A semmi közepén

Beszélgetés Frenák Pállal

Frenák Pál a kortárs hazai és nemzetközi táncélet ismert alakja; előadóművészként és koreográfiáival is meglehetősen egyéni úton jár. Ezúttal mégsem a táncművészet színpadi jelenségeiről beszélgettünk, hanem a műfaj kevésbé látható területeiről, az együttesi lét nehézségeiről, a produkciókényszerről, a finanszírozási gondokról, a díjak odaítélésének furcsaságairól, s közben talán még egy kicsit másról is…
Péter Márta

– Elmúlt már negyedszázada is, hogy Franciaországban élsz, részben családi kapcsolataid is odakötnek, az utóbbi években azonban egyre sűrűsödtek magyarországi látogatásaid!
– Körülbelül nyolc éve ingázok Magyarország és Franciaország között, ám a hangsúly az utolsó öt-hat évben főként a magyar vonalra helyeződött. Ennek oka nyilván az a folyamatos és intenzív munka, melynek során lényegében kialakult az együttes, és bemutathattuk a Gördeszkák és a Tricks & Tracks című darabokat. Azóta pedig meg sem állunk. Úgy gondolom, hogy a fiatal művészeimmel végzett sok éves koncentrált munkának önmagáért kellene beszélnie. Ám a valóság egészen más! Mindjárt itt a jelenlét kényes fogalma. Sajnos, nem abban teljesül ki igazán, amit az alkotó vagy az együttes művészi eredményként fölmutat. Sokszor mondják nekem, hogy jelen kell lenni, nem vagy eleget Magyarországon. Közben pedig azt érzem, hogy igenis jó dolog az, hogy van egy művész, akit nemcsak itthon lehet látni, hanem Párizsban, Berlinben, Tokióban vagy a világ más városaiban, aki mondjuk egy franciaországi kórházban autista gyerekekkel foglalkozik, máshol esetleg mozgássérültekkel, aki részt vállalhatott a francia cirkuszművészek képzésében is, szóval aki személyes háttere, tapasztalatai és lehetőségei folytán másféle, új színeket hozhat a hazai táncéletbe.
– Ez tényleg üdvösnek tűnik, ráadásul sajátos helyzeted okán folyamatosan összevetheted a honi és a nemzetközi terep jellegzetességeit, adottságait.
– Korántsem biztos, hogy ennek mindenki örül! De van a jelenlét kérdésének egy másik vonulata is, amely még bonyolultabb, mert sok, számomra neuralgikusnak tűnő ponthoz kapcsolódik, s talán ezek közül is a kuratóriumok, a különböző döntéshozó fórumok kérdése a leglényegesebb. Sohasem értettem, miképp lehet az, hogy gyakran ugyanazok ülnek a kuratóriumokban, akik maguk is pályáznak, illetve ugyanazok vesznek részt a díjak odaítéléséről döntő testület munkájában, akiket ugyancsak kitüntetnek. Vajon e szereposztásban nincs semmiféle etikai összeférhetetlenség? Vajon ez senkit sem zavar? Tisztátalannak és sok szempontból veszélyesnek is érzem ezt a gyakorlatot. Nem esik jól szembesülni vele. Tulajdonképpen ezért sem igyekszem a szükségesnél többet “jelen lenni” a különféle alkalmakkor. Persze sokan úgy is gondolják, hogy nem vagyok magyar. Vajon mitől? Úgy tűnik, egyre erősödnek a határvonalak benn a fejekben, közben pedig némely politikai csoportnak nagyon jól jön a dobálózás, hogy ki a magyar, ki nem, miközben az Európai Unióról beszélnek. Mintha aludnánk egy kicsit!  De a legszemélyesebb tapasztalatokon túl azt is nagy bajnak látom, hogy a társulatokról, alkotókról és előadókról véleményt formálók, sajnos, többnyire meglehetősen tájékozatlanok. Bár a művészeknél bizonyos fokig érthető, hogy próbáik és bemutatóik közben már nem jut idejük előadásokra járni, a többi koreográfus és táncos pályáját figyelemmel kísérni, de akkor mit keresnek egy olyan testületben, ahol a döntés alapvető feltétele lenne a tájékozottság? Újabb kérdés, ha mégis igyekszik megfelelően tájékozódni az alkotó, mikor van ideje koreografálni, egy kicsit elmélyülni, töltődni? Mintha kissé nehezen férnének össze ezek a feladatok!
