Képzeletbeli társulat

Beszélgetés Uray Péterrel

– Érződik a munkáitokban, hogy Nagy József, Goda Gábor és te közös műhelyből indultatok?
– Ezt nem tudom megítélni. Valaki olyannak kéne erről véleményt mondania, aki látja mindhármunk munkáit. Bár mindkettőjükkel jó viszonyban vagyok, a kapcsolat mégiscsak minimális köztünk. Valószínűleg ez a szakma tagozódásából adódik.
– Tényleg műhely volt M. Kecskés András együttese? Vagy ez csak afféle színházi legenda?
Kondorosi Zoltán

– Én arra emlékszem, hogy nagyon sokat lehetett lelesni róla. És nagyon ígéretes volt az intenzitása, dinamizmusa és talán a térhasználata is annak, amit csinált. De valószínűleg nem ez volt akkor fontos. Inkább arról volt szó, hogy azok az emberek, akikben volt valami belső türelmetlenség, keresték azokat a helyszíneket, ahol valamit el tudnak indítani magukban. A Corpus is ilyen volt a 80-as évek elején.
– Ha kívülállóként megpróbálom összevetni a munkáitokat, akkor egyik közös pontként azt tudom megnevezni, hogy mindhárman a szereplőkkel való alkotó együttműködésre törekedtek.
– Nem tudom, hogy ez a Corpusból való-e. Lehet, hogy maga a pantomimes lét ad egy ilyenfajta belső tónust, a keresésnek olyan atmoszféráját, amiből ez adódhat. Egészen más pantomimesként színházat csinálni, mint mondjuk balett-táncosként.
– És a mai színházi viszonyok mennyire teszik lehetővé, hogy egy közösség összmunkájának eredményeként jöjjön létre az előadás?
– Keserves, nagyon keserves a helyzet. Annak ellenére, hogy az utóbbi években szép munkákban volt részem, nagyon sűrűn jut eszembe, hogy legszívesebben abbahagynám az egészet. Ugyanis egyáltalán nem adottak azok feltételek, amelyek között igazán elmélyült munkát lehet folytatni.
– Sokáig állandó társulattal dolgoztál, de egyszer csak véget ért a Panboro története.
– A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy egyszer csak megszűnt az az egymás iránti kíváncsiság, illetve odaadás, amiből a munkának fakadnia kell. Eltűnt az az eltökéltség, ami a színház keresésére hajtja az embert, és ami egy nagyon erős összetartást feltételez… A Panboro történetében fontos, hogy fiatalként és általában képzetlenül kerültek oda a társulat tagjai. Nemcsak én tanítottam őket, hanem azok a barátaim, kollégáim is, akik dolgoztak velünk. Tény, hogy felneveltünk egy társulatot. Nagyon nehéz volt nekik is, meg nekem is, amikor a társulat tagjai átléptek a kamaszkorból a fiatal felnőttek világába. Az apa-gyermek viszony a színházi munkában valószínűleg nagyon sok hordalékot termel.
– Legutóbbi, már az állandó Panboro-társulat megszűnése után készített munkáidban, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal közös Malomban és a kolozsvári főiskolásokkal készített Vadakban és a Szép fehérségben mennyire sikerült ezt az alkotó együttműködést megteremteni? Folytatható volt a Panboróval elkezdett munkamódszer?
– Maga a munkamódszer feltétlenül. De amikor az ember társulat nélkül marad, az olyan, mintha elválna attól, akit szeret. A kolozsvári “társulat” ritka, igényes, de rövid időre szóló kapcsolatot jelent nekem, tekintve, hogy ennek az évnek a végén szétszélednek a világban. Az összetartásukra, illetve az elmúlt időszakban született munkakapcsolatok alapján verbuválandó tagság leszerződtetésére a Panboro költségvetése csekély. Ugyanakkor azt érzem, mostanra érett meg a helyzet egy új, állandó társulat létrehozására.
– Nem nagyon szoktak téged elhalmozni díjakkal, de a Malom a Határon túli Színházak Fesztiválján elismerést kapott.
– Kisvárdán nagyon erős előadást játszott a gyergyói társulat. És azok a reakciók is nagyon hízelgőek voltak, amiket az alapvetően szakmai közönségen láttam. A díjnak azért örültem, mert tudtam, hogy a Figurának nagyon fontos, ugyanis a gyergyóiak évek óta nem kaptak megfelelő elismerést. (Valószínűleg azért is, mert az utóbbi időben kevés erős előadás született náluk.) Amúgy nem panaszkodhatom, mert ugyan vannak fontos, rangos fesztiválok, ahol az elkövetkezőkben még szívesen megmutatkoznék, de jobbára minden eddigi játékom kapott már díjat valahol. ( A Szép fehérség Franciaországban második fődíját nyerte el.)  Nagyon furcsa díjat kapni, mert az ember titokban azt várja mindegyiktől, hogy egyszer csak kiemeli abból a helyzetből, amiben eddig létezett, és beleteszi egy másik, kedvezőbb helyzetbe. A díjak azonban nem erről szólnak. A pályám elején még heteket voltam képes eltölteni abban az eufóriában, hogy díjat kaptam. Most ez az idő percekben mérhető. Leginkább az a fontos minden ilyen alkalomnál, hogy mit vettek észre az előadásban, meglátták-e benne azt, amit én magam kerestem. De ez egy felkészült szakmai értékelésből jobban kiderül, mint egy díjból.
