Sorozat-mítosz

Térey János: A Nibelung-lakópark – Krétakör Színház

Verőfényes napsütés, rikító színekben pompázó angolkert, természetes formában kacskaringózó ösvények, kúszórózsával befuttatott pergola, csinos kis szökőkút a Gibichungok sorházainak parkjában, alant a Rajna hömpölyög…
A Budavári Sziklakórház koszos, sötét előtere, nyomasztóan alacsony plafonú barlangüreg, furcsa, rideg lyuk, egymásra pakolt dobozokból lépcsőzetesen felrakott hevenyészett nézőtér, durva kekizöld kötélből összecsomózott párnák, alátétek (a katonaságnál használhatnak hasonlókat?)…
Sebők Borbála

Hol vagyunk tulajdonképpen? Két helyen egyszerre. A szerzői utasítás színes, részletező helyszínleírásai: a Nibelung-lakópark kihívóan giccses, huszonegyedik századi reklámok és plazák ihlette világáról – amelyek minden egyes színváltáskor elhangzanak valamelyik szereplő szájából – szöges ellentétben állnak a minket körülvevő valóságos tér szomorú, lepusztult kényelmetlenségével. A kettő közötti feszültségben történik meg a katasztrófajáték. Itt emészti fel magát a germán-wagneri mítoszok elszappanoperásított, különböző kulturális forgácsokkal teletűzdelt, költészettel felstilizált különös, disszonáns világa.
A dráma a germán ősmítosz neveit márkanevekké, káromkodások mindennapi fordulataivá degradálja. Térey szövegét – mint ahogy azt már megszokhattuk a szerzőtől – bonyolult kulturális utalásháló szövi át – a nibelung mondakör, a rádióban futó slágerek, kortárs és nem kortárs költészetünk, a pesti éjszaka szórakozóhelyeinek szubkultúrája –, szókincsében és kultikus helyeinek megjelenítésében egyforma súllyal kap helyet az előadás archaikus hatást keltő, ám igencsak eklektikus szövegében. Ember legyen a talpán, aki mindegyik területen egyformán megállja a helyét.
Tilo Werner, hosszú fekete kabátba és csizmába öltözött SS tiszt a “lélekvezetőnk”. Ő kalauzol végig az apokaliptikus katasztrófaövezetben: a barlanglabirintus és egyben az előadás terén. Kemény léptű, szigorú tekintetű, ellentmondást nem tűrő, de barátságos vezető. Elemlámpájával végigpásztázik az első “jelenet” tablóképszerűen elrendezett színészein; németes akcentussal mutatja be a szereplőket. A Ring mondakör megkeverve – kedves nézőink –, egy mitikus szappanopera három és feledik részét láthatják. Beszámol a szerteágazó wagneri történet Térey-féle parafrázisáról, avagy a sorozat előző részeiről, amiről – önhibánkon kívül ugyan, de sajnos – lemaradtunk. (Térey János Wagner Ringjéhez hasonlóan egy előestéből és három egész estés darabból álló művet írt, amelynek a Krétakör az utolsó, Hagen avagy a gyűlöletbeszéd című részét adja elő, megtoldva az eggyel korábbi, Siegfried lakodalma című dráma második és harmadik felvonásával.) Tilo, bár természetesen a színészek táborához tartozik, médium funkciót tölt be az előadásban, vele lehet kommunikálni; megszólítja, sőt utasításokkal is ellátja a közönséget.
Jelenetekről egyébiránt nem igazán érdemes beszélni, hiszen amint belépünk a Sziklakórház barlangszájszerű ajtaján, belekerültünk az előadás terébe, ahonnan az elkövetkezendő négy órában nem szabadulhatunk. Még a mellékhelyiségben ülve is részesei vagyunk a produkciónak – pisilni természetesen csak a megfelelő időben és a kijelölt helyen lehet –, hiszen árgus szemek figyelik visszatértünk, hogy folytatódhasson az előadás.
A kórház konyhájában napközis teát iszogatva figyeljük, ahogy Hagen, a nagyratörő törpe a mosdókagylóba fojtja Freit, a túl sokat tudó kertészt, körbeálljuk az ellenállhatatlanul szép Brünhilde és Gutrune táncát a Hél-pince neonfényes diszkójában, a kórház egy homályos félreeső zugában, végigasszisztáljuk, ahogyan szerelem szövődik köztük. Hatalmas, vaságyakkal telezsúfolt kórteremben az ágyakon fekve figyeljük, ahogy leomlik a világegészt jelképező kétágú Notung-torony, és a fekhelyeinken szereplők rohangásznak a nagy felfordulásban az ágyakat rángatva alattunk.
