(L)enni vagy nem (l)enni…

THEALTER; SZASZSZ – Szeged

A THEALTER (Szabad Színházak XIV. Nemzetközi Találkozója) és a SZASZSZ (Szegedi Alternatív Színházi Szemle) második közös rendezése a tavalyi lendületvétel után idén még pezsgőbb fesztivált eredményezett. A külföldi és hazai előadások mellett számos kísérőprogram (fotókiállítások, workshopok, szakmai beszélgetések, irodalmi est, éjszakai koncertek, “sötét filmklub”) tarkította a palettát.
A fesztiválból sugárzó vitalitás miatt azonban annál nagyobb volt a hiányérzet a X. Alternatív Színházi Szemlére válogatott darabokat látva. Három meghívott előadás, Jeles Ványa bácsija, Zsótér Csongor és Tündéje és Pintér Gyévuskája nem tudott részt venni a rendezvényen. (Sokaknak hiányoztak a programból Schillingék és Vidnyánszkyék is – már csak azért is, mert mindkét társulat a THEALTER visszatérő vendégei közé tartozik.) A látottak alapján így az átlag színvonal nem volt túl magas, különösen annak a három-négy előadásnak a fényében, amelyek felvillantották a lehetőséget, milyen lenne, ha tényleg az évad esszenciáját láthatná a közönség. A Barbara L. (Gergye Krisztián), a Bozgorok (Honvéd Kamaraszínház), a Retina (Artus) és a versenyen kívüli Purcell piknolepszia (Ágens) jelölték ki ezt az irányt.
Kérchy Vera

Nehéz lehet általános kritériumot szabni a válogatók (Kőváry Katalin, Halász Tamás, Hegedűs Sándor) számára. A tapasztalat csak annyiban tesz okosabbá, hogy melyek azok a szempontok, amelyek évről évre hibásnak bizonyulnak. Nem látom indokoltnak, hogy miért ne lehetne olyan előadásokat is meghívni, amelyek esetleg a POSZT-on is részt vettek. Azt, hogy az Országos Színházi Találkozón Zsótér és a Krétakör tarol, nem lenne érdemes inkább úgy tekinteni, hogy az alternatív színháznak sikerült áttörnie a “falakat”, ahelyett, hogy árulókként száműzzük őket? Az is kérdés, hogy a táncszínház miért tekinthető “eleve” alternatívnak. Az amatőr előadásoknak egy saját fesztiválon volna a helyük (hiszen az Artéria Színház Arabeszkje dúskál az ötletekben, de nem lehet nem észrevenni a színészi játék hiányosságait). Talán valamelyik válogató “jelenlétélményének” köszönhető a Per (Zugszínház) és az Üvegfigurák (Utolsó Vonal) szerepeltetése, melyek semmiféle átütő újítást nem használnak. Kevésbé kirívó az a válogatói szándék, hogy nem előadásokat, hanem neveket hívnak, Mezei Kinga és az Andaxínház produkciói (Via Italia, Belső hangok) messze az eddigi rendezéseik mögött maradnak, de a Hólyagcirkusz (Szemétre a vénasszonnyal!) és a Közép-Európa Táncszínház (Medeia) előadásai is megosztották a közönség véleményét.
Az ellentmondásos válogatás, az előzetes szempontok hiánya miatt a szakmai beszélgetések sem tudtak túljutni a színházat érintő alapvető kérdéseken, vagyis azon, “mi is a (jó) alternatív színház?” “Ami a bevett művészeti ágakban közös, azt érdemes művészetnek, illetve annak lényegének nevezni” – írja Erdély Miklós Marly tézisek című írásában, aztán néhány sorral lejjebb: “Jelentős alkotónak tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös.” Erdélyt parafrazálva meg lehetne nézni, mi a közös az alternatív színházi előadásokban a szegedi szemle alapján, majd azt is, hogy ez a közösség – a második kijelentésnek megfelelően – hogyan nem működik.
Sok előadás használja a filmet mint meghatározó vizuális elemet. A vászonra vetített kép a H.U.D.I. Társulat előadásában (Kárhozat kertje) pokoli víziók szürreális tájaként szolgált, Ágensnél a színpad mikroközegét szétfeszítve lávafolyam, napfogyatkozás végtelenségét tudta megidézni. Az Artus előadásában (Retina) a gurulós kerekeken hátrahúzható vetítővászon annak a vizuális tobzódásnak volt a része, ami a képekben gondolkodás, érzékelés, élés történetét beszélte el. A (Régi Zsinagóga udvarán felépített) mélységében táguló színpad az egymás mögé helyezett jelenetekkel különleges térélményt eredményezett. Mintha a szemgolyó, a tudat, az emlékezés egymást nem tökéletesen fedő rétegei jelennének meg. Egy pillanat örökké ismétlődő és variálódó képei, melyeket a tetőről lezuhanó munkás az emeletek ablakain betekintve utoljára látott. Az eszméletvesztés befelé forduló világában keringő látszólag értelmetlen jelenetek olyasfajta logikát hordoznak, mint amilyet David Lynch filmjei láttán érzünk.
