Virtuális végtelen

AtaXia – Random Dance Company

A Random Dance Companyt Wayne McGregor alapította 1992-ben. A koreográfus és művészeti vezető kezdetben a Bretton Hall-i egyetemen tanult táncot, majd Jose Limón iskolájának hallgatója volt New Yorkban. Az ún. digitális trilógia megalkotása után (The Millennarium, Sulphur 16, Aeon) a kritika dicséretekkel halmozta el. A siker minden ajtót megnyitott előtte. Koreografált operát (Salome, Mannon, Figaro házassága), musicalt (Sondheim: Kis éji zene), sőt még filmet is. Közben számos díj tulajdonosa lett, és mostanában a cambridge-i egyetemen folytat kutatásokat. A Random Dance Company 2001-ben lett a londoni Sadler’s Wells társulata, ahol bemutatták a Nemesis, a Polar Secquences és az Alpha című darabokat. Az AtaXia premierje ez év júniusában volt, Londonban, így a Sziget közönsége az első külföldi bemutatót láthatta augusztus 7-én. (Magyarországon egyébként legutóbb múlt szeptemberben a Trafóban vendégszerepelt a csoport.)
Lénárt Gábor

Wayne McGregor munkásságának alapmotívuma a tánc és a digitális technológia összekapcsolása. Elmondása szerint négy éves kora óta része életének a virtuális világ, történetesen ekkor kapta első számítógépét. Műveiben a test, az idő, a tér szimbiózisát kívánja bemutatni egy negyedik „partner”, a technológia segítségével. McGregor számára a virtuális nem kiegészítő funkciót tölt be, hanem egy lehetséges tér, mely betöltésre vár, hogy a néző majd letölthesse a kapott információt. Mindez mégsem gépies, sőt valami egészen emberi felszínre hozása történik. A mátrix itt nem fenyegető elem, hanem segítőtárs, ami újfajta stimulációjával a befogadás újabb dimenzióit nyitja meg a nézőben. McGregor kitágítja az eddig érzékelt világot, így a fókuszálandó tér megnő, megváltozik. Ez megismerési, tanulási folyamatokat indít el, mivel meg kell bizonyosodnunk, hogy az újonnan érzékeltre ráillenek-e az addig kialakított szabályok. Ha túl sok szabályt kell felülírni, akkor beáll a bizonytalanság, tétovázni kezdünk, nem tudjuk, merre induljunk el. Ezzel szerintem eljutottunk McGregor egyszerű és brutális analógiájához. Az ataxia egy betegség, az AtaXia pedig egy létértelmezés: az előbbinél fizikai, az utóbbinál metafizikai mozgáskorlátozottság a tünet. Az ember tragédiája, hogy hiányos: koordinálatlanságunkban hiányosak vagyunk mind az idő, mind a tér végtelenségében.
Mint fentebb említettem a nyitó kép táncosa szaggatott ívekkel dolgozik, de ez nem fogja vissza a mozdulatok dinamikáját. Az energikusság, lendület, aktivitás érzete az egész darabot átmozgatja. Olyannyira, hogy már kétséges, mennyire lehet ezt a tempót fizikai állóképességgel bírni. A mozdulatsorokban vannak visszatérő elemek, de nincsenek visszatérő, összetartozó mozdulatsorok. Így a nézőnek az az érzete támad, hogy folyamatosan megújuló koreográfiát lát. Mások lépnek színre: szólók, duettek, tercettek alakulnak-bomlanak. S amilyen gyorsan létrejönnek a csoportok, olyan gyorsan el is felejtik egymást. Már-már kérdésessé válik a másik érzékelésének lehetősége. Az amplitúdó csúcsán a rendezetlenség összhangzatát tapasztaljuk a színpadon. Tizenegy személyiség dolgozik a színen, s ez a koreográfia kivitelezésében is megmutatkozik. Más-más stílusban fogalmazódnak meg a kombinációk, de nem olyan mértékben, hogy a szerepek elszakadnának egymástól. Tökéletes zökkenőmentességgel keverednek a klasszikus balett és a kortárs technikai elemek. A csapat olyan, mintha egy láthatatlan aura venné körül, melynek szélét fejek, kezek, lábfejek szurkálnák. Az összmozgás időtartama szinte már túl megy a fizikailag kivitelezhetőn, legalább is ez az érzet kerít hatalmába. A néző minden pillanatban várja a hatásos véget, mely valamiféle pontot tenne az egyre élesebb feszültségre, mikor váratlanul abbamarad a játék mindenféle hatásvadász elem nélkül, mint mikor lefekvés előtt egyetlen egyszerű mozdulattal lekapcsoljuk a villanyt.