– S mit tapasztaltál ez ügyben másfelé?
– Elsősorban Franciaországról beszélhetek: ott a minisztérium döntéshozó körébe mindig meghívnak egy koreográfust, akinek személye kétévente változik. Ez a meghívott elsősorban megfigyelőként, véleményalkotóként van jelen, s bár elég erős a befolyása, szavazatával nemigen alakítja az eredményt. Ott ugyanis a koreográfusok nem döntenek egymásról, mert végső soron a minisztérium hozza meg a döntést. Tehát Jan Fabre nem dönt arról, hogy Daniel Larrieu mit kapjon, Regine Chopinot nem dönt Jean-Claude Galotta ügyében és így tovább. A tízegynéhány koreográfus – Franciaországban nagyjából ennyien szerepelnek ebben a csoportban – meghívottként ott lehet az alatta lévő szint megbeszélésein, s akkor ajánlhatja, hogy egy bizonyos alkotót támogassanak művészi munkájában, de nem determinálja olyan durván a munkát, hogy ez egy nagy szar, az meg nem. Egyszerűen, mert nem azért vannak ott, hogy az egyik kapjon, a másik meg ne. S hogy kikkel dolgozik együtt a koreográfus? A kuratóriumokban különféle régiókból általában több színházigazgató is van, aztán van benne esztéta, filozófus, zeneszerző, esetleg építész, szcenikus, s van egy olyan színházi ember is, aki például azzal foglalkozik, hogy az együttesek milyen pedagógiai munkát végeztek, milyen előadásokat és hol játszottak vagy nem játszottak, minek volt valamilyen egyénileg is érdekes színezete, esetleg mi inspirálta, mi érintette meg az alkotót, honnan kapott a művész valamiféle impulzust. Amikor például Japánból visszatértem Párizsba, egy ideig hagyták érlelődni bennem az emlékeket, s ha aztán nem úgy sikerült valami, akkor sem végeztek ki rögtön. – Szóval úgy gondolom, hogy a kuratóriumokba meg kellene hívni más területek képviselőit, s persze újságírókat is.
– E nagyobb körben vajon léteznek olyanok, akik tényleg végigkísérnének egy táncévadot, akik folyamatosan tájékozódnának táncügyben?
– Ez tényleg kérdés, ugyanakkor mégis azt mondom, ez lenne a megfelelő út, hiszen nem jól van az úgy, hogy az emberek egymásról szavazgatnak, ráadásul egymás munkáit nem is ismerve. Meglehetősen belterjes és hiteltelen az egész procedúra. S akkor már beszélhetünk egy kicsit a díjazásokról, a díjosztó alkalmak furcsa koreográfiájáról is. Utóbbit talán a Tánc Világnapja alkalmából a Várszínházban rendezett esemény prezentálja a legeredetibben. Ugyanis néhány idősebb kollégát kivéve, akik életművükért kaptak elismerést, egyszerűen szisztematikusan kiosztottak mindenkinek valamit – egy bizonyos körön belül. A díjeső után pedig még jött a bankett is. Akkor már azért is maradtam, mert érdekelt, hogy ki az, aki be is vállalja a dolgot, mert olykor az sem könnyű ám! Hát nagyon sokan távoztak közülük! A fesztiválokkal együtt pedig már tényleg szinte ötpercenként hullanak a díjak, ráadásul gyakran ugyanazoknak az ölébe, és nem biztos, hogy jót tesznek nekik. Amíg festők, filozófusok egész életművükért sem részesülnek semmiféle elismerésben, addig szakmánkban ifjú emberek immár többször is megtapasztalhatták az érzést. De hát ezeknek a díjaknak milyen szimbolikus vagy nem szimbolikus értékük van? Mire inspirálnak? Milyen