Itt is, ott is…

Beszélgetés Mezei Kingával, Szorcsik Krisztával, Gyarmati Katával

Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta az Újvidéki Színház fiatal társulatának meghatározó színészei. Legutóbb szerepeltek Nagy József új előadásában is. Mezei Kinga rendezőként is fontos előadásokat hozott létre (Szelídítések, Pác, Via Itália), alkotótársa ezekben a munkákban Gyarmati Kata dramaturg volt. Legutóbb Belgrádban készítettek egy szerb nyelvű előadást. Az idei évadtól mindhárman a Bárkához szerződtek.
Sándor L. István

Sándor L. István: Az újvidéki Pojáca fődíjat kapott Kisvárdán. Fontos ez a fesztivál?
Mezei Kinga: Amikor Kisvárdára indulunk, mindig félünk kicsit, hogy jaj Istenem, megint ott kell lennünk tíz napot, nem éppen ideális körülmények között. Közben meg a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nagyon fontos ez a fesztivál. Rengeteg olyan embert ismertem meg ott, akikkel soha nem találkoztam volna.
Szorcsik Kriszta: Ugyanakkor azt sem lehet elhallgatni, hogy ha a jövőben is folytatni akarják a fesztivált a szervezők, akkor magasabb színvonalra kellene emelniük a munkájukat.
Sándor L. István: Mire gondol?
Szorcsik Kriszta: A szervezésre, a körülmények megteremtésére, a szelekcióra. Szerintem például kicsit szigorúbbnak kellene lenniük a válogatóknak. Tudom, hogy rengeteg határon túli színház van, csupa kedves társulattal, szeretnivaló előadásokkal, de bizonyos produkciók nem ütik meg azt a mércét, amely helyet biztosíthatna számukra a versenyprogramban.
Sándor L. István: Kisvárda fontos szerepe lehetne az is, hogy bekapcsolja a határon túli társulatokat a magyarországi színházi vérkeringésbe.
Mezei Kinga: Csakhogy a magyarországi szakma – tisztelet a kivételnek – egyáltalán nem látogatja a kisvárdai fesztivált. Pedig egy szakembernek illene megnéznie néhány előadást a határon túlról is. Nemcsak azért, mert jók vagy nem jók, hanem azért is, mert ezek is magyar nyelvű előadások. Nagyon kevesen veszik komolyan azt, hogy mi is létezünk, dolgozunk.
Szorcsik Kriszta: Nem beszélve arról, hogy tőlünk is lehetne tanulni.
Sándor L. István: Ha Kisvárda messze van, akkor itt a Thália Színházban a Vendégségben Budapesten sorozat, ahol havonta bemutatkozik több előadással is egy-egy határon túli színház. Itt nagyobb szakmai visszajelzést kapnak?
Szorcsik Kriszta: Mindig ugyanazok az emberek jönnek el a szakmából, akiket Kisvárdán is látunk, és akik érdeklődéssel vannak irántunk.
Mezei Kinga: Meg a Vajdaságból elszármazott barátaink nézik itt az előadásainkat.
Sándor L. István: Azok a produkciók, amelyeket az Újvidéki Színháztól láttam, mindig jó formájukat futották Kisvárdán. Mintha ott a saját közegükben lennének, nem úgy, mint a Tháliában vagy a POSZT-on.
Mezei Kinga: A POSZT-ról nem is akarok beszélni. Nem minősíteném azt, ami ott történik. Nekem nem hiányzik, hogy még egyszer ott legyen bármelyik előadásom.
Sándor L. István: Miért? Mit tapasztalt?
Mezei Kinga: Érdektelenséget és értetlenkedést. A kisvárdai fesztiválon nem úgy ülünk be egymás előadásaira, hogy utálkozzunk. Mindenkit érdekel, hogy az adott évadban mit csinált a másik. A kisvárdai közönségen is a nyitottságot és a szeretet érzem. A közeg és a hangulat ilyen.
