Virtuóz és véletlen

Triple Bill (Három rövid darab) – Random Dance Company

Amolyan „random” volt a szeptemberi Random-est műsora a Trafóban: véletlenszerűen egymás mellé rendelt darabrészletek, akár tetszőlegesen cserélhető sorrendben, jó ég tudja, miért így. A társulat immár 10 éve fogalom nemcsak Nagy-Britanniában, de világszerte: vezetőjük, Wayne McGregor pedig nem csupán a fiatal csapat számára, de a Royal Ballet, (az angol királyi balett!) és a Rambert Dance Company számára is alkot. Valószínűleg kitelt volna a társulattól egy megrajzoltabb műsor is, akár egyetlen hosszabb, akár két rövidebb (de teljes, és koncepciózusan egymás mellé rendelt) darabból. Így a trafóbeli műsor után az marad a néző legintenzívebb benyomása, hogy a varázsló Wayne McGregor kirántott a kalapjából egy csomó virtuóz, ragyogó mozgáslogikával és muzikalitással összerakott táncot, de már nem is igen tudjuk, melyik született előbb, melyik utána… A „rendrakást” nehezíti az, hogy az est menü-sora az amúgy gusztusos, szépen szerkesztett Trafó-műsorban nem jelenik meg (tehát nyilván annak nyomdába adásakor még nem volt eldöntve, mi jön majd Budapestre). Egyedül a pénztár melletti falra ragasztott A4-es lapra gépelt információk árulják el, mit is látunk. (Ezen mindegyik cím mellett az áll: részlet.)
Lőrinc Katalin

Felejtsük tehát el, hogy mi miért került itt bemutatásra, miért ez a szerkesztés! Dőljünk hátra, s örüljünk annak, ami a színpadról lejön, mert e téren van mit csemegézni.
A háttér vetítésre alkalmas óriási felületéhez képest szándékoltan kis méretűek azok a vetített képek, melyek az első rész („Nemezis”) közben időről időre láthatók: egy a múlt század fordulójáról származó épület enteriőrjei. Kandalló, bőrkanapék, folyosó, üvegajtó: közeli és távolabbi képei valaminek, ami lehet iskola, kórház, egyetem, minisztérium, tehát: középület. E „retro” képeken kívül semmi más nem utal a korszakra s a jellegre. Helyszínre is csak annyi, hogy a földre vetített négyzetrácsok, óriási kockák és téglalapok nem egyszer nyílászárók benyomását keltik, mintegy a belső helyiség hatást kínálva, de kortalan, elvont és általánosító jelleggel is bírnak. Ebben a semlegesített térben McGregor sokkal inkább lírában, mintsem drámában gondolkozik: epizódjai „random” követik egymást, az érzelmi és hangulati hullámzást érezhetően a zene diktálja (Scanner), jóval erősebben, mint bármiféle narratív dramaturgia. Egyes jelenetekben a táncosok neme szinte érdektelen, sőt gyakran épp az izgatja a koreográfust, mennyire lehet „egyenrangúsítani” például az emeléseket. A gesztusok is teljesen unisex működnek. Az egyéniség érvényre juttatásának, pláne a mimikának itt semmi helye: testek találkoznak testekkel, bizonyos – gyakran lélegzetelállítóan virtuóz, vagy esztétikus – patentek szerint. Egyetlen kivétel a művön belül a romantikus kettős, melyben szív, lélek és erotika csak úgy remeg, áthatolva a mozgásötletek sűrűségén… A darab végére kigyullad a vetített kandalló: a háttéren lobog a vetített tűzfal, előtte lankadatlan a tánc. Forróság, lelkesedés, a veszély ignorálása, mind ott nyugtalanít a darab fináléjában. (Vagy nem az, ha részletről van szó? )
A darab határozott, felvállaltan behatárolt mozgásszótára körülbelül úgy kanonizál egy gesztus repertoárt, mint a klasszikus balett. Ott adott az a jó néhány (-ezer) gesztus, melyet mindig egy-egy megadott szögben, irányban és magasságban kell végezni. Itt különösen jellemző a balett „port de bras”-k (megadott irányú karvitelek) kicsavarása vállból a hát mögé: s ezek azonos ismétlése. McGregor – kortárs fenegyerek volta ellenére – imádja és használja a balettet, de még boldogabban játszik el annak lehetőségeivel, hogyan lehet e mozdulatokat pimaszul elcsavarni, s mégis a rendszerben maradni.
Rövid szünet után annak az „Ataxa” című darab részlete következik, melyet már a Sziget színházi sátrában is bemutattak. Michael Gordon remek zenéjére (Trance) valódi tánctorpedót látunk. Az előadók mezítláb forogják le azokat a „tourokat”, melyeket eddigi szakmai tapasztalatunk szerint - a nagy surlódás miatt – kizárólag cipőben lehetett előadni. Nemcsak ez a tény, de az elsőtől az utolsó pillanatig tartó felpörgött állapot is azt sugallhatja, hogy iszonyú nehéz lehet az, amit itt a táncosoktól látunk. Ennek ellenére mégis inkább azt érezzük: olyan logikusan, jólesően követik itt egymást a mozdulatok, hogy azt mégiscsak nagyszerű lehet csinálni.
Hosszú átállás következik: asszimetrikusan eltolt, kék balett-linó kerül a talajra a „Polar Sequences” című darabhoz. Purcell zenéje indít (milyen jólesik a kortárs táncmozdulatokhoz is!), majd egy szándékolt erősítő-gerjedést követően kemény kortárs zene adja az alapot, szó szerint a kifulladásig. (A darab végének „partitúrája”: a földön fekvő táncosok hangos lihegése.) Akár Purcell, akár más (Scanner kollázs), a groteszk, állati testhelyzetek váltakoznak az éterien emelkedettekkel és gyönyörűekkel, jelezve: ez mind szerves részünk, és mindig az is volt, bármikorra is nyúlunk vissza az időben. Kis szólók engedik szóhoz jutni az egyéniséget (és itt sem narratívan, hanem kizárólag az izmok, a dinamika nyelvén, szó szerint a pórusokon keresztül süt át minden táncos lénye), hogy aztán megint az egységes, közös nyelven pörögjön minden, a végső kifekvésig…
A jelmezek (Ursula Bombshell) egészen egyszerűek, valójában unisex jellegűek, anélkül, hogy a nemek közti különbséget kendőzni akarnák: a kisnadrágok, felsők finoman láttatják a testet, de nem kívánnak külön érvényesülni. Ugyanez jellemző a világításra (Lucy Carter), ez is a táncért van, melyet a látvány nem nyomhat el. Hasonló a szerepe a zenék nagyszerű gyűjteményének is, egytől-egyig a nyolcadról-nyolcadra történő mozdulatváltásokat szolgálják.
Wayne McGregor technikailag valami olyasmivel foglalkozik, amit William Forsythe pár évtizede még spicc cipőben kezdett el. Alakulóban tehát a „kortárs-balett-mix” szótára. Kivácsivá tesz a folytatásra.
08. 08. 6. | Nyomtatás |