Időszavak

Feketeország – Krétakör Színház

Minden haikuban van egy kötelező szó, a kigo. Időszónak hívják, az idő szava ez: évszakot, napszakot vagy hónapot jelöl. S a kis költeményhez az évszaknak megfelelő virág, levél jár kísérőnek. Hogy lehessen tudni, mikor írták. Mert amikor írták, a vers még üzenetértékű volt. Üzent a kedvesnek, a barátnak, a gyermeknek vagy szülőnek, az ágyasnak vagy a titkos szeretőnek. Tudni kellett hát, hogy mikor íródott. A pillanat tette a verset halhatatlanná.
Tompa Andrea

Azok az sms-hírek, amelyekből a Krétakör összeállította a Feketeország című előadását, csupa időszavakból állnak. Kis haikuk, amiből igazi Zeitstück lett. Félévnyi hírt gyűjtöttek össze. Rossz híreket. Mert a hírek mindig rosszak, csak a híradó végződik jó hírekkel, hogy megszülettek a kisoroszlánok az állatkertben vagy egészséges ötösikrek Bangkokban. A főhírekben pedig lemészároltak pár ezer embert.
Élvezetes és vérfagyasztó mű a Feketeország. Minden a vérfagyasztó el- és távolságtartáson dolgozik. Nevetni kell és belehalni. De nem érzelmek által vezérelve. Jeges intellektualizálás ez, rátekintés a világra és eseményeire. S a tekintet döbbent és értetlen. Nem azonosul, mert nem tudni, kivel kell azonosulni. Mert ez a világ nem gyilkosokra és áldozatokra, igazakra és hamisakra, megbélyegzőkre és megbélyegzettekre osztott. Nem tudni, hogy kinek van igaza. Nem tudni, mi az igaz. A hír az igaz – ez a kiindulópont. De igaza van-e Simek Kittinek, aki meggyilkolta az őt megerőszakoló apját. Igazuk van-e az abortáló anyáknak. Vagy mi történt az olimpikonok vizeletvizsgáján, volt-e végül is doppingszer vagy sem. Semmit sem tudni. A világ kiszámíthatatlan és értelmezhetetlen, kaotikus és darabjaira hullott. Minden egészen eltörött. S ha fel is sejlenek benne áldozatok – egy másfél éves, apja által megerőszakolt kisgyermek, egy turkálóból agyonöltöztetett hajléktalan, kiszolgáltatott és megalázott iraki katonák –, az előadásmód távolságtartó és szenvtelen. A részvétlenség, a nem-azonosulás a megdöbbentő. Ahogy elmegyünk a hullák mellett. (Tegnap este 18.30-kor a Deák téren egy ember feküdt a peronon. A metrókocsi megállt, az emberek ki-beszálltak, kicsit megnézték, átléptek rajta, morogtak, hogy elállja az útjukat. Valaki felemelte az utazótáskáját, és a testére tette. Talán neki is útjában volt, talán azért, hogy el ne lopják. Hosszú percek teltek el, míg egy asszony lehajolt hozzá, szakszerűen az ütőerére tette a kezét, valamit megállapított, felállt és továbbment. Én is.)
A Feketeország szereplői fekete estélyi ruhát, szmokingot vagy frakkot viselnek. Elegánsak, akárcsak a tér. Magas, rózsaszín falak, keskeny, szabályos közönként elhelyezett ajtók, kilincsek az átlagosnál magasabban. Kecses kereszt a falon. Hűvös, újkeresztény egyház imaterme jut eszembe róla. A falak előtt szabályos rendben támla nélküli székek, rajta a színészek neve. Mint az oviban? Nem a szereplők neve. Nincsenek szereplők. Pontosabban jelenetenként változnak. Elöl a színpadon elegáns kordon. Le vagyunk mi választva, bizony. Semmi nézőtér–játszótér egybemosás. Színház ez, a javából.
A világ káosza nem a káosz által megmutatott, de a rend által. Szabályos, pontos, kiszámított rend beszél a rendetlenségről, a szabálytalanról, a fraktálokról. Szenvtelen a koreográfia, pontos a zene, metronóm diktálja a ritmust. A pontosság és a feszült rend az előadás nyelve – ahogy a keskeny ajtók egyszerre nyílnak-csukódnak, ahogy a figurák a tér egyensúlyában elhelyezkednek, példás. 
