A masszában

Beszélgetés Bozsik Yvette-tel

Egyfajta áttörést jelentett 1997-ben az, hogy a minisztérium létrehozott egy alapot, amely független együttesek működését támogatta. Így szerződtethetett állandó tagokat a Bozsik Yvette Társulat is (amely produkciós formációként 1993 óta létezett). Korábban csak önkormányzati vagy minisztériumi fenntartású hivatásos tánctársulatok működtek, illetve olyan együttesek, amelyek valamely színház tagozatként dolgoztak. A Bozsik Yvette Társulat azóta is a függetlenek zászlóshajójának tekinthető. Jelenlegi helyzetükről beszélgettünk az együttes vezetőjével.
Vazsó Vera

– A függetlenségetek jelent egyfajta szabadságot is? Vagy csak a nagyobb bizonytalanságot érzitek, hisz nem támaszkodhattok biztos költségvetési háttérre?
– Most éppen rossz kedvemben találtál. Nem szeretek panaszkodni, próbálok mindent a pozitív oldaláról megközelíteni. De most nagyon rossz kedvű vagyok...
– Miért?
– Egyrészt túl vagyok egy új bemutatón, és ilyenkor az ember mindig szomorú meg fáradt. De amiatt is, mert úgy érzem, hogy tíz évvel ezelőtt a társulat megalakulásakor sokkal szabadabb és függetlenebb voltam. Pedig nem volt semmink, főleg pénzünk nem. Most viszont azt az időszakomat élem – ami lehet, hogy egész életemben eltart –, amikor már felfedezték, ismerik az embert, tehát szinten kell tartania azt, amit elért. Sőt jobbat és jobbat kell csinálnia, ami szinte lehetetlen. Közben van egy társulatom is, akiknek az egzisztenciájáról is gondoskodni kell, mert ezek a táncosok 80-100 Ft-os fizetésekből élnek, pedig van, akinek három gyereke van. Ugyanakkor mint független társulatnak évente két új bemutatót kell tartani, és legalább 50 előadást játszani. A táncosoknak is fontos, hogy fellépési lehetőséget tudjak nekik adni, hisz így juthatnak plusz pénzekhez. Tehát elővesszük a régi darabokat, több művet tartunk egyszerre repertoáron, de alig tudjuk őket játszani, mert nincsenek igazán erre lehetőséget teremtő helyek. Hiába van a táncban sok úgynevezett befogadó színház, mégis alig vannak fellépési lehetőségek. Nem akarok visszamenni azokra a helyekre, a MU-ba, a Szkénbe, ahol inkább a kezdő koreográfusoknak kell lehetőséget biztosítani. Nem akarom másoktól elvenni a terepet. Ebben az évben úgy tűnt, hogy el kell jönnünk a Katona József Színházból is, mert a színház olyan rossz anyagi helyzetbe került, hogy a vezetés kénytelen volt lemondani a táncról, amelyet addig is afféle kultúrmisszióként fogadott be. Valamilyen szinten tehát érthető volt a döntésük, de számunkra iszonyatosan nagy traumát jelentett. Én is nagyon nehezen éltem meg a helyzetet. Hál’ istennek a minisztérium és a főváros segített, így  maradhattunk még, de nem tudjuk, hogy meddig. Ha évente legalább egy produkciónk nem épül a Katona költségvetésébe, akkor nem tudom, hogy mi lesz…
– Mit jelent a Katona támogatása?
– Elsősorban egy fix játszóhelyet, ahol nagyobb előadásszámot lehet elérni. Az utóbbi években a színház a produkciókhoz is hozzájárult, és én mint rendező-koreográfus kapok egy szerény havi fizetést, de a Bozsik Yvette Társulat táncosait a mi költségvetésünkből fizetjük. Viszont a fellépési lehetőség nagyon fontos. Évente van egy bemutatóm a Katonában, egy meg a Trafóban. Miközben tényleg jó dolog, hogy csinálhatok előadásokat ezeken a helyeken, érzem azt is, hogy mindenütt van már egyfajta igény, aminek meg kell felelnem. És lehet, hogy az nem én vagyok. Vagy tudnék másmilyen is lenni, szeretnék egy újabb arcomon dolgozni. Ezért nem érzem azt, hogy függetlenként igazán szabad lennék. Inkább azt, hogy különféle ízlések egyre erősebben diktálnak nekem.
