Tükörtalaj

Föld – Dansgroep Krisztina de Châtel, Budapest Táncszínház

Az idő és a művészi alkotások furcsa viszonyban állnak egymással. Nemcsak a saját, belső időstruktúrák mutatnak különös alakzatokat, hiszen a relatív idő, melyben a hétköznapi ember él, átformálhatja a műveket, akár meg is fagyaszthatja aktualitásukat. A magyar származású Krisztina de Châtel koreográfiája 1985-ben készült. Most, kis híján húsz év után nehezen hihető, hogy nem kortárs darab. Hiszen megszólít, hozzánk beszél. Jelen időben van, vagy mondjuk úgy, az idő klasszikussá érlelte.
Mestyán Ádám

A holland-magyar társulat előadásának címe Föld. Mielőtt a színházba lépnénk, ez a cím már elbeszél valamit. A föld szó konnotációs mezeje inkább övezetként képzelhető el, annyira gazdag, összetett és súlyos jelentéseket tár fel. Most mégis inkább vizuális és materiális jelzők után kutatnék, hiszen a föld mindenekelőtt anyag, súlya és szaga van, valamint foltot hagy. Milyen hát a föld? Porhanyós, kemény, szikkadt, agyagos, repedezett. Egyszerre óv (anyaföld – Gaia), és veszélyeket rejt (földcsuszamlás – Héphaisztosz). Szilárd talajra és bizonytalan talajra egyaránt lehet építeni. Az ember szerelmetes földje. Szerelmes a földjébe. Nem beszélve arról, hogy a föld megművelendő anyag.
Csábító volna az előadás kapcsán rituális fogalmakat emlegetni, vagy magát a rituálist mint olyan fogalmat mutatni fel, mely megfelelően írná le a művészek vállalkozását. Csábító volna heideggeri terminusokban beszélni, különösen, ha felhívhatom a figyelmet A táncos és a föld című tanulmányra, melyet a Debreceni Egyetem bölcsészkarán írt Simon Katalin 2003 tavaszán, és ami épp kapóra jönne, és jöhet is még. Én azonban úgy látom, hogy jobban megérthető avagy elbeszélhető az előadás az anyag természetéről való tanításként – a földművesség terminusai önmagukat kínálják – és ezzel még a Lukács által feltételezett összefüggést is felvállalom munka és absztrakt ritmus között. A Conrad van de Ven tervezte színpadi látványterv egyszerű kör, melynek belsejében hat táncos áll. Ez a kör egy földsánc, mely körülbelül derékmagasságig ér, és durván fél méter széles. Maga a föld porhanyós, finom, könnyen morzsolható. (Mint utóbb kiderült, cseh virágföldről van szó, bár ez az interpretációhoz nem ad különösebb többletet.) Ezt az anyagot aránylag könnyen lehet alakítani, formálni, rombolni és túrni. A kör alakú földsánc ugyanis át fog változni az előadás végére valami furcsa, feldúlt csatatérré.
A koreográfia hidegen pontos és egyben halálosan lüktető. A táncosokra testhez tapadó, földszínű ruhát adtak, a női mellek átlátszanak a textilen. Semmi sem véletlen a darabban, még a hibák is ki vannak számolva. A föld alapvetően női princípiuma most nem érvényesül, illetve keveredik egy ősi tapasztalattal, mely szerint a föld: legyőzendő dolog. A táncosok a darab első negyedében még nem nyúlnak hozzá a körülöttük tornyosuló sötét tömeghez, lassú mozdulatokkal mintegy bejárják a belső területet. Alapvető fontosságú, hogy e föld által övezett talaj nem földes, a táncosok a kezdő képben a színpad vagy padló eredeti anyagán állnak. Csigalassúsággal mozognak, a zenét Philip Glass szerzeménye, az Another Look at Harmony negyedik része szolgáltatja. E zene alkalmas arra, hogy kimért és elnyújtott mozdulatok alapjául szolgáljon, valamint arra is, hogy felfokozott, villámgyors vetődések keretét adja. Zene és tánc ebben a darabban tökéletesen kiegészítik egymást, egyetlen pillanaton kívül nincs elidegenítő effektus. A kezdő kép ritmusa a zene ritmusa, a koreográfia leköveti a zenét – vagy a zene az alkalmazott minta.
Izgalmas és hátborzongató pillanat, amikor először érnek a táncosok a földhöz. Nagyon nehéz lett volna ezt szépen és egyben giccsmentesen végrehajtani. Krisztina de Châtel megoldása pazar. A táncosok szó szerint beleájulnak a földsáncba. A testek nagyot puffannak, és oldalt csúsznak. Hengergőzni kezdenek, a hat előadó között szigorú távolság. Nem érhetnek egymáshoz, arcuk kifejezéstelen. Ugyanakkor nem mondhatni, hogy a Föld erről a szeparációról szólna, mert miközben egyéni erőfeszítéseket mutat, a mozdulatsorok egyformák. De még ennél is fontosabb, hogy az előadók együtt cselekednek. Mindenki dolgozik. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy „talajt érnek”, a tánc munkává változik, mely a föld megformálását, lebontását, szétterítését, megmozgatását célozza.