– A határon túl jobban megteremthetők az alkotó együttműködés feltételei?
– Engem mély szerelem köt Erdélyhez, a kedvesem miatt vagyok sokat odaát. Hogy aztán belekerültem az ottani színházi életbe, az sokféle véletlennek a következménye. Legtöbbet a kolozsvári színisek egyik osztályával dolgoztam, a diákok többségével három produkcióban is. És megint azzal kellett szembesülnöm, amivel a Panboróban is, hogy egy idő után a közös munka, a színházi feladat kevés volt ahhoz, hogy többük esetében a morális értékeket megtartsa. Tehát ugyanúgy elindult egyfajta belső amortizáció, ugyanúgy megkezdődött egyfajta klikkesedés. Tehát amiről azt gondoltam volna két produkció után, hogy esetleg lehetne hosszú távon is gondolkodni ezekben az emberekben, az megint  megbicsaklott valahol. Valószínűleg kívülállóként azt mondanám magamnak, hogy gondolkodj el azon, hogy miért történik ez veled mindig hasonlóképp. De sajnos azt kell gondoljam, hogy ebben valami kikerülhetetlen törvényszerűség is érvényesül. A múltkor mesélt nekem valaki Mnouchkinról, hogy miféle próbajátékokat tart, és hogy csak a legjobbakat veszi fel, valóban klasszis szinten álló színészeket vagy artistákat. De elképzelhető, hogy egy vagy két év után, amikor talál náluk jobbat, akkor meneszti őket. Tehát számára sokkal fontosabb a produkció érdeke, magának a színháznak a munkája, mint az adott színész sorsa feletti gondoskodás…
– Ami egy társulati létben alapvető szempont lehetne.
– Mániákusan vágyom arra, hogy legyen  8-10 olyan valóban jó képességű színész körülöttem, akik nagyon akarnak dolgozni. Ehhez azonban biztosítanom kellene a feltételeket, amire kevés a remény. A feltételek biztosítása csupán annyit jelent, hogy annyi fizetést tudjak adni az embereknek, hogy meg tudjanak belőle élni. Hogy ne azt lássam a színész arcán, hogy az a problémája, hogyan tudja kifizetni a számláit, vagy hogy azon rágódik, mi lesz vele holnap.
– Figyelem, következetesen színészeket mondasz és nem táncosokat.
– Nekem mostanában nagyon fontossá vált, hogy színészekkel dolgozhassam. Az utóbbi két-három évben csakis velük készítettem előadásokat (most az egyszerűség kedvéért az egyetemistákat is színészeknek tekintem, hisz itt egy egészen különleges képességű osztályról van szó). És valahogy nem is vágyom másra, nincs hiányérzetem amiatt, hogy nem táncosokkal dolgozom. Úgy érzem, hogy bárkit meg tudok tanítani bármire… Mindig is úgy dolgoztam, hogy alapvetően azokból indultam ki, akikkel együtt készítettük az előadást. Nem vagyok egy felpakolós rendező. Nekem nem azt a fontos, hogy én mit akarok megcsinálni, és ezt mindenképpen kipréselem azokból, akik ott vannak körülöttem. Nagyon erősen támaszkodom a munkatársaimtól érkező impulzusokra, még akkor is, ha magam koreografálok meg egy-egy jelenetet. Akkor is folyamatosan teszem rá a mozdulatokat arra, aki majd előadja azokat, azonnal kipróbáljuk, hogy mi tud hitelesen megjelenni az ő testén, az ő gesztusaival. De az még gyakoribb, hogy tervezéses feladatokat adok, tehát maguk a szereplők kezdik megformálni az egyes jeleneteket.
– Mi a feladata akkor a rendezőnek vagy a koreográfusnak?
– A belső kép, a szituációval, a darabbal kapcsolatos belső vágy és szándék nélkül nincsen alkotás. A színész képlékeny, érzékeny anyag, de alapvető éhsége van arra, hogy megfelelő instrukciót, teret, feladatot kapjon, s ez a rendező (koreográfus) dolga. Ugyanakkor azt hiszem, hogy színházcsinálásban nincs demokrácia, még a gondolatok terén sem. Mert az a pillanat mindig eljön, amikor a résztvevők közül valakinek ki kell mondania, hogy most balra-e vagy jobbra. Egyszer meg kell valakinek hozni a megfelelő döntéseket. Ha egy áldemokratikus helyzet működik, hogy mindenki képviselheti azt, amit szeretne, akkor ebből csak egyhelyben topogás születik. Amit nagyon megtanultam a Panboro korábbi társulatától való elszakadásban, az ez. Most már tudom, hogy az nem fér bele egy társulat működésébe, hogy amikor már művészi alapon meg lehetne hozni egy-egy döntést, akkor még kedvességből, türelmességből, baráti szeretetből le kell futni újabb három kört. Valószínűleg sokan vagyunk így, hogy felnőtt módon gondolkodó, komoly tehetséggel és szándékkal bíró emberekkel szeretnénk dolgozni. Én is erre vágyom. A magam képzeltbeli társulatát már föl tudnám állítani. De hogy ez tényleg megszülessen, ezért még évekig kell dolgoznom.
08. 08. 6. | Nyomtatás |