– A Trafó menedzsmentje, a Katona igazgatója?
– Ezek nem konkrét kérések. Senki nem mondja meg, hogy mit csináljak, magam találom ki az előadásokat, de bejönnek megnézni a próbát, aminek persze egy prózai színházban hagyománya van. Tudom, hogy a Trafóban kifejezetten kortárs darabot kell készítenem, a Katonába inkább színházi jellegűeket. Eddig elég jól tudtam kezelni ezeket az elvárásokat. Úgy tűnhetett, minthogyha kiegyensúlyozottan menne minden. De eljött az az időszak – és ez nem újkeletű dolog, csak néha jobban feltör bennem –, amikor azt érzem, hogy valójában egy saját helyre lenne szükségem, ami persze csak álom, hisz nem tudnánk miből fenntartani, és egyelőre nincs is ilyen hely. Esetleg ha néhányan függetlenek összefognánk, és így működtetnénk… Tényleg kellene egy saját helyet kapnunk, mert borzasztó nagy szükség lenne a művészi szabadságra, ami ennek a műfajnak a sajátja.
– Kiben látsz ehhez szövetségest?
– Az az igazság, hogy még nem beszéltem erről senkivel, de hát ugyanabban a cipőben járunk, mint a Közép-Európa Táncszínház. Frenák Palival azért nem vagyunk hasonló helyzetben, mert jól ki tudta építeni a franciaországi kapcsolatait, és ő egyszerre itt is, ott is működik. Sokszor hasonló kényszerek között mozgunk, mint az Artus, Horváth Csaba… Ott van például a Bethlen mozi, tudom, hogy a Közép-Európa Táncszínház fellép ott, de olyan alacsony a nézőszám, hogy az előadások ráfizetésesek. Lehet, hogy ehhez a helyhez hozzá lehetne kapcsolni egy olyan finanszírozást, ami jó lehetőséget teremtene számunkra, vagy egy már működő színházat megfinanszírozni. 
– Maradnak hát az eddigi lehetőségek…
– Itt van mondjuk a Nemzeti Táncszínház. Itt sem csinálhat az ember minden évben egy-egy új produkciót, és nem is lehet nagyon sokat játszani őket. Hat előadás már soknak számít.
– Hányadik előadása lesz itt ma a Bálnak?
– Talán a hatodik.
– És hét hónapja mutattátok be.
– Közben azért nyáron játszottuk vidéken is. De nem tudom, hogy a mostani, novemberi előadás után mikor tudjuk legközelebb a Várszínházban játszani.
– Furcsa a Nemzeti Táncszínház koncepciója: újabb és újabb darabokat mutatnak be, amelyek aztán hónapokra eltűnnek a műsorról.
– Ennek a színháznak ez a műsorpolitikája, amelybe – bár tagja vagyok a művészeti tanácsnak – nem akarok nagyon beleszólni. Ez a színház végül is mindenkit befogad a klasszikus balettól a néptáncon át a kortárs táncig. Lehet persze kritizálni, hogy nincs saját arculata a helynek, de ide valóban jöhet mindenki. Célkitűzése az, hogy megmutassa a magyar táncélet megannyi termését. Emiatt egyszerűen nem marad idő az előadások műsoron tartására. Ebből is látszik, hogy túl sok produkció van, nagyon sok együttes. Azt nem tisztem megítélni, hogy mindegyik egyforma színvonalon dolgozik-e. Nem tehetek többet, csak esetleg néha szerényen megkérdezem, hogy lehet-e még játszani a Bált. És persze közben tudom, hogy állandóan nézőszámot kell produkálni, itt is, a Trafóban is, a Katonában is. Ha nincs 100%-os nézettséged, azonnal leveszik a műsorról a darabot.
– Az az elvárás, amit az egyes befogadó helyeken éreztetnek veled, az a közönség igénye vagy a színház vezetőinek ízlése?
– Legfőképpen a színház vezetésének ízlése, amihez többnyire idomul a közönség igénye, mint ahogy ez a Trafó és a Katona esetében megtörtént.