Szólók, monológok, kórusok, egyéni számok, spirituálék, néhány szereplős prózai jelenetek, némajátékok váltogatják egymást. Van vagy huszonöt jelenet. Némelyik visszatér. Nagy kedvem lenne külön-külön ecsetelni őket. Mindegyik egyenletesen remek. Van, amelyiken nagyot lehet nevetni. Van, amelyikbe bele kell rendülni. Nyitány: Láng Annamária leszopja a klarinétot – tanulni járhatna ide az összes Private Gold színész –, majd halkan belefog az Örömódába. Ez volt az EU-csatlakozásunk. Mucsi Zoltán vezényletével káromkodási oratóriumot hallunk egy villanytábla leszerelése kapcsán. Ez nem tudom mi volt, de jó. Szmokingos fiúk nagy, színes, füles labdákon ugrálnak szép szabályosan, és csillogó szemmel arról énekelnek édeskés nótát, hogy bizony vannak szegények a világon. Terhes Sándorra iszonyatos mennyiségű ruhát adnak rá, míg mozdulni sem bír, majd kizavarják a színről. Magyar vér nevű vér- és dacszövetség a magyar ultrajobboldalt jeleníti meg három szerencsétlen és nevetséges alak személyében. (Még egy hír tegnap estéről: “rendezvény miatt” leállították a Kossuth téren a forgalmat. Se kocsi, se villamos át nem megy, közölték a rendőrök. A félsötétben úgy harminc ember hallgatta magnóról a “Száz százalék magyar” refrénű slágert. Csak néhány tar fej csillogott, meg nénik-bácsik ácsorogtak. Nemtomivolt a rendezvény, de valami nagyon szánalmas.) Gyönyörűen előadott spirituálé a kunbajai Halász István okirathamisításáról, előbb teljes szöveggel, majd szavak kipontozva, elhallgatva. Ahogy végül elhallgatódik minden ebben a szépországban. Refrén: “Everything is all right.” Csákányi Eszter feszült kisbaba-monológja.
Und so weiter, und so fort.
A random-dramaturgia szabályai szerint megy minden. De nem kell itt semmit kitalálni vagy értelmezni. Mert jön a zárómonológ, és mindent megtudunk. Előbb azonban még egy aznapi impro arról, hogy a világ mégsem ilyen fertelmes, szépországunk mégsem ennyire csúnya. A feketéből a fehér. A színészek mondanak valami aznapi “jót”. Hogy kivel mi jó történt. Egyetlen érezhetően kötött szöveg van ebben a jelenetben: amikor Gyabronka József beszámol hajdani párttagságáról. Mialatt a többiek lassan elszivárognak mellőle – a tolerancia nevében senki sem akar egy ilyen ember társaságában mutatkozni.
És itt a vég, a zárómonológ, a hegeli szenthármasságból a szintézis. Tilo Werner legékesebb németségével elmondott beszéde a legpofátlanabb szöveg, amit az utóbbi időben színpadról hallottam. (A magyar fordítás a plazma tévén jön, ott, ahol eddig a telefonhírek.) Hogy értelmezi az előadást, az még hagyján. Hogy a kritika nyelvén szólva minket is kinevet, rendben van. (Bevallom, előadás közben magam is elgondolkodtam azon, hogy miért is van minden ajtókilincs feljebb, úgy mellmagasságban. Amikor Werner ezt is elkezdi értelmezni, dühösen úgy érzem: belém látott. Hát azért, mert ez egy elméretezett gyerekszoba, te szegény!) Werner az alkotók nevében bejelenti: ők bizony korlátlanul kisajátítják a Feketeország című előadás értelmezési jogát. (Mi itt tehát máris tiporjuk a jogokat.)
És akkor értelmezi. Előbb a teret. Majd a jelmezt. Profin, a szakszerű szakkritikai nyelven. A brechti Verfremdungseffekt szót olyan élvezettel ejti ki, és mi, értők és kiválasztottak olyan élvezettel hallgatjuk, mintha fantasztikus színházelméleti felhőkön járva egymással beszélgetnénk. Idegenvezetőnk, aki éppen leleplezi a mögötte lévő teremtett világot – sőt, a mögötte éppen folyó és megállított jelenetet is pontosan szemiotizálja nekünk –, látszólag megvilágító erejű értelmezési keretet nyújt. Látszólag. És interpretálja az előadás viszonyát ahhoz a világhoz, amit megjelenít. Majd elmondja az ellenkező értelmezést is. Persze, nem értelmez ő semmit. Tilo Werner – vagy a szereplő, a marionettfigura, akit megtestesít, és