A színház mint fórum

Beszélgetés Schilling Árpáddal és Gáspár Mátéval

Schilling Árpád (1974) pályája – még tizenévesen – alternatív (mai szóval: független) társulatokban indult. 1995-ben alapította a Krétakör Színházat, amely eleinte előadásról előadásra változó alternatív színészeket foglalkoztatott. Már az első előadások, a Nagy játék, a Teatro Godot, a Kicsi is feltűnést keltett. A rendező ekkoriban ismerkedett meg Gáspár Mátéval (1973), aki a közben állandó társulattá formálódó, a struktúrán kívüli létezés kereteit feszegető Krétakör Színház másik vezetője lett.
Sándor L. István

Sándor L. István: A főiskola utolsó éveiben mintha kacérkodtál volna a lehetőséggel, hogy egy kőszínházban legyél rendező…
Schilling Árpád: Sosem kacérkodtam ezzel a gondolattal, de tudtam, hogy – csakis a szakmai képzésem szempontjából – fontos, hogy megismerjem a struktúrának ezt a részét is. Több lehetőségem is volt, amelyeket visszautasítottam, épp azért, mert művészileg a legjobb, legizgalmasabb társulatot szerettem volna kipróbálni. És hála Zsámbéki Gábornak, a Katona József Színházban ezt megtehettem.
Sándor L. István: Végül is nem tagozódtál be az önkormányzati fenntartású, politikai döntések által irányított színházi struktúrába.
Schilling Árpád: Igazában nem a politikai vagy gazdasági függés taszított. Elsősorban a már létező színházak kialakult rendszerétől szerettem volna független maradni. Tehát nem akartam belépni egyetlen olyan színházba sem, amelyet valamilyen eszmerendszer alapján már létrehoztak. Engem – pusztán művészeti szempontból – a társulati munka függetlensége érdekelt. Pontosabban az, hogy kipróbálhassam, mennyiben érvényesek a magam elképzelései. Hogy bebizonyosodjon, hogy létre tudok-e hozni egy működő társulatot. Ha nem, akkor még mindig megvolt az a lehetőségem, hogy beálljak valamelyik kőszínházba rendezőnek.
Sándor L. István: A Krétakör azóta is független társulatként működik. 
Schilling Árpád:  Szellemiségét tekintve igen, a fenntartás nehézségeit nézve nem. Tavaly az NKÖM kiemelt alternatív színházak számára létrehozott külön keretéből 100 millió forintot kaptunk. Ez – afféle bűvös határként – már a hagyományos struktúrán belüli kőszínházak számára is értelmezhető nagyságú finanszírozás. Ez az igen nagy összeg valójában állami támogatás, még ha nem is normatív, hanem pályázati úton elnyert, ilyen értelemben nem tekinthetjük függetlennek magunkat az államtól vagy a politikától.
Sándor L. István: Nálunk még nem alakult ki a szponzori finanszírozás kultúrája, tőkeerős nemzetközi alapítványokkal, kultúrát támogató cégekkel...
Gáspár Máté: Nemcsak itthon nem várható, hogy a finanszírozást döntő részben szponzori forrásokra lehessen bízni, ez még nyugaton sincs így. Ilyen értelemben valóban képmutatás lenne a függetlenségről beszélni, hisz nincs reális esélyünk arra, hogy ne szoruljunk rá az állam támogatására. Annyiban azonban szabadok vagyunk, hogy – a kőszínházaktól eltérően – nem a fenntartó nevezi ki a Krétakör vezetőjét, menedzsmentjét, s még áttételesen sem szólhat bele a munkába.
Sándor L. István: Hogy éreztétek, amikor legutóbb kiemelt támogatást kaptatok: valami változott a struktúrában, vagy csak a ti helyzetetek vált megnyugtatóbbá?
Gáspár Máté: Nagy változást jelentett. Ebben egyrészt nagyon sok embernek a munkája van benne, az egész alternatív szektor több évtizedes teljesítménye. Másrészt óriási előrelépést jelentett most, amikor egy 200 milliós alapba beleraktak még ugyanennyit. És változott a szemlélet annyiban is, hogy az alternatívok mellett – akik tisztességesen végzik a dolgukat – megkülönböztették a kiemelteket is, akikhez szakmai szempontból másképp kell viszonyulni.
Sándor L. István: És miért következett be ez a változás? Ti voltatok nagyon határozottak, vagy változott a politikusok, hivatalnokok szemlélete?
