszeri szegényember és gyereke költségvetésileg támogatottan csak tudományt, művészetet és vallást kaphat. Az külön vizsgálatot érdemelne, hogy az általános ízléskövetelmény közös nevezőjeként működő hagyományos cirkusz pillanatnyilag miért nem képes a maga lábán megállni, de erre itt most nincs lehetőség. (Egyébként a cirkuszkutatás sem kap egyetlen fillér támogatást sem.)
A Cirkör társulat előadása tisztességes problémaérzékenységre vall, ám naivitásukhoz sem férhet kétség. Sajtóanyaguk szerint egyrészt küldetéstudatot éreznek, és meg akarják változtatni a világot, másrészt Leonardo da Vincit követik: véleményük szerint a tudomány és a művészet egyazon érme két oldala.  A tétel avíttsága ellenére persze igaz, csak másként. Valahogy úgy, ahogyan hasonló témájú tanulmányának végén (Wissenschaft als Kunst Suhrkamp 1984) Feyerabend megint egyszer a nevezetes “anything goes”-formuláját közelíti meg: a társadalmi tudatformák a történetileg, politikailag meghatározott strukturáltságuk alapján működnek.
A Cirkusz Cirkör előadása gyönyörű volt. De könyörgök: ne nevezzük cirkusznak!

H. Orlóci Edit
08. 08. 6. | Nyomtatás |