Ugyancsak szembetűnő a legtöbb műben a lineáris narratíva, az egységes történet hiánya. Az Artus előadása amellett, hogy megmutatta, hogyan lehet a színházban 24 métert zuhanni (a realista színház minden zavaró illúziókeltése vagy a jelenlétszínházak szenzációhajhász akciói nélkül), a lineáris történetmesélés felrúgására is jó példa. Tartalmi szempontból a Retina mellé helyezhető Ágens előadása, amely szintén egy pillanatról, a megállt időről szóló látomás. H.U.D.I. bűnös emberpárja, Oleg Zsukovszki játékos Hárfeusza szintén nem egy narratív történeten haladnak át. Mégis, ezek az előadások valahol összeállnak egy érzéki, belső “történet” mentén, szemben azokkal a produkciókkal, amelyek pusztán a cselekvés jelenidejűségére támaszkodnak. Ilyenek a Belső hangok olyan jelenetei, mint például az, amelyben Geltz Péter felveszi a cipőjét, miközben arról sutyorog magában, hogy a nyílt színen felvenni a cipőt már elég egy jelenethez. A Theater Tetrapiloktomie Bon Voyage című darabjának két szereplője különböző tárgyakat pakol ide-oda, madzagot feszít ki a tér különböző pontjait keresztbe-kasul összekötve, anélkül, hogy bármi (meg)történne.
A verbális kommunikáció helyét a zene veszi át. Gergye a legfenségesebb zenéket válogatta Barbara L. (Anyámról) őrületének aláfestéséhez. Pergolesi Stabat Matere mellé a gumiszobában maszturbáló, nevetve ordító anya képe helyeződik: a legmagasabb emberi régiót a legsötétebb ellenpontozza. A legtisztább komolyzenében felmutatni a brutalitást (gondoljunk Anthony Burgess Gépnarancsára, Michael Haneke Zongoratanárnőjére) olyasmi, mint felmutatni a profánt a szentben, a szentet a profánban. Ágens Purcell dallamaiba szőtte bele saját atavisztikus hangáradatát, a Kárhozat kertjének excentrikus zenei kompozíciója az ablakrepesztő emberi hangtól a néma sikolyig ismeretlenül széles területet jár be.
Az előadások talán a legérdekesebb közös vonása az, (a)hogy a fikció és valóság közti határvonalra irányítják a figyelmet. A színházban használt eszközök körének kitágítása, a különböző műfajokkal való keveredés (film, koncert, cirkusz...) mellett a produkciók gyakran tematikailag is előtérbe helyezték a teatralitás kérdését; mintha a formai kísérletezés egyben folyamatos öndefiniálási igényt is hordozna, a színház határait próbálgatnák feszegetni az alternatív előadások. A Szemétre a vénasszonnyal! kiszólásai (“na jó, most már abbahagyom” – mondja a darabot ütemes aláfestő zenével elindító dobos), az Andaxínház említett cipőhúzó jelenete, Tom Johnson metaoperája (az Opera In/Vita-Compania dell'Arte által színre vitt Négyhangú opera szövege a tenor, az alt, a szoprán és a basszus belső monológjaiból áll: pl. “ezt az áriát kétszer fogom énekelni” – szól az ária) a reprezentáció kérdésére reflektálnak.
A közös pontok kijelölését az bizonytalanítja el, hogy bár valóban vonhatók párhuzamok, ami az egyik előadásnál működik, az a másiknál üres klisé, néma elem marad, aminek következtében a megtalált hasonlóság elveszíti definitív erejét. A céltalan ismételgetések egyik esetben jól kifejezik a hisztériát, máskor pedig egyszerű türelemjátékká alakulnak. A visszatérő közhelyek azt sugallják, hogy kialakult/kialakulóban van egy “alternatív színházi” beszédmód (talán még pillanatnyi divathullámról is lehet beszélni: feltűnően sok volt a biciklilámpákkal és tamtam dobokkal operáló előadás), anélkül, hogy kielégítő választ adna az alternativitás mibenlétét firtató kérdésre.
Kiszámíthatónak, formai önismétlésnek tűnt Mezei Kinga részéről az előadás alapjául szolgáló regény (Domonkos István: Via Italia) történetének villanásnyi jelenetekre történő filmes szétszabdalása. Mintha a szöveg ellenállt volna egy ilyen jellegű átalakításnak; úgy töredezett szét, hogy közben nem szüntette meg a lineáris olvasás igényét, és így az hiányként jelentkezett folyamatosan. A különböző térben folyó jelenetek egymás mellé helyezése viszont az Artéria Társulat szintén regény alapú (Francois Mauriac: A szerelem sivataga) előadásának épp az erősségeként mutatkozott meg. Rugalmasan működött, a válogatott zenék és a londoni bolhapiacos ruhák popos hangulatával egybevágott a videóklipszerű képi világ.    