Nem érnek kézzel durván az anyaghoz. Nem érnek hozzá szándékosan – egyetlen szegmenst kivéve –, hogy kézzel alakítsák. Nem a végtagok direkt használata jellemzi a koreográfiát. Még amikor egy ponton a lábak nagy kupacokat röpítenek a levegőbe (az első sorban ülők legnagyobb rémületére), akkor sem a lábak bontanak. Maguk a testek azok, amelyek megművelik e földet. A testenergia, a vetődésekben, fordulásokban és ugrásokban felgyülemlett testenergia bontja szét a földsáncot. A test mint törzs értelmezendő, mely torzóként, tehetetlenségből zuhan a földbe, és csak zuhan és zuhan. A legszebb kép számomra azonban mégsem a zuhanások során, a gravitáció szándékos használatának nyomán hívódik elő, hanem a darab közepén, amikor egy igazi „munkafolyamat” figyelhető meg – ez a jelenet kitüntetett helyet kap. Ekkor mind a hat táncos a még többé-kevésbé ép körgyűrű peremében csúszik négykézláb, az óra járásának megfelelő irányban. Nem egyszerű kúszásról van szó, hanem meghatározott mozdulatsor végrehajtásáról: térd hasig felhúz, hátralök, kézzel előrehúz, láb visszalendül, aztán ismétlődik mindez. Egy-két kör megtétele után kialakul egyfajta vájat. Egymás nyomdokában másznak a táncosok újra és újra ugyanazt a mozdulatsort ismételve.
Mi is történik ekkor? A vájat vagy inkább szántás a megművelt terület képzetét kelti, ez pedig – mint minden megművelés – azt jelenti, hogy a föld alávetett helyzetbe került. Ezen alávetettség általában az emberi létszükséglet kielégítésére szolgál, aki eszközökkel, fortélyokkal és két kezével hajtja uralma alá a természetet. A föld mindig természet, s még akkor is az marad, ha alávetett, uralt vagy éppen kizsigerelt helyzetű. Azonban ebben az előadásban nem a szántó-vető ember dicséretének nagyívű metaforája fedezhető fel. Ugyanis nem kezek, fortélyok vagy eszközök alakítják a földet, hanem az emberi test. A test súlya vagy inkább mozgása az, ami absztrakt vonalat váj az anyagba. A testek valamiként foglyai maradnak a földnek. Hiába formálják, dögönyözik, ütik, csak néma formálódás marad a göröngyök alakzataiban.
A föld tehát tükre volna valaminek. Az előadás kétharmadánál a táncosok egymás mögé ülnek, a zene egy pillanatra orgonafutamra vált, majd elhallgat. E pillanat kilendíti a nézőt a már kényelmessé vált élvezetből. A földsánc formája még többé-kevésbé felfedezhető, egy kis időre mozdulatlanná dermed a kép. Majd újra kezdődik a már ismerős zene, s új mozgássorokkal, de a régi céllal indul a föld széttúrása, a tér immár teljes beterítése. Ebben a jelenetben a táncosok és a föld különös viszonyba kerülnek egymással, mégpedig a munka közbeni pihenés egészen banális metaforájával leírható állapotába. Ugyanis földesek, izzadtak valamennyien, lassan maguk is kezdenek földdé válni. Miközben e pihenés-pihegés zajlik, a csöndben észrevehető a testekben rejlő mozdulatlanság, a föld nyugalma, míg az előttük, alattuk elterülő anyagban a mozdulatok végtelen sora látszik.
Mire az előadás véget ér, a sánc eredeti formájából voltaképpen semmi sem marad. Alkotó anyaga szétterítve, ősi rendetlenségben látszik. Pontosabban, az ember által létrehozott, „eredeti” állapotában. A mű első mozzanatától az utolsóig olyan folyamatnak lehettünk tanúi, mely ember által alkotott formából (földsánc) az ember által alkotott formátlanságba vezetett. A föld átvette a testek és mozdulatok formáját, mozgással telítődött. A rombolás új minőséghez vezetett. E létváltás során azonban a testek is kaptak valamit: a föld saját tükrükké vált, mivel úgy formálták, hogy nem vetették uralmuk alá, és úgy birtokolják, hogy nem az övék. De hát, a szerelem is valami efféle dolog.
08. 08. 6. | Nyomtatás |