akit a rendező, a legfelsőbb hatalom, beszéltet –, nem más, mint a legszemtelenebb szemfényvesztés. Ő maga a földre szállt brechti elidegenítő effektus. Kirángat az előadásvilágból, elvágólagos, felrázólagos, úgy tesz, mintha, és mi majdnem bele is sétálunk az ő nagy, széles, germán utcájába. Ő az a hideg, éles pengéjű keleti kard – éppen a háta mögött villan egy ilyen –, amivel a kegyetlen (mert az) rendező véget vet kegyetlen (mert az) darabjának. Werner vagy akit játszik, végül bejelenti: ő is csak fikció. Addig beszél, amíg meg van írva neki. Pontosan: “eddig”. Ezzel a “bis jetzt”-tel végünk van. Semmi feloldozás. Lehet menni haza. (Harmadik bejátszás a tegnap estémből. Ez a “tegnap este” az előadás előtti tegnap este volt. Brechtet néztem egy színházban. Beszéltek és dalocskáztak benne, ahogy egy rendes Brechtben kell. Ennek ma már semmi köze az elidegenítéshez, gondoltam, pontosabban nem is gondoltam semmit, mert nem gondolkodtattak, hanem üldögéltünk egy jó meleg színházban, gazdag előadáson, gazdagnak és elégedettnek érezve magunkat. Efféle dalokkal ma már semmiféle elidegenítés nem teremthető meg. Úgy megszoktuk már ezeket a dalokat, mint a tartós tejet. Tessék már engem kirángatni abból, amiben vagyok, amit nézek! – szerettem volna beszólni ennek a nemlétező Brechtnek! És akkor jön a nagy Werner-monológ.)
Werner monológja az idő szava nekem. Nem a napi hírek, nem az aktuál-wap-sms-ek, hanem a színházi idő, a színházi kigo. Ma így van Brecht, ma így vágják az arcunkba, hogy mit nézünk, kik vagyunk, hol élünk – értettem meg Tilo Werner vagy akit megtestesít monológján keresztül. 
Két éve, a Hazámhazám bemutatója után az írtam, hogy Schilling Árpád és társulata elsősorban klasszikus szövegek újragondolásában és színrevitelében alkot jelentőset, s hogy a kortárs szövegekkel való munka (és -módszer) nem termett feledhetetlen élvezeti értékkel rendelkező gyümölcsöket. Hogy a Zeitstück nem a Krétakör – gasztronómiai hasonlatoknál maradva – kenyere. A jelenről akkor nem volt pontosan artikulált mondandója. Nem hinném, hogy tévedtem volna, de hiszem, hogy az a mondat mostantól kezdve nem érvényes. A Feketeország kortárs szövegből létrehozott mű, a kollektív improvizáció módszerével született, és ugyanolyan jelentős, mint – az ehhez képest legalább is hagyományos technikával és szövegből született – előadásaik. Társulat és rendező beérett a jelenbe.
A Krétakör és Schilling Árpád nem azért a legtehetségesebb vagy legígéretesebb társulat és rendező ma, mert vannak jól sikerült előadásai (nyilván vannak), hanem mert járatlan utakat nem adnak fel már bejárt és beváltakért. A Krétakör nem teremt stílust önmagából és önmagának, bár kétségtelen, hogy előadásaik között felfedezhető stilisztikai rokonság. Schilling rendezései nem ismerhetőek fel, nincs Schilling-style vagy Schilling-módszer. Ahogy pályatársai közül számosan már megalkották önmagukat, kipróbáltak valamit – színházi nyelvet, színészvezetést, alkotói módszert –, ami aztán bevált, ők pedig “úgy maradtak”. Ezért Schilling a legmegtanulhatatlanabb rendező ma. Amit tud, azt maga mögé helyezi. És nem néz hátra.

Feketeország
Krétakör Színház

Díszlet: Ágh Márton
Jelmez: Kiss Julcsi
Fény: Bányai Tamás
Zene: Jeli András, Moldvai Márk
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Rendező: Schilling Árpád
Szereplők: Bánki Gergely, Csákányi Eszter, Gyabronka József, Katona László, Láng Annamária, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Péterfy Borbála, Rába Roland, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor, Tilo Werner, Tóth Attila m. v.

Helyszín: Millenáris Teátrum
08. 08. 6. | Nyomtatás |