Schilling Árpád: A kettő együtt. Sajnos még a nyitott szemléletű kultúrpolitikusok is arra panaszkodnak, hogy meg van kötve a kezük. Kellett az a nyomás, amit Máté személyesen és a Krétakör mint jelenség kifejtett. Kinőttük azokat a kereteket, amelyek az alternatív színházak számára biztosítottak. A keret szó ezúttal nemcsak az anyagiakra vonatkozik, hanem arra is, ahogy erről a szféráról gondolkodnak. A most elnyert kiemelt támogatás viszont tényleg felveti a függetlenség kérdését: bár művészi értelemben senki nem szól bele a munkánkba, innentől kezdve ki vagyunk szolgáltatva a gazdasági folyamatoknak és azokból következő megszorító intézkedéseknek is. Másrészt a mostani kurzus találta ki ezt a támogatást, így korántsem biztos, hogy a következő nem veszi majd vissza.
Gáspár Máté: Egyre nagyobb a tét, így egyre nagyobbat lehet bukni. Ha úgy döntene például a pályázatokat értékelő szakmai kuratórium, hogy a következő évben kevesebbet adnak nekünk, mondván például, hogy az idén elnyert összegnek még a fele is nagyon sok pénz, akkor romba dőlne minden, amit eddig felépítettünk. Sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, így nekünk most muszáj tudatosan vállalni a zászlóshajó szerepét, és határozottan menni előre. Mert többször megesett már, hogy ha kinőtte magát egy hozzánk hasonló kezdeményezés, az – jobb híján – rögtön be akart épülni a meglevő struktúrába. A legtöbben arra használják fel a hasonló energiákat, hogy szélesítsék és mélyítsék a struktúrát. Mi pedig arra akarjuk használni a Krétakör jelenséget, hogy egyre jobban tágítsuk a tudatosan a struktúrán kívül maradók mozgásterét.
Sándor L. István: Kikből áll még a flotta?
Gáspár Máté: Azokból, akik szintén részesültek ebből a keretből, a Stúdió “K”-ból, Pintár Béla Társulatából, az R. S. 9.-ből, a Pont Műhelyből, a Térszínházból, az Atlantisból, a H.U.D.I társulatból…
Sándor L. István: Nem azonos minőségű, szemléletű együtteseket sorolsz.
Schilling Árpád: Ebben nyilván volt egyfajta diplomácia is azok részéről, akik meghatározták ezt a kört. Ha egyértelműen ki kell emelni ebből a társaságból valakit, akkor nyilván Pintér Béla Társulatát említhetjük. De idetartozik Hudi is, akinél támogatásbeli okai is voltak annak, hogy nem tudott összetartani egy társulatot. Nem felejthetjük ki Fodor Tamást és a Stúdió “K”-t. Ezen kívül van még néhány igazán tehetséges kezdeményezés. De nem mondanám, hogy itt egy iszonyatosan nagy flottáról van szó.
Gáspár Máté: Akárhogy is áll ez a flotta jelenleg művészileg – mert erről tényleg sokat tudunk, és keveset beszélünk –, azt tény, hogy mindannyiunk lehetőségei bővültek. Ugyanis a kiemeltek már nem viszik el a pénzt azoktól, akik az eredeti 200 milliós működési alapból kapnak támogatást. Ez azok számára is ösztönző lehet, akik még nem tudják, hogyan induljanak, merrefelé tájékozódjanak.
Sándor L. István: Az igazi változás az lenne, ha azok a színházi energiák, amelyek a fiatal tehetségekben megvannak, olyan feltételekkel találkoznának, hogy azt éreznék, van más út is, mint beépülni a létező struktúrába. Lehetne említeni több olyan fiatal rendező nevét, akik társulatépítő erővel rendelkeznek.
Schilling Árpád: Ez a kétszázmilliós keret csak első lépésként értelmezhető. Igazából az egész színházi struktúra átalakításáról lenne érdemes gondolkodni. Egy összetettebb pályázati rendszerről és egy tagoltabb színházi szerkezetről, épületek és befogadó helyek, állandó társulatok és alkalmi összeállások olyan rendszeréről, amely többféle művészi utat nyithatna meg. Most nagyon élesen elválik a kőszínházak kicsit öreges, védett szisztémája az alternatívok (vagy függetlenek) kiszolgáltatott világától. Most valóban csak ez a két út van: vagy beépülsz a struktúrába, vagy kívül maradsz rajta. Meglehetősen leegyszerűsített kép ez egy ilyen gazdag és tehetséges színházi közegben.
Sándor L. István: Azzal kezdted a beszélgetést, hogy te a társulatépítés igénye miatt választottad az utóbbit. Mennyire tartozik hozzá egy független társulathoz a menedzsment, a háttéremberek munkája? Vagy a társulatot inkább művészi fogalomként érdemes kezelni?