Olyan a viszonyunk az előadáshoz, mint amikor az utcán mellettünk kötnek bele egy járókelőbe, mi szemügyre vesszük ugyan a résztvevőket, érdekel a balhé, de tovább megyünk, mint akinek semmi köze az egészhez. A színészek, bár testközelbe kerülnek velünk, hozzánk érnek, átvágnak a csoportosulásokon, hogy a “vándorló előadás” megfelelő helyszínére érjenek, mégsem vesznek észre, átnéznek rajtunk. A jelenlétünkben, de tőlünk függetlenül zajlanak az események.
A színészek és szerepeik viszonya nem folyamatos átlényegülés. Ki-be ugrálnak a nagy ecsetvonásokkal felfestett plakátfigurákból – egy színész több szerepet is alakít –, néha hirtelen, máskor lassan, fokozatosan veszik fel felskiccelt karaktereik elnagyolt, kissé karikírozott vonásait. A kezdésnél szinte civilből szemlélik az érkező nézősereget, az előzményeket ábrázolva kívülről mutatják meg mintegy elmesélve szerepeik körvonalait, míg más jelenetekben egy félelmetes, idegen világ hús-vér szereplőivé változnak át.
Péterfi Borbála faarcú, plazacica Brünhildéje fokozatosan válik egyre keményebbé, mintha nem áthatolhatatlan tűzkör, hanem jégpáncél venné körül. Beszéde unott, elnyújtott, arcán mísz undor ül. Sárosdi Lilla Gutrunéja hülye, nyávogós, naiv kislány, akiből a mindenkit megbabonázó Brünhilde is maximum könnyes szemű nyafka szeretőt tud kicsikarni. Gyabronka fotelba tespedt, nyámnyila, irányítható Guntert játszik. Nagy Zsolt Siegfriedje egyszerű, önző, macsó szépfiú, akit a kábítószer különös tájakra ragad el. Tóth Orsolya erőltetett cérnahangon irreálisan vékony hosszú ujjait kiemelve, torz gyermeknek, bolond kislánynak formálja a gyűrűt visszaszerezni akaró Woglindét. Bánki Gergely Truchsa a lépfenés jelenetben teljesedik ki, ahol porral behintve groteszkül reménytelen módon, otthagyottan várja be végzetét.
Rába Roland Hagenje, az eseményeket mozgató törpe konok és kérlelhetetlen. Az ő bosszúja teszi tönkre a világot, melynek elkorcsosult csökevénye, és melynek uralmáról álmodozik.
Kísérője és társa Gerda (Láng Annamária) behúzott nyakkal, kissé félrebillentett fejjel a Mester és Margarita Helláját idézi. Hagen szolgálatra mindig kész titkárnője maga a szexuális kihívás. Ezt jelzi folyton kigombolva hordott felső nadrágja is – két nadrágot visel ugyanis. A mindenre elszánt, urába halálosan szerelmes titkárnő távolba révedő szomorú tekintete előre jelzi áldozati sorsát, kamikaze akciójával ő maga lesz a sötét tervek végrehajtója.
A szerepek megkeményedett maszkjai néha felrepedeznek, kilépnek az előadás kissé eltartott, filmes szerepformálásainak köréből. Ilyen Hagen és Siegfried haláltánca: a szűk folyosón egyre gyorsuló, gyilkosságba torkolló keringő. Vagy Hagen és Truchs jelenete az esőben – egy tükrös kórházi mosdóban, ahol egy volt és egy leendő vállalatigazgató-helyettes vívja meg kegyetlen és pitiáner csatáját. Valami elemi robban szét ezekben a kvázijelenetekben, és hozza pillanatokra testközelbe a Térey-szöveg hideg, humoros cirádásságát, a wagneri történet idegen mitikusságát, és a szappanoperák kiüresedett, érdektelen világát, amikből az előadás összeáll egy szétírt, nagy mitikus történetté. Nincsenek nagy narratívák, mondaná egy posztmodern kritikus, de itt mégis – pusztulásában ugyan – egy önmagába forduló és lefokozott, de gigantikus történetet láthattunk.


Térey János: A Nibelung-lakópark
Krétakör Színház

Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Breckl János
Rendező: Mundruczó Kornél
Szereplők: Nagy Zsolt, Gyabronka József, Péterfi Borbála, Sárosdi Lilla, Rába Roland, Láng Annamária, Somody Kálmán, Bánki Gergely, Csákányi Eszter, Scherer Péter, Terhes Sándor, Tilo Werner

Helyszín: Budavári Sziklakórház
08. 08. 6. | Nyomtatás |