motivációt erősítenek? Mire késztet az valakit, ha folyamatosan ő a legjobb? Az év legjobb táncosa… Az év legjobb koreográfusa… – valahogy lóg a levegőben. Hol van az, amikor egy művészi pálya beérik, kikristályosodik, s a hosszú évek során, kiváltságos esetben, beleírja magát az időbe? Hol van az a művész, aki ezt az utat szorgalommal, tehetséggel, alázattal végigjárja!? Sajnos a fesztiválok is csak felszínes alkalmaknak tűnnek; az ott megjelenő művek mögött sem érzem az őszinteséget, a kereső-kutató munkát, nem érzem az alkotókban s darabjaikban azt a nyitottságot, amely nélkül nem létezhet hitelesség. Legutóbb például ismét felléptünk Győrben, s némileg csalódottan tapasztaltam, hogy a négy év előtti emlékeim ma is érvényesek, nemigen mozdultak a dolgok, ugyanabban a körben, ugyanazoknak szól, szólhat csak a rendezvény. Olyan, mintha a szakma rendezne magának fesztivált Győrben, Szegeden, Veszprémben, s közben senkit nem érdekelne, hogy az adott fesztivál milyen potenciállal rendelkezik. Hogy bevon-e új arcokat, új közönségréteget vagy épp egy-két nevesebb személyiséget, megérinti-e a fiatal generációt? Szóval vigyázni kéne a díjazásokkal, mert itt is érvényesül a bumeráng elv: aki a legtöbb díjat kapja, az egyszer csak a semmi közepén találhatja magát. Tehát jobban kéne figyelni rá, hogy mivel etetik a művészeket, hogy mivel etetnek bennünket!
– S ki vagy mi az “etető”?
– A szisztéma, amely valamilyen értelemben végigvonul a táncélet minden részletén, amely relativizálja a kuratóriumok döntéseit, a pályázatok elbírálását, a fesztiválok és a díjak rangját és értékrendjét, s amely végső soron erodálja még az alkotók és előadók kapcsolatrendszerét is. Talán az a problémák egyik eredője, hogy nem valamiféle belső szükségszerűségből születnek az újabbnál újabb művek, hanem egy külső kényszer miatt. Magyarországon ugyanis minden évben produkálni kell darabot, elsősorban erre adnak pénzt. Ráadásul az intézmények közötti feszültség – vagy olykor már harc – is arra ösztönzi az alkotót, hogy itt is, ott is alkosson valamit, hogy mindenütt jó legyen, senki se haragudjon rá. Hogy lobbizzon azért, hogy saját együttesének a működését biztosíthassa.
– Úgy tűnik, a produkciókényszer témájáról szólva nem kerülhető meg a struktúra és a finanszírozás kérdése sem!
– Sajnos, egyik kényszer hozza a másikat, minden összefügg egy újabb kérdéssel, és nem nagyon látok kitörési pontot. Mert mi van? Földobják a lehetőséget: alkossatok koreográfusok! A szerencsétlen persze kap rajta, hogy valamiféle funkcionálást tényleg biztosíthasson. Ám azt látni, hogy a különféle játszóhelyek versenyeznek, hogy ki az erősebb, ahelyett, hogy koprodukcióban támogatnának együtteseket, ha már van bizonyos pénzük, hiszen a társulatoknak is az lenne a jó, ha létezne egy összefogott struktúra. Ráadásul Magyarországon nincs is olyan sok játszóhely: nyugodtan fölkarolhatnák együtt is azokat a művészeket, akiket állítólag szeretnek. A bemutatók közül pedig szépen ki lehetne választani, hogy melyik illik mondjuk a Nemzeti Táncszínház, melyik a Trafó, esetleg a MU vagy más játszóhely világához.
– A te műveid hol élnek meg leginkább?