Schilling Árpád: Hosszú távon nem lehet összetartani egy konstruktív csapatot abból a hozzáállásból, hogy valaki pusztán a saját művészi ambícióit akarja kiélni. Amikor Mátéval találkoztunk, 98-ban, olyan viszony alakult ki köztünk, ami elsősorban baráti együttgondolkodást jelent. Így természetesen szó nem volt arról, hogy bármelyikünk is kiszolgálná a másik igényeit.  Kezdettől fogva keressük azt a nevet, ami a legpontosabban kifejezhetné Máté szerepét. Volt, hogy ügyvezető igazgatónak, volt, hogy produkciós vezetőnek hívtuk. Egyik sem igazán pontos megjelölés. Nekem most az intendáns szó tetszik a legjobban Az intendáns egy olyan vezetőt jelent, aki a színház egészének működése szempontjából tesz fel létfontosságú kérdéseket. Nem csak azt, hogy van-e pénzük, és ezt hogyan költjük el. Arra is rákérdez, hogy vajon még valóban az eredeti művészi koncepció mentén működik-e a színház. 
Gáspár Máté: Az a lényeg, hogy ez a negyven ember – különféle posztokon, különféle felelősséggel – motiváltan ugyanazért az ügyért dolgozzon. És amint ebben valamifajta bicsaklást érzünk, Süsüvel azonnal lecsapunk erre egymás között. Ugyanolyan komolyan tudunk egy fodrász helyzetéről vitatkozni, mint egy színészéről. Ha bárhol elgyengülnek a tartóoszlopok, az egész épület roppanhat meg.
Sándor L. István: Nem biztos, hogy máshol is ilyen jól működne a kettős vezetés. Lehet, hogy ebben a ti szerencsés találkozásotok is benne van.
Gáspár Máté: Világszerte hasonló felállások alakultak ki. Akárhányszor külföldi együttesekkel találkozunk, sosem egyetlen igazgató-rendezővel tárgyalunk. Mindig ketten-hárman jönnek: általában jön egy dramaturg, akinek a szerepét szélesebben fogják fel, főleg a német területeken, jön valaki, aki a közönségkapcsolatokat viszi…
Schilling Árpád: Sok helyütt teamek irányítják a színházakat. Egyenrangú munkatársak. Magyarországon viszont egy apuka-vezető van, aki gyerekként kezeli a beosztottakat.
Gáspár Máté: Nálunk teljes életutak reprezentálnak egy egész intézményt évtizedekre visszamenőleg. Ha elhangzik egy pesti vagy akár egy vidéki színház neve, rögtön ott van mellette egy arc is (meg egy stílus és egy beállítottság is). Ez nem jó, mert egy idő után levakarhatatlanná válik, ha túlságosan rákopírozódik egy ember markáns egyénisége egy épületre. Ez ugyanis egyre bátortalanabbá tesz mindenkit, aki esetleg megpróbálná átdefiniálni az adott intézményt. Ki legyen például az az őrült, aki megpályázza mondjuk a Vígszínházat? De ha nem lesz senki, akkor meg mi lesz?
Schilling Árpád: A 89 után szép lassan megváltozó társadalmi-gazdasági viszonyok közt a mi generációnknak meg az utánunk következőknek már teljesen természetes a teamekben való gondolkodás. Az előző és az azelőtti meg előtti nemzedékek viszont – akik nálunk a színházakat igazgatják – ezt el sem tudják képzelni. Így természetszerűleg rögtön arról beszélnek, amit te is mondtál, hogy szerencsés találkozás a mi kettősünk, és a reformelképzelések személyi kérdéseken buknak el Elvileg minden szisztémában tisztázni kellene a működtetéséhez szükséges feltételrendszert. Ez a mostani színházi struktúrában nyilvánvalóan nem történt meg. Ezért van itt minden kiszolgáltatva a személyes ambícióknak, az egyéni sikereknek, az egyedi találkozásoknak. 
Gáspár Máté: Azt kell itthon is felismerni, hogy a színház valóban találkozóhelyként működtethető. A színház nem előadásgyár, nem száz embernek a megélhetési forrása, hanem egy olyan társadalmi fórum, amibe rengeteg mindent be lehet hozni. Egyre tudatosabban próbálunk ebbe az irányba nyitni. Egyfajta fórumként próbáljuk magunkat definiálni, megpróbálunk összekapcsolódni azokkal, akik más területeken hasonló dolgokat keresnek vagy építettek már fel. Ezért lenne nagyon jó egy-két épület, ami ezt tudná kiszolgálni. Ha megvalósult volna az a típusú Nemzeti Színházi idea, amit az Erzsébet térre terveztek, az áttörést jelenthetett volna ebbe az irányba. Akkor rengeteg minden sokkal gyorsabban indult volna el.
