Eredetkutatás és hip-hop

Tahaman – Compagnie Georges Momboye

A Sziget Fesztivál Színház- és Táncsátrának programszervezői évek óta jó érzékkel válogatnak a fekete (afro) tánckultúrát reprezentáló társulatok munkáiból is. Elég csak tavalyról a francia Choréam, a guineai Circus Baobab vagy 2002-ből a szintén francia Compagnie Rêvolution előadásait felidéznünk.
Halász Tamás

Ami közös ezekben a munkákban, az a túláradó jókedv, a lendület, az előadók ellenállhatatlan kisugárzása. Az afro-tánc kortársi verziója jegyben jár a fekete utcatánc, a hip-hop hangzás- és mozgásvilágával. Szinte valamennyi afrikai művészekből álló, európai formáció ebbe az irányba kacsintgat (gondoljunk például a közelmúltban szintén Budapesten, a Trafóban járt Compagnie Kafig műsorára), miközben bőséggel idéz a hagyományos fekete tánchagyományból. Georges Momboye, az idei Sziget szenzációjának számító előadás, a Tahaman (Utazás) alkotója, Budapestre elhozott produkciójával ha nem is tudományos, de egzakt indokot ad erre a jelenségre. A Tahaman hídverésnek készült napjaink egy divatos – alapvetően fekete énekesek, táncosok előadta – műfaja és az archaikus afrikai tánchagyományok, a gyökerek között.
Keveset tudunk róla, milyen élénk, és virágzó kortárs táncművészeti élet zajlik Nyugat-Afrikának a zömmel francia gyarmati uralom alól a hatvanas években szabadult államaiban. Szenegál, Guinea, Elefántcsontpart, Kamerun tánciskoláiból – melyeket európai és helyi etnográfusok és hagyományőrzők kezdeményezése hívott életre – tehetségek sokasága került ki a kilencvenes évektől kezdődően. E fiatal művészek jelentős része idővel Franciaországban kötött ki. Momboye maga Elefántcsontpartról származik, egy néptáncos hagyományokban különösen gazdag vidékről. Életrajza szerint már gyerekkorában tanította törzse táncait, majd a dzsesszbalett és a klasszikus balett felé fordult érdeklődése. Mesterei közt említi Alvin Aileyt, az észak-amerikai fekete tánc nagymesterét, mint számosan a mai újvilági (többek közt George K. Brown vagy Bill T. Jones neve fémjelezte) „african-american” modern tánc legnagyobbjai közül. Az 1992 óta Párizsban élő s alkotó Momboye pályaképe az európai fekete tánc szemszögéből nézve nem tipikus: az öreg kontinensen működő formációk táncosainak jelentős része vagy a már említett úton, az őshazából érkezett, saját folklórját tagjaiban hordozza, vagy utcatáncosként indult, s később került a magasművészetek közelébe. A Tahaman előadói közt is e körökből érkezetteket találunk. Némelyük fizikai, némelyük spirituális módon tette meg a Tahamant, az utazást.
A most a Szigeten látott alkotás e találkozást mutatja ellenállhatatlanul vidám, de elgondolkodtató módon. Momboye koreográfiája azzal tűnik ki a korábban említett produkciók közül, hogy nem olyan könnyed, mint amilyennek látszik. A mozgás örömén túl a felszín alatt roppant izgalmas gondolatok rejlenek. A Tahaman előadói közt félmeztelen, buggyos, selyemnadrágot viselő „népiek” és klipekből ismert, divatos göncöket viselő urbánusok. Az előadás kiváló zenéjét néha éneklésbe is kezdő dobtrió szolgáltatja. A táncosok néha zenélnek, vagy fordítva. Momboye egy tánctörténész szimatával és ötletgazdagságával simítja egymás mellé az első, egymástól idegennek ható mozdulatokat. Táncban magyaráz. Szemléltet, hogy pillanatok alatt megteremtse a kontinuitást – gyakorlatra fordított elmélettel. Elektronikus ütemekké forgat dobszót, hip-hopos, breakes robotmozdulatokra szaggat egy-egy szenvedélyes gesztust. Magától értetődővé teszi azt a könyvekben olvasható tényt, hogy a javarészt feketék által kitalált és művelt utcatánc-irányzatok Fekete-Afrika törzsi táncaiból formálódtak (avagy formátlanodtak) mai alakjukra. Vályogkunyhókat, vesszőkerítést mozizunk az autentikus táncokkal erejüket, ügyességüket összemérő fiatal férfiak köré, akik a dokumentumfilmekből jól ismert nyugat-afrikai táncokat lejtik. Társaik hip-hopban folytatják, és általuk beugorhat például a Jászai Mari téri kis-aluljáró (ahol Budapest kiemelkedő táncosai, tizenéves gyerekek produkálnak olyanokat, hogy az ember nem hisz a szemének), a szerencsésebbeknek pedig egy-egy párizsi, londoni, New York-i metróállomás, fekete utcatáncosokkal. Ugyanaz a rítus zajlik, nagyon is rokon mozdulatokkal, mindkét helyen. A franciaországi csapat szenegáli, elefántcsontparti, kameruni, guineai táncosai szinte tudományos esszé értékű, mégis roppant könnyed és fogyasztható produkcióban tárják elénk az analógiákat. Puszta színpadukon néhány hófehér hokedli, petrencerúd, meg két – érdemben hangot nem adó – „díszletdob” az összes kellékük. Negyven percben sorolják hip-hop és autentikus afro akrobatikus elemeit, lágy, lírai, csendesebb mozgássorait, tréfáit, improvizációs elemeit. Momboye természetesen nem csak összevet, de újat is alkot – bár ezt, avatatlan szemmel nehezebb észrevenni. Mozdulatokat, ritmusokat kombinál, sző egymásba, továbbvive, nem csupán feltérképezve két irányzat világát. A színpadi afro tánc produkciói közt nem kevés, mely táncosai puszta tehetségével takarózva, mutatványhalmozással vakítja nézőit. A franciaországi csapat nem ezek közé tartozik. A mélybe megy, és nem halandzsál. Játékuk látványos és izgalmas, okos és tetszetős.

08. 08. 6. | Nyomtatás |