Sándor L. István: A kisvárdai fesztiváloknak fontos szerepe volt abban, hogy az Újvidéki Színház fiatal társulata ismert és fontos együttes lett. Most egy Csehov-előadással nyertek.
Gyarmati Kata: Azt gondolom, hogy az idei mezőny nagyon erős volt, és amikor ennyi jó előadás torlódik egymásra, különösen jó érzés díjat kapni. A tavalyi évadunk egyébként is sikeres volt. Talán azért is, mert maga a vezetőség is arra koncentrált, hogy színészcentrikus előadások szülessenek. Úgy gondoltuk, hogy a társulati munka mellett (amiről híres ez a színház, hogy milyen csodálatos kollektív munkára képes) érdemes most már az egyéni színészi képességeket is megmutatni. Természetesen úgy, hogy ne mondjuk le a társulati összmunkáról, mégis nagyobb hangsúlyt kapjon egy-egy produkcióban egy-egy alakítás. A Platonov azért volt ehhez különösen jó választás, mert a darabban több egészen nagy lehetőségeket tartogató szerep van. 
Mezei Kinga: Shakespeare-t és Csehovot még nem csináltunk, pedig régóta vágytunk rá. Szerettük volna kipróbálni, hogy milyen ezeket a nagy klasszikusokat játszani. Ez a lehetőség már régóta benne volt a társulatban.
Sándor L. István: És miért a Platonovra esett a választás?
Szorcsik Kriszta: Azért, mert azt a három nagy darabot, amelyből Harag fontos előadásokat rendezett Újvidéken a 80-as években, nem érdemes még újra elővenni.
Sándor L. István: Pedig például a Három nővérben csábítóbb női szerepek vannak.
Szorcsik Kriszta: De ki ér fel azokhoz? Bennem fel sem merült fel, hogy egy új generációnak újra kellene fogalmaznia a Harag által már megcsinált darabokat.
Sándor L. István: És milyen volt Fodor Tamással dolgozni, aki előtte Kisvárdán két éven keresztül volt a zsűri elnöke?
Szorcsik Kriszta: Én nagyon vártam, hogy együtt dolgozzunk. Szerintem hellyel-közzel sikeres is volt az együttműködés.
Gyarmati Kata: Azért volt jó a találkozás, mert a rendezővel való munka is egy platonovi történetnek tűnt. Vannak olyan színházi helyzetek, amikor a munkafolyamat szinte megegyezik azzal, ami a színpadon zajlik…
Sándor L. István: Ujja köré csavarta a nőket?
Gyarmati Kata: Jaj, dehogy. Platonovnak sem ez a legfőbb jellemzője.
Szorcsik Kriszta: Azért Fodor Tamás egy nagy sármőr.
Gyarmati Kata: Nem erre gondoltam. Inkább az érdekek és elvek ütközésére, az akarások és nem akarások keveredésére. A küzdelemre azért, hogy ismerjék el azt az eszmét, amit én vallok. A fájdalmára annak, ha ez nem történik meg. A gyönyörűséges pillanatokra, amikor átmenetileg közös nevezőre jutottunk. Szerintem ezzel a hullámzással lehetne leginkább jellemezni a munkafolyamatot.
Sándor L. István: Szóval megküzdöttek egymással?
Gyarmati Kata: Mindannyian a magunk módján. Nekem egyébként is érdekes volt a helyzetem, mert a ház dramaturgjaként kellett belekapcsolódnom a Fodor Tamás és Szeredás András között korábban elkezdődött munkába, amelynek eredménye volt az általunk játszott átdolgozás. Így el kellett sajátítanom az ő gondolkodásmódjukat is, hogy be tudjak kapcsolódni a munkába mint dramaturg.
Sándor L. István: Az évad egyik másik érdekes helyzete abból adódott, hogy a Mezei–Gyarmati-féle alkotópáros először dolgozott a saját társulatán kívül. A belgrádi Nemzeti Színházban készítettek előadást Csáth Géza novella-részletei alapján.