– A Trafó profilját érzem magamhoz a legközelebb, mert, bár Csajok című darabommal mindent megtettem érte, a Várszínházat nem sikerült igazán belaknom; valahogy idegen az épület hangulata, architektúrája is meghatározó. Nem kellene tehát mindenkinek mindenütt játszania, hanem az intézményeknek kéne összefognia például a műsor kialakításával és a pénzügyekkel kapcsolatban, s elgondolkodni azon is, hogy melyik táncszínpadi mű hová adaptálható, illetve hol tudna életre kelni, hogy végül helyre kerülhessenek a dolgok.
– A néző számára a bemutatókból, előadásokból érzékelhető egy társulat létezése. Az együttesvezető azonban másféle létkérdésekkel is szembesül!
– Igen, szinte állandóan túlélni akarunk dolgokat. Magyarországon például akkor jó egy társulat, ha minél több táncost szerződtet. Persze magyarokat. Ez mindjárt két problémakört is jelez. Először is: nem egészen a táncosoktól függ, hogy a társulat mint működési egység, megáll-e a lábán. Hanem függ az alkotótól, a művészeti igazgatótól, az adminisztrációtól, tehát azoktól, akik majd a kreációt tovább vezetik. Mert annak persze semmi értelme, hogy van mondjuk hat táncosom, csinálok egy darabot, s aztán nincs struktúra, hogy azt meg is ismertesse, hogy gondoskodjék a mű megfelelő minőségű továbbadásáról. Magyarországon azonban képtelenség létrehozni és fenntartani ezt a struktúrát, mert nincs meg hozzá az anyagi bázis. Ugyanakkor lehetőleg megfelelő előadásszámot is kell produkálni, méghozzá itthon lejátszott dátumokkal. De mi rengeteget dolgozunk külföldön, s úgy hiszem, az is beletartozna az összesítésbe! Ám az előadásszám sem mutat meg mindent; előfordul, hogy kevesebb fellépés mellett is több néző látja programjainkat, ha például Berlinben szerepelünk vagy Párizsban a Théâtre de la Bastille-ban. S ezek nem is akármilyen helyek! Olyan is lehet azonban, mikor csak húsz embert vonz egy bemutató, mégis fontossá válik az esemény. A siker tehát nagyon relatív fogalom, nemigen mérhető csupán számokkal, hiszen akkor a minőség helyett végképp a mennyiség elve győzne. 
– Társulatodban mindig látni külföldieket is!
– Igen, ez is kényes kérdés itthon, és sok kolléga foglalkozik vele s e téma kapcsán velem is szívesen. Talán azt hiszik, hogy e miatt kevesebb jut nekik, ám ez némileg bonyolultabb kérdés. Kapunk bizonyos funkcionálási pénzt, amelyet ilyen-olyan arányban elosztanak mondjuk tíz alkotó között, ezért viszont elvárják, hogy legyen legalább hat – elsősorban magyar – előadója a koreográfusnak. Csakhogy a már korábban említett, a társulat folyamatos munkáját biztosító munkatársak nélkül hosszabb távon nemigen létezhet az együttes, így természetesen nekik is kell, kellene fizetést adni. Igen hamar kimerül tehát az adott keret, s ha e mellett még valóban korrekt előadói honoráriumokban is gondolkozunk, talán négy táncosnak lenne elég a pénz. A francia művészeket azonban többnyire francia bázisból fizetjük. Amikor ugyanis egy előadást eladunk bárhol a világon, azt mondják: felezni kell! Így tudunk megélni. Zsonglőrködünk.
– S közben írjátok a pályázatokat!