McGregor koreográfiáinak nem új eleme a vetítés. Ebben a produkcióban kétszer használja a színpad hátteréül felfeszített vásznat számítógépes struktúrák megjelenítésére. Elsőként, átvéve a tánc imént kimúlt intenzitását, szaggatott és folyamatos színes vonalak, formák áramlása festi meg a fekete, fóliás csillogású hátsó takarást. A folyam vertikális és horizontális látomást tár a néző elé. A ritmus állandósága hidat képez a fizikai történés és a vetített kép között, így az érzékelés szinte tudatos rácsodálkozás nélkül surran át a színpadi térből a virtuális térbe. Kisvártatva a szereplők kezdenek együttműködni az eddig láthatatlan térrel. Van, aki egyszerűen figyeli, más saját táncával reflektál, míg a színpadi ritmus ismét átveszi a hatalmat, s a virtuális kapu bezárul. A táncosok „fényjárdákon” mozognak, mindenki megmarad a saját keretein belül. Van, aki jól tűri ezt a bezártságot, mozgása erőteljes, van, aki nem: lelassul, bizonytalanná válik. Egyeseknek megadatik, hogy a fény kivezeti a térből, míg mások bennragadnak, és monomániásan feszegetik határaikat. Az egyik szereplőtől elvétetik a fény, s ő nem mozdul tovább – egy parányi tragédia pillanata. Azt várnám, hogy más is így reagál a sötétségre, de nem. Egy következő tovább táncol fény nélkül is. Ismét megtelik a szín. Most vörös fénypont köti a tér egy-egy részéhez a szereplőket. Vad, brutális hajsza indul egészen a végkimerülésig, mikor mindenki hanyatt fekszik. A lurex csillogású ruhákat UV-fény világítja meg. Már nem emberek vannak a színpadon. Ami egy pillanattal ezelőtt levegőért küzdő, táguló-összesorvadó mellkas volt, most mozgó fénypont, melyből kiszökött a test. A színpadi tér virtualizálódik: már nem tudom, mit látok, csak azt, mit láttam az imént.
Az utazás folytatódik, a kapu ismét kinyílik, s ránk a babiloni zűrzavar vár: feliratok sejlenek fel különféle nyelveken. Az egyik azt mondja: „I’m invisible”. Vajon ki üzen a másik oldalról? A látomás után az Egyik nem mozdul, a színpad közepére húzzák. Megpróbálja újra használni az izmait, de nem nagyon megy. Kézzel támasztja magát, hogy ülve tudjon maradni. A mozgás újratanulása még hosszú perceket vesz igénybe. A koreográfia most már egyénenként nagyon változó. Elkezdődik a következő futam, hogy majd a folyamat (fejlődés?) berekesztéseként a szereplők szétszóródjanak a színen. Csoportokra, párok, egyedül álló alakokra borul a generál sötét.
Az előadás zenéjét Michael Gordon szerezte. A művet a londoni premieren az Icebreaker együttes élőben játszotta. A Szigeten természetesen felvételről hallhattuk. A szerzőt egy álom inspirálta az opus megkomponálására. Egyik éjjel „megmutatta” összes művét egy idős zeneszerzőnek, akiben Ligeti Györgyöt, Louis Andriessent és egykori saját tanárát: Martin Bresnicket vélte felfedezni. Az idős komponista azt tanácsolta neki, hogy vigyen több erőt a következő művébe. Így született meg a Trance. A zene érdekessége a ritmus folyamatosan változó pulzálása. Hatását olyan élményhez tudnám hasonlítani, mintha egyszerre és „random” tudnánk hallgatni a világban létező összes zenét.
Wayne McGregor munkája valóban megvalósítja a tánc és a digitális technika egyensúlyát. Kompozíciójában a test, a ritmus, a zene, a virtualitás összművészeti produkciót hoznak létre. Igazságtalan lennék azonban, ha nem szólnék a táncosokról, akik ritkán látott profizmussal valósították meg a koreográfus álmát. Fantasztikus érzékkel, mindegyikük érezhetően egyéni, kifinomult művészi rálátással oldotta meg feladatát. Wayne McGregor nyilatkozatainak visszatérő gondolata a fejlődés, ami a folyamatos tanulásból táplálkozik. Ez mostani művén is érezhető volt. In medias res kezdte, és csak pontos vesszőt tett a végére. A befejezés hazugság lett volna, hiszen a virtuális által megjelenített végtelen mindig újabb tudást tartogat. Csak épp mozgásunk biztosságának hiányát, az ataxiát kell elviselnünk. Egy olyan végtelen rendszerben, melynek nem ismerjük a koordinátáit kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy térbeli és időbeli elmozdulásunk bizonytalan, fizikai és szellemi lépteink mozgáskorlátozottak. Ez azonban nem feltétlenül kell, hogy elkeseredéshez vezessen.
08. 08. 6. | Nyomtatás |