– Akkor az alkotók és a közönség közé mindig odaáll valaki közvetítőként.
– Ez így van.
– Így az a közönség, aki téged keres, az nem biztos, hogy téged talál.
– A különböző arcaimat találja. Ezért mondtam, hogy saját helyre lenne szükség, ahol senki nem mondja meg, hogy milyen legyek. Persze ezek többnyire finom jelzések, éreztetések, amelyek idővel egyre élesednek. Meg hát az ember tanul is, érzi, hogy mi hol működik. A Katonában azok a darabok mennek jól, amelyben groteszk humor van. Amiben erős a költőiség vagy a tánc elvontsága jelenik meg, az nem él meg ott. Csináltam már táncos darabot is a Katonába, és láttam, hogy ott nem igazán működik. A Trafóba viszont csak olyan darabot vihetek – és ezt a Szabó Gyuri igényli is –, amely a kortárs táncból fakad. Van ilyen oldalam is, ez is foglalkoztat, kíváncsi vagyok, hogy mit tudok így kihozni magamból. De közben azt kérdezem, hogy hol vagyok én magam. Persze az ember nem dolgozik maga ellen, szeretnék olyan produkciókat csinálni, amelyek sikeresek, és amelyeket be is lehet mutatni. De nagyon szeretnék néha olyan előadást is készíteni, ami senkinek nem felel meg. Lehet, hogy ez lenne az igazi Bozsik Yvette? Vagy a munkásságom egy újabb fejezete? Magyarországon azonban nem lehet műhelymunkát folytatni, kísérletezni, építkezni. És ez tényleg szörnyű! Mondhatnám Nagy József példáját vagy a derevósokat, akikkel dolgoztam együtt. Ők akár két évig is készülnek egy-egy produkcióra. Akkor mutatják be, amikor tényleg kiforrott, ráadásul először barátok előtt. Nálunk erre nincs lehetőség. Talán ezért is vagyok rosszkedvű. 
– Minek kellene változnia?
– Az országban is van egyfajta mentalitás, amin változtatni kellene, az emberek mentalitásán, a szakma hozzáállásán. Nagyon belterjes a szakma, és nem segítünk a másikon, inkább húzzuk le egymást. Nagyon nagy a szakma felelőssége, de a kritikusok felelőssége is, és nagyon kiszolgáltatottak vagyunk mi alkotók. Többfelől húznak, ráncigálnak minket. Lehet, hogy tényleg az lenne a megoldás, ha fognám magam, és elmennék. Nagyon nem akarok, de most érzem először – egy kisgyerek mellett –, hogy el kellene mennem. Vagy egy időre le kellene állnom… Közben meg van az embernek egy társulata, tehát nem tud igazán leállni. Ezért tervezem, hogy meghívok más koreográfusokat, és ezzel talán kicsit frissíteni is lehetne...
– Mint alkotó szeretnél leállni?
– Több időt kellene kapnunk, hogy ne kelljen ennyi produkciót csinálni. Viszont ahhoz, hogy meg tudjak hívni egy vendégkoreográfust külföldről, sokkal több pénzre lenne szükség, hisz én ingyen megcsinálom az előadást, nem veszek fel érte honoráriumot, mert nincs is honnan felvenni. Viszont egy vendégkoreográfust meg kell fizetni. De keresem a lehetőségeket. Van egy tervünk a derevósokkal, jön hozzánk egy japán butoh tanár… Valahogy ki kellene kecmeregni ebből a masszából, amiben benne vagyunk nap mint nap...
– Miből adódik a produkciókényszer?
– Mindig csak új produkcióra lehet pályázni, előadások forgalmazására nagyon minimális pénzt lehet kapni, a műhelymunkát egyáltalán nem támogatja senki. Mivel éves pályázatok vannak, minden évben újra és újra pályázni kell, különben lecsúszik az ember a lehetőségekről. A működési pályázatnak például minimum három évesnek kellene lenni, hogy egyfajta távlatot biztosítson. Azon belül szabadon be lehetne osztani, hogy mikor mire helyezzük a hangsúlyt. De amíg évente két új produkciót kell bemutatni, addig nem lehet továbblépni.
– Fontos lépés volt a működési alap létrejötte, de az azóta eltelt hét évben nem mozdult semmi.