– Persze! Mi is pályázunk rendszeresen, de olykor még e téren sem olyan könnyű tájékozódni. Noha állítólag közel vagyok a tűzhöz, s már van valamiféle pozícióm Magyarországon, sokszor nem tudok róla, hogy milyen konkrét lehetőségek vannak, hogy mit írnak ki a minisztériumban. Olykor ezeket a dolgokat is valamilyen titok lengi körül, s épp oly kevéssé átláthatóak, mint a különféle pozíciók keveredése, összemosódása, a szakma hierarchikus tagolódása, az alkotók, előadók, kurátorok, szervezők, menedzserek, igazgatók, tanácsadók, ilyen-olyan munkatársak stb. kibogozhatatlan kapcsolatrendszere és munkamegosztása. Az embert bizony érik meglepetések is ebben a rengetegben. Ha valakinek például státusza szerint inkább támogatóként kellene jelen lenni ezen a területen, ám tevékenysége a romboló kritikában csúcsosodik ki, noha nem újságíró vagy esztéta, akkor itt komoly zavar mutatkozik. Ha ez a valaki azzal foglalkozik, hogy ez jó, ez rossz, hogy mondjuk a Fiúk egy “pederaszta” mű, ahelyett, hogy próbálna tenni értünk, hiszen nekünk az ő segítségére volna szükségünk, akkor meglehetősen szomorú a kép. Miért nem lehet a dolgot elegánsabban megoldani például azzal, hogy elmondja a véleményét, miszerint az a bizonyos darab ugyan nem az ő ízlése szerint való, de azért gondolkodik rajta, hogyan tudná kicsit előre vinni az ügyet. Ez a készség azonban sokszor hiányzik. Pedig nagyon sok függ attól, hogy miképpen beszélünk a dolgokról, milyen belső tartalmat adunk nekik. Szabó Gyurinak például van egyfajta kisugárzása, ahogy viszi a Trafót a hátán jó ideje, ahogy odaszoktak a nézők, ahogy kialakulhatott ott egy sajátos klíma, ám nyilvánvaló, hogy még az ő munkatársainak sem lehet dolga, hogy kiértékeljék az előadásokat, hiszen munkájukkal végeredményben a megadott bizalmat kell támogatniuk. Aztán az is érdekes, hogy különféle funkciók miképp játszanak egymásba, miképp keverednek. Mert nem biztos, hogy egészséges, ha valaki mondjuk egy színházat vezet, mellette még egy olyan testületben is hangsúlyos szerephez jut, ahol a társulatok, a koreográfusok létét alapvetően befolyásoló pénzügyekről döntenek. Úgy tűnik nekem, hogy ez esetben túl sok hatalom koncentrálódik egyetlen kézben. Megint csak Franciaországra utalnék, ahol az a személy, aki a minisztériumban az együttesek létéhez, bemutatóihoz való pénz biztosításával közvetlenül foglalkozik, semmiképpen sem direktor, feladata szerint viszont végigjárja a társulatokat, figyelemmel kíséri munkájukat, s persze meghív különböző szakembereket, így színházigazgatót is, meg koreográfust, ám csupán konzultációs lehetőséggel, megfigyelőként. A meghívott alkotó pedig természetesen elmondhatja a szakmai véleményét, de nem dönthet a kollégákról.
– A táncéletről szóló gondolataidat hallgatva azt hiszem, nem érzed egészen jól magad Magyarországon, mégis gyakran jársz itt, sőt meghatározó személyiséggé váltál a hazai terepen!
– Valószínűleg az a fontos mozzanat, az a bizonyos elmozdulás vonz ide újból s újból, amit nagyjából hat éve elindítottunk, amelynek mi is aktív részesei voltunk, s amely máig érdekel. Közben azonban egyre jobban kitaszítva érzem magam, mert azt látom, hogy kialakult egy hierarchikusan működő rendszer, amelyben a szövevényes kapcsolatok, a bonyolult szituációk csak egyre rakódnak az emberekre, míg végül fölismerhetetlenné teszik az arcokat. Nem tudom, meddig leszek képes ellenállni, egyelőre még valamiféle természetes kiválasztódás szerint a testem kidobja magából a beteges dolgokat, de azért már rajtam is megtapadt kicsit… Még szerencse, hogy francia feleségem és családja révén olyan hátterem van, amely “élesben tart”, egyszerűen éberré tesz a dolgok iránt. S e személyes adottság analógiája szerint, úgy érzem, a szakmának is kellene valaki, kellenének olyan egyéniségek, akik képesek ellensúlyt adni akár egy egész testületnek is, ha kell. Amilyen Novák Ferenc is volt annak idején, amikor ezt az országot elhagytam. Én arra emlékszem!
08. 08. 6. | Nyomtatás |