Schilling Árpád: A Krétakör története egy ideig arról szólt, hogy érvényes-e az a művészi koncepció, amiből kiindultam. A következő lépes az volt, hogy ez érdekelheti-e a közönséget. Az ezután következő lépesben a kettőt próbáltuk összeegyeztetni, és arra törekedtünk, hogy repertoárszinten folyamatosan jelen legyünk a színházi életben, erős művészi közeget jelentsünk, és minél több nézőt szólítsunk meg Azt gondoljuk, hogy miután ezeket a lépéseket megtettük, mindazt, ami kialakult a társulaton belül és körülötte, most megpróbáljuk fórumként használni.
Sándor L. István: Akkor nem igaz az az állítás, hogy a rendszerváltás után depolitizálódott a színház?
Schilling Árpád: 2000-ig valóban volt egyfajta vákuum, amire egy generáció, ha nem is ráment, de nagyon erősen megviselte őket. A színházban is, de az élet más területein is érezhető, hogy az addig kialakult rendszerek és reakciók valahogy értelmüket vesztették. De elmúlt a rendszerváltás után 10-15 év úgy, hogy alapvető kérdések nem lettek megválaszolva. Így egyfajta kiábrándultság, reményvesztettség érzése alakult ki. És ez fontossá tette, hogy a színház újra mint fórum működhessen. A Feketeország vagy a Hazámhazám példájára gondolva a színház fel tud vetni kérdéseket, tud provokálni, de nem kínál megoldásokat. Konstruktívak azok a szakemberek tudnak lenni, akik egy-egy részterületen fejtik ki a hatásukat. De ezeket az embereket megnyerhetjük, párbeszédet kezdeményezhetünk velük. A színház apropó a konstruktív párbeszéd elindításához.
Gáspár Máté: A színháznak egy központi helynek kell lennie a városban, ami magára vállalja a legjobb értelemben vett művelődési központ funkcióját. És a benne dolgozó emberek azon gondolkodnak – azon túl persze, hogy színvonalas és érdekes előadásokat hozzanak létre –, hogy miképp helyezhetik el magukat abban borzalmasan izgalmas és sokrétű közegben, amit az adott város jelent. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy fél hétkor kinyitjuk a kapukat, bejöhetnek a nézők, jól érezhetik magukat, csak viselkedjenek rendesen, és egyenek sok szendvicset a szünetben.
Schilling Árpád: Mi tudatosan törekszünk a színház demisztifikálására. A Sirájnak például ez a színházi formája. Közügyként, közös történetként fogjuk fel, ami nemcsak arról szól, hogy megpróbáljuk megfejteni Csehovot, hanem arról a gondolatról is (amivel már korábban is kísérleteztünk), hogy megpróbálunk együtt alkotni. Azaz az előadás abból is születik, ahogy te ott ülsz, ahogy utána odajössz hozzám, ahogy eljössz egy közönségtalálkozóra, ahol megpróbálunk egymással kommunikálni. Valahogy megpróbáljuk lerombolni azokat a falakat, amelyeket egyébként már számtalanszor leromboltak, csak mindig újra építettek. Most olvastam a rotterdami színház falán: amiről azt hittük, fal, amit le kell rombolni, arról kiderült, hogy csak függöny.
Sándor L. István: Szimpatikus a közéletiségnek ez a felfogása. Kérdés viszont, hogy van-e a társadalom olyan egészséges állapotban, hogy értelmesen tud beszélgetni az igazán fontos kérdésekről.
Gáspár Máté: Szerintem sosincs olyan egészséges állapotban, erre teljesen fölösleges várni. Nekünk ez az idő adatott meg, most kell valamit kezdeményeznünk. Nagyon sokan próbálják a nyitást megúszni azzal, hogy úgyis “hülyék az emberek”. Persze tény, hogy a magyar néző nem tart ott, mint mondjuk a német. Tudjuk, hisz részt vettünk közönségtalálkozón Berlinben és Budapesten is, és látjuk a különbségeket. Ugyanis a magyar színházak nem kezdték el időben, és nem folytatták tudatosan a közönséggel való párbeszédet.

KIEMELT ALTERNATÍV SZÍNHÁZI MŰHELYEK MŰKÖDÉSÉNEK TÁMOGATÁSA 2004-BEN

Krétakör Alapítvány        100 000 000 Ft  
Pintér Béla Társulata         30 000 000  Ft    
Stúdió “K” Alapítvány         30 000 000  Ft    
Mozgó Ház Alapítvány          10 000 000  Ft    
R. S. 9. Színház            10 000 000  Ft    
Atlantis Színház        10 000 000 Ft    
Térszínház Egyesület         10 000 000  Ft  
Összesen:                                      200 000 000 Ft 

A nem kiemelt alternatív műhelyek támogatása 150 millió Ft volt, amelyet 54 társulat, illetve befogadó színház között osztott szét a kuratórium.
(Összehasonlításként a helyi önkormányzatok színházi támogatására összesen 10 503,6 millió Ft-ot irányzott elő  a 2004-es költségvetés.)
08. 08. 6. | Nyomtatás |