– A pénzt picit emelték, de lényeges előrelépés nem történt. Nem nyíltak meg újabb lehetőségek, nem vált tervezhetőbbé a finanszírozás.
– Nemcsak társulatvezető vagy, hanem különféle kuratóriumok munkájában is részt veszel. Most épp az NKA táncművészeti kollégiumának vagy a tagja.
– Idén lejár a mandátumom.
– Mint alkotó nem tudod képviselni ezt a szempontot, hogy mennyire alkotó- és társulatellenes ez a pályázati rendszer?
– NKA-nál csak produkciókra lehet pályázni. Mi a minisztérium által kiírt működési pályázatból létezünk. Ennek a kuratóriumában természetesen nem vagyok benne. Ahol tudom, természetesen elmondom a problémát. De hát ezt mindenki ismeri. Nem tudom, hogy mi a megoldás. Én nagyon kicsi vagyok ahhoz, hogy bármi is változzon.
– Neked mint alkotónak mennyire feszélyező egy kuratóriumban más alkotók munkájáról dönteni?
– Úgy érzem, alkotóként sokkal megengedőbb vagyok mások teljesítményével, mert belülről látom a problémákat. Abban sem vagyok biztos, hogy jobb lenne, ha sok kritikus ülne a kuratóriumban, mert végül is mindenki szubjektív. De eléggé széles spektrumú a kuratórium összetétele ahhoz, hogy a szubjektivitásokat ki lehessen szűrni. A lényegi kérdésekben mindig egyet értettünk. Azt gondolom, hogy többnyire a színvonal döntött. Igazából csak pozitív benyomásaim voltak a kuratórium munkájáról.
– Alkotók és előadók művészi szövetségeként kell felfogni a független társulatokat? Vagy ma már szervesen hozzátartozik a működésükhöz a menedzsment is, akik szponzorációs lehetőségeket kutatnak fel, külföldi turnékat szerveznek?
– Nálunk nincs menedzsment. Nincs arra pénz, hogy ilyen embereket foglalkoztassak. A társulatnak van egy titkára, aki az ügyeket intézi, sokszor még a ruhákat is ő vasalja ki. A társulatból két táncos fiú díszít, és technikai személyzetet is csak alkalmilag, egy-egy előadás erejéig foglalkoztatunk. Még nem találtam senkit, aki jól tudná intézni a külföldi meghívásokat, pedig nagyon sok ügynökkel próbálkoztam. Ha jönnek még meghívások, azok a nevemre érkeznek, valaki látott valahol valamikor. De egyre nehezebb külföldre menni. Sokszor az az érzésem, mintha gátolnák azt, hogy a táncosok a nemzetközi porondra lépjenek. A franciaországi kulturális évadon még részt vettünk, de azóta nem nagyon hívtak egyik hasonló rendezvényre sem táncegyütteseket. A programból egyszerűen törölték a műfajt, másrészt ha meg is hívnak, Magyarország már nem számít kuriózumnak, és mint EU-tagtól elvárják, hogy az utazást is mi finanszírozzuk. 
– Úgyhogy nincs túl jó kedved.
– Kívülről talán minden rendben van, de belülről egyre inkább a folyamatos küszködést érzem. Pályázgatunk, megküzdünk minden fellépési lehetőségért. Iszonyatos létbizonytalanságban működik a társulat.
– Milyennek érzed a táncéletet, igazgatókkal, szervezőkkel…
– …kritikusokkal.
– Mennyire egészséges a légkör?
– Kicsit depresszív, kicsit vidéki…
– Provinciális?
– Vagy nagyon alternatív. Mást szeret a közönség, és mást a kritikusok. Általában arról írnak jót, ami viszonylag kevés nézőt vonz, ami nehezebben érthető, elvontabb vagy egyszerűen csak unalmas. De nem ér kevesebbet az a produkció sem, amin nevetni lehet, hisz sokkal nehezebb humorral bemutatni a világot, mert itt nagyon le lehet bukni. Ha nevetés nélkül próbálnánk meg élni, abba belehalnánk. Valamennyire próbálom ezt megmutatni, hogy a kétségbeesést csak humorral lehet átvészelni. De ekkor rögtön ráhúzzák az emberre, hogy kommersz. És ez nagyon veszélyes. Lent voltunk a Táncterápiával a szegedi Thealteren, és ott azt mondta egy ráadásul általam kedvelt kritikus az előadásra, hogy igényes szórakoztatóipari termék. Nem tudom, hogy akkor mit mondana az Experidance-re. Szerencsére megnyertük a legjobb táncelőadás díját.