Hogy hogyan válik a színházban minden egyszeri, egyedi esemény szükségképp reprezentációvá, és hogy milyen színházi funkciót tölthetnek be, hogyan értelmeződnek át színházi közegben az ontológiailag valóságos elemek, arról nyújtott tanulságos élményt a fesztivál néhány előadása. A színpadra vitt étel milyensége jó fokmérője annak, hogy az előadás milyen módon viszonyul a reprezentációhoz. Az étel vagy igazi, vagy mű. Az Utolsó Vonal társulata úgy döntött, hogy a Tennessee Williams-dráma szereplői a JATE-klub szűk terében is (ahol az utolsó sorból is minden jól látszik) valódi ételt fogyasztanak vacsorára. A kis költségvetésnek köszönhetően, idő- (és ötlet) híján került aztán átlátszó porleves az asztalra, amit nyomban követett a kávé, majd gyertyafény mellett a rózsaszínű “bor” (nagy valószínűséggel málnaszörp). Hogy kellőképp érződjön az előadás naivitása, gyorsan álljon itt még két fontos elem: az egyik a vastag pulóverek viselete a hőség ellenére, a másik az a rendezői koncepció, hogy a sánta Laurát játszó színésznő a jelenetek közti sötétségben is a lábát húzva közlekedett. (Egyedül meghajláskor lehetett látni a saját, egészséges mozdulataival).
Az Üvegfigurákkal szemben a Bozgorokban valódi pörköltet főztek, méghozzá hatalmas kondérral, és intenzív pálinkaszag terjengett az üvegek körül. A rakott szoknyás parasztasszony a saját nyelvjárásával ízesítette az előadást (itt a Via Italiát lehet ellenpontként megemlíteni: nagyon zavaró volt, hogy a vajdasági nyelvjárásukról ismert újvidéki színészek el akarták játszani a különböző helyi nyelvjárásváltozatokat), és a nagy, kockás, műanyag román táskák is rendkívül autentikusan hatottak.
Mégsem arról van szó, hogy a Bozgorok jobb volt abban, amiben az Üvegfigurák és a Via Italia gyengébb, és ezért a köztük húzott párhuzam is tévedés. Az utóbbi két darab a realizmus igényével próbált megteremteni egy olyan fiktív színpadi világot, amelyben egy olyan valóságos elem, mint az étel színrevitele mindenképp megtörte volna a reprezentációt, megzavarta volna a kitalált világ egységességét, vagy pedig beolvadva abba elvesztette volna saját valóságos jellegét. Ezzel szemben a Bozgorok úgy nyúlt színházon kívüli elemekhez, hogy nem tévesztette szem elől a valóság és a fikció közti ellentétet. A pálinka gőze, az étel illata úgy vált fontos szemiotikai elemmé, hogy nem kellett magát megtagadva mássá válnia, de a színházról sem hazudta azt, hogy valóságos. A pörkölt nem főhetett csak félig meg, hiszen a darab végén meg kellett vele vendégelni a színpadra lassan bemerészkedő közönséget. Ez az utolsó jelenet nem a reprezentáció, a színházi játék végét jelentette a közönség bevonásával; a darab koncepciójához tartozott, hogy a kiürült kocsmába újabb arctalan tömegek érkezzenek, hogy nem fog bezárni, hogy nem mindenki hagyja el Erdélyt. A történet részévé tették a spontán helyzetet, nem pedig a színház határait lépték túl.
Ugyanezt a kérdéskört magyarázza egy másik látszólagos párhuzam az Üvegfigurák sötétben botorkáló ál-sánta Laurája (aki meghajlásnál elválik a szereptől) és a Táncterápia fogyatékos szereplője között, akinél a meghajláskor derül ki, hogy nincs semmiféle elhagyandó szerep. A realista színház végtelen naivsága, az illúzió tökéletessége, a fiktív szerep autentikussága mellett történő makacs kiállás lepleződik le az előbbi gesztusban, és a színház szűnik meg a fogyatékos fiú “játékával” (pont azért, mert ilyenről nem beszélhetünk). A két pont között rajzolódik ki a színház jelensége: nem becsapni, csak játszani, csak játszani.
Számbavéve az “alternatív színházi” előadások közös vonásait, arra lehet következtetni, hogy felesleges bennük definitív tényezőt keresni, hiszen meglétüktől független, hogy az előadás “jó” vagy “rossz”, illetve, hogy milyen (formai-tartalmi) szerepet tölt be az illető elem az adott produkcióban. Egyelőre úgy tűnik, még mindig a “mi nem a...” kritérium látszik a leginkább követhetőnek, amihez ez a szegedi tabló talán túl sok példát is szolgáltatott. Egy olyan válogatásnál, ahol minden előadás egyedülien nagyszerű és semmi máshoz nem fogható, lennénk nagyobb gondban és konstansabb gyönyörben.
08. 08. 6. | Nyomtatás |