Tahaman Compagnie Georges Momboye

Holland napokat rendezett az őszelőn a Millenáris; egyik estjén Conny Janssen társulata mutatkozott be egy szép, míves, temperamentumosnak ható, és mégis vértelen produkcióval.
A fekete színpadot (fekete-fehér) fotók és székek szegélyezik. A nyitó kép ücsörgő figurái mintha maguk is egy régi történetből ragadtak volna itt, tétlenül várakoznak. Egy-egy sóhaj, egy-egy töprengő, csöndes mozdulat, lassú pozícióváltás jelzi csak, hogy valami még megindul, tán még kikerekedik az emberatomok közös (jelen)létéből. Aztán tényleg: valaki feláll, táncba hív egy másik valakit, akit viszont egy harmadik szemelt ki magának. Van sok duett és háromszög konfliktus, és persze vannak szólók is. Láthatunk egy elmés-excentrikus férfikettőst meg néhány nehéz és szépen kivitelezett, olykor álomszerűen finom mozgásfüzért, tényleg jó táncosokkal, csak valahogy produkció nincs. Vajon miért?


Rögtön a hangzó anyagot kell említeni, amelyben két jellegzetes zenei réteg váltogatja egymást: a középkori szerzők, köztük a leghíresebb francia, Guillaume de Machaut előkelően visszafogott, ma már szinte égi távlatokat nyitó hangzásvilága és Carlos Cardel korai tangófelvételei szólalnak meg. Csak feltételezhető a szándék, hogy a két, időben és vérmérséklete szerint is igen távoli matéria a színpadon is segíthet hangulati ellenpontokat teremteni. De nem. Ezekben a régi tangókban közel sem lappang annyi indulat, hangzásviláguk közel sem olyan rámenős, mint amilyennek az utóbbi idők tangótermését ismerhetjük. Vagyis most e kétféleség jól megfér egymással, szinte túlzottan is harmonizál, majdhogynem összeolvad a látványban. A látvány pedig, tehát elsőrendűen a koreográfia a zenére támaszkodik…
A másik hiány a táncdarab szerkezetéből, belső viszonylataiból adódik. A címbeli ígéret szerint egy családi album alakjai elevenednek elénk, s ezért, még ha csak utalásszerűen, kötetlenül is, az érzelmek és érzések árnyaltabb minőségeit várnánk. E helyett többnyire a sztereotip férfi-nő kapcsolat variálódik, kivéve talán a már említett excentrikus férfikettőst, amely, ha nagyon akarjuk, egyfajta lecke is lehet a gyengébbik, esetleg fiatalabbik számára. De ki tudja!? Talán szerencsésebb is lett volna egyszerűen az Album címet adni e darabnak, mindjárt nem lenne számon kérhető a család-motívum. Vagy a színpadi figurák ama bizonyos régi családhoz fűződő viszonylatairól van szó? Mindez már túl spekulatív lenne a kellemes kis etűdsorozathoz.
A rövidke bemutatót sok néző a színpadi „fotókiállítással” egészítette ki: régi, Párizsban készült felvételek – portrék, utcarészletek és –jelenetek, ellesett pillanatok, olykor azt is mondhatnánk, szociofotók – hívtak itt megint más irányba, kissé visszafelé is megszínezve az előadók munkáját. Végül olyan érzésem támadt, hogy egy fotókiállítás tánccal tarkított megnyitóján jártam. Így persze egészen más az emlék. Talán még jó is.

- péter -

08. 08. 6. | Nyomtatás |