Mezei Kinga: Furcsa volt nem a saját csapatunkkal dolgozni egy olyan előadáson, amely sok mindenben hasonlít a korábbi produkcióinkhoz. Próbáltuk követni azokat a munkafázisokat, amelyeket a saját társulatunkkal járunk végig. Persze ez nem minden esetben működött, hiszen mások voltak a színészek, sokkal több magyarázatot, megtámasztást igényeltek. Számos esetben más utakon jutottunk el a célig, amit kitűztünk.
Gyarmati Kata: Volt egy fiú, aki egy adott pillanatban azt mondta Kingának, hogy figyelj, én egy olyan színész vagyok, aki kiállok, és mondom a szöveget. De egyszer csak elkezdték élvezni, hogy itt hangsúlyosabbak a gesztusok, sokkal többet kell kifejezni a testtel. Azok, akik fogékonyak voltak erre, egy idő után kevés szóval is sokat értettek.
Mezei Kinga: Az a picike idő, ami megadatott nekünk, épp arra volt elég, hogy elérjük azt, hogy a legfontosabb dolgok megjelenjenek az előadásban. Nyilván nagyon sok mindenről lemondtunk útközben, amire rájöttünk, hogy nem működne, vagy nem úgy működne, mint a mi társulatunkban. Ezért merült fel (életünkben először) bennünk is, hogy milyen jó lenne ezt az előadást megcsinálni azokkal is, akikkel rendszeresen dolgozunk. Rossz volt az is, hogy aztán ott kellett hagynunk a produkciót, nem igazán tudtuk követni az útját.
Gyarmati Kata: Ugyanakkor az is kiderült számunkra, hogy bárhol működőképes az a dramaturgia és az a munkamódszer, amit az előadásainkban követünk. Ugyanakkor gyakran fájt a szívünk azokért a szépségekért, finomságokért, amik Csáth Gáézánál megjelennek. A mi fülünkben ugyanis magyarul valahogy máshogy csengenek ezek a mondatok, még akkor is, ha tökéletesen beszéljük a szerb nyelvet.
Sándor L. István: A Bárkában tervezett produkciótok is hasonló jellegű lesz?
Mezei Kinga: Pilinszky János verseiből készítünk Fabula címmel előadást. Úgy gondoljuk, hogy amíg vannak olyan zseniális magyar szerzők, akár a Vajdaságban, akár Magyarországon, akikkel érdemes a színházon keresztül is foglalkozni, akiknek a művei alkalmasak az általunk képviselt színházi megközelítésre, addig nem szívesen nyúlunk másfajta anyaghoz. Minek máshol keresgélni, amíg itt is találunk fontos témákat?
Sándor L. István: Azért azt meg kell kérdeznem, hogy az újvidéki társulati lét miért ért véget?
Szorcsik Kriszta: Még ne beszéljünk múlt időben! Én még mindig a csapat tagjának érzem magam. Csak most egy kicsit máshol vagyok.
Mezei Kinga: Hogy ki miért hozta meg ezt a fontos döntést, az mindannyiunknál más és más. Ugyanakkor annyira személyes is, hogy még mi négyen sem beszéltük meg egymás között, hogy ki miért döntött így. Iszonyatos vajúdások árán szántuk rá magunkat erre a lépésre. De a lényeg az, hogy megtettük.
Szorcsik Kriszta: Nem biztos, hogy csak szakmai okok mozgattak bennünket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem nem merült föl már korábban is ez a kérdés…
Sándor L. István: A menni vagy maradni kérdése?
Szorcsik Kriszta: Inkább a hogyan elmenni kérdése. A szó fizikális értelmében elmentem, mert otthagytam a házat, ahol dolgoztam, a társulatot, akikkel együtt voltam. Otthagytam a családot, és eljöttem egy másik családba, mert nálam már ez is fontos szempont volt. De én ezt úgy élem meg, hogy még ott is vagyok. Mérhetetlenül kötődöm ahhoz a helyhez, és ameddig csak lehet, szeretném ezt az állapotot fenntartani, hogy itt is, ott is legyek. Nem tudom, hogy lehetséges-e. Lehet, hogy csak egy illúzió. Nem beszélve arról, hogy ráadásul állandó lelki sebeket okoz, hogy itt is, ott is – hol is? De meg kellett tennem ezt a lépést.