– Nem elég konstruktív a kritika?
– A győri fesztiválon történt egy tipikus eset: a külföldi kritikusok elmondták a pozitív véleményüket a Bálról, de volt egy magyar kritikus is, aki a végén szót kért, és alaposan a földbe döngölte az előadást. Úgy érzem, hogy ez tendencia. Nemcsak a kritikusokra, hanem az egész magyar táncéletre jellemző, a szervezőkre, miránk, alkotókra is. Mindenkinek iszonyatosan nagy véleménye van mindenkiről. Pedig szerintem egyszerűen csak csinálnunk kellene a dolgunkat – kinek-kinek a magáét. Iszonyatosan küzd mindenki hihetetlenül kicsi pénzekért meg lehetőségekért, és közben nagyon sokan a bőrüket viszik vásárra, legyen az kritikus, szervező, alkotó. Kicsit nagyvonalúbbnak kellene lennünk egymással. Lehet, hogy akkor jobban működne a táncélet.
– A díjak, kitüntetések mennyire jelentenek megerősítést?
– Hát nem tudom. Nagyon jó, ha az ember elismerést kap, de két nap múlva már megint tök szomorú valami más miatt. Attól nem fogok tudni jobb darabot csinálni, ha összeszámolom a szobámban a díjakat, kitüntetéseket.
– Beszéljünk kicsit az utolsó két darabodról. A Bál messze távolodott az alapötlettől, az Ettore Scola által megfilmesített francia színházi előadástól, amelynek egyik változata a Vígszínházban játszott Össztánc is volt. Mindkét produkció a történelemről szólt, a te előadásod viszont nem társadalmi nézőpontból ábrázolta az embert és a kapcsolatait.
– Egyszerűen nem érdekelt a történelem. Tizenéves koromban rengetegszer láttam a filmet, mert az egyik kedvencem volt. De nem akartam aktualizálni, mint ahogy az Össztáncban tették. Aktuálpolitikáról egyáltalán nem akarok beszélni, annyira rémes az egész. A primer emberi helyzetek sokkal jobban érdekelnek. Ezek sokszor jobban eldöntik a történelmet, mint a politikusok döntései.
– Az első rész groteszk humorral mutatja be a furcsa karaktereket, a különös emberi kapcsolatokat, a második rész pedig afféle lírai visszatekintés. Tudsz minden témát addig forgatni, amíg egyfajta személyes vallomás nem kerekedik belőle?
– Azt gondolom, hogy minden témám személyes vallomás. Nem tudok nem ebből építkezni.  Ugyanakkor gyűjtöm az egyéb hatásokat is. A Commedia dell’artéhoz például nagyon alapos előtanulmányokat folytattam. Kemény olvasások voltak, beleástam magam a képzőművészetbe is, videókat néztem...
– Ebben a darabban mi a személyes vonulat? 
– A második részben,  a Pulcinellában megjelenő halál. Érdekes hogy a kisgyermekem születése mellett megérintett ez a téma is. Talán azért is, mert elég sok halál volt az utóbbi időben a környeztemben, a családban is. De megmaradt bennem az a fajta hozzáállás is, amely az utolsó pillanatban is a humorban keres menedéket. Valahol én is bohócnak érzem magam. Aki képes egyszerre átérezni az elmúlás fájdalmát és a nevetés képességét. Ugyanakkor azt is szerettem volna bemutatni, hogy én igenis hiszek benne, hogy lehet klasszikust is csinálni, visszanyúlni a gyökerekhez. Valahol az is benne van a darabban – bár ez igazából nem látszik –, hogy nagyon szeretnék már visszatérni táncosként. Várom azt, amikor tényleg olyan témám van, hogy érdemes lesz megtenni. Lehet, hogy nagyon sok mindent ettől tudok majd tisztábban megfogalmazni.
08. 08. 6. | Nyomtatás |