Földön apám fia volnék Magyar Állami Népi Együttes

Elsősorban színházi törekvéseket mutató különleges szcenírozásával hozott újdonságot a Magyar Állami Népi Együttes Földön apám fia volnék című produkciója, amelyet szeptemberben a Millenáris ugyancsak műsorra tűzött.


A nagy létszámú alkotógárda tagjai között csak a mozgásanyag színpadra állításával tíz(!) táncmester és koreográfus foglalkozott, s ehhez még az előadók is hozzátették tudományukat. Tényleg sűrű a lábravaló, szinte néhány percenként újabb és újabb darab mutatja magát, fölidézve a különböző dialektusokat, földrajzi, tájegységi, etnikai motívumokat, méghozzá precízen és elképesztő tempóban. Nem is tudni, hogy bírják az előadók szusszal, s olykor még hanggal is. S közben még öltöznek is! Igaz, folyvást fekete-fehérbe, de azért mindig valamilyen konkrét viseletet idézve. Gyaníthatóan nem a jelmezeket tervező Szűcs Edit ragaszkodott oly erősen a két alapszínhez, inkább a műsor egészét jellemző koncepció része lehetett ez a (folklórprogramnál) szokatlan megoldás. Pontos válasszal azonban csak a két rendező, Mihályi Gábor és Kovács Gerzson Péter szolgálhatna. A szcenírozás más elemei viszont a nézőben is felkeltenek bizonyos asszociációkat; a homokanimáció könnyed kezű mestere (Czakó Ferenc) például a legkülönfélébb archaikus formákat rajzolja anyagába: hol egy madár, hol a Nap, hol egy szem körvonalai, hol egy fa égbe futó ágai születnek váratlanul elénk. Közben fáradtszürke videóképek, -filmek idézik meg a Kárpát-medence különféle tájait. A látványt olykor csak egy régi, lebegő dallam (Hercku Ágnes hangja) kíséri. Aztán férfiak csoportja kezd vaskos-keserves énekbe; a mozdulatlan testeket erő feszíti, az a fajta visszafogottság, amely robbanásra kész. És mégis megadó. Talán. Csupa feszültség itt minden, még a játék is, még a lányok énekes körtánca, a páros- és szólóvariációk sora is. S az egészet átlengi valami mélységes szomorúság. Meg valami keménység is. Mintha a műsor egyszerre szólna a múlásról, a létező, minden valamikori létező fájdalmas elsüllyedéséről. S aztán a gyász továbbéléséről. A gyász tudatba emeléséről.
Különös, hogy a precízen tiszta és táncanyagát tekintve rendkívül sokat markoló előadás, talán épp alaptónusa okán, nem is jöhetett igazán közel nézőihez, illetve ha mégis áttörte ezt a távolságot, azonnal veszített erejéből; fehér-feketéje mindjárt színesedni akart, vagyis hiányozni kezdett a színbéli gazdagság. Nehéz balanszmunka van hát bekódolva az előadásba, amelyet folyvást újra kell teremteni, újra kell élni, hiszen oly könnyű átfordulni a kívántból a nemkívánatosba. Ezért hát e darab legszebb, legsikeresebb előadásainak mércéje talán nem is a taps, hanem valami egészen más. Talán a mélységes csend felelhet csak rá.

PM.

08. 08. 6. | Nyomtatás |