Sándor L. István: Amikor meghallottam, hogy átszerződnek, arra gondoltam, hogy vajon tudja-e Mezei Kinga, a rendező, hogy nem mindenütt találja azokat az erős fiúkat, azokat a sugárzó energiákat, amellyel az újvidéki társulatban dolgozott.
Mezei Kinga: Tudja a Mezei Kinga. Hogyne tudná... Tisztában vagyok vele, hogy nem biztos, hogy szakmailag előrelépést jelent az, hogy eljöttünk. De most ez nem olyan a szituáció, hogy az ember egy biztonságos helyzetben csak azzal tud foglalkozni, amivel kellene.
Gyarmati Kata: Egyikünknek sem volt könnyű, de megszületett ez a döntés, és most arra kell figyelni: hogyan tovább. Abban biztos vagyok, hogy olyan mélyen eresztettem gyökereket a Vajdaságban, olyan erősen kötődöm az Újvidéki Színházhoz, hogy ez később csak erősödhet. Miközben a gyökerek egyre mélyebben nyúlnak lefelé, a növény egyre erősebben növekedik felfelé. Én most így próbálom felfogni a helyzetemet. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi fog ebből a gyökérből kinőni. Csak egy kis csíra sarjad? Vagy elkezd erősödni egy cserje is?
Sándor L. István: Újabb nyitást jelentett Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta pályáján, hogy szerepeltek Nagy József legújabb előadásában.
Mezei Kinga: Gyerekkorom óta csodálattal vagyok Nagy József művészete iránt. Egy véletlen folytán 17 éves koromban dolgozhattam is vele egy előadásban, ami egyetlen egyszer ment. Rám ez a találkozás olyan hatással volt, hogy akkor dőlt el, hogy nem folklórral fogok foglalkozni, és nem is zenével vagy képzőművészetével, hanem igenis be fogok iratkozni a színművészeti akadémiára. Aztán amikor itthon volt, esetleg tudta követni a munkáinkat, néha mondott is róla valamit. Az egyik Krisztával közös performanszunkat épp Nagy József könyvének bemutatójához készítettük. Ezt az Éden első részének, az Éjfél után bemutatója előtt is előadtuk Kanizsán. Szép este volt, amit ő is látott. De akkor már kialakulóban volt, hogy az Éjfél után következő részében a fiúcsapat kiegészül velünk.
Szorcsik Kriszta: A hír, hogy Kingával együtt benne vagyok az Édenben, az nekem a csodával volt határos. Igazából én Nagy Józseffel ez alatt a munka alatt ismerkedtem meg.
Sándor L. István: Hogy kerül két prózai színésznő egy mozgásszínházi előadásba?
Mezei Kinga: Nagy József is tudja rólunk, hogy gyerekkorunk óta mozgással telített előadásokat próbálunk csinálni. Hogy nemcsak érdekel bennünket a mozgásművészet, hanem próbálkozunk is vele, attól függetlenül, hogy soha nem tudtunk igazából elsajátítani semmiféle technikát, hisz nálunk nincsenek ilyen kurzusok. De a magunk erejéből sok mindent kipróbáltunk, és igyekeztünk innen tovább is lépni: szétnézni a világban, látni dolgokat. Nyilván nem vagyunk azon a szinten, mint a táncosok, de nem vagyunk tök hülyék a mozgáshoz.
Sándor L. István: Rendkívül egységes csapat benyomását keltette az együttes, amely bizonyos értelemben mégiscsak alkalmi “összeállásnak” tekinthető. Mi az a közös nevező, ami összehozza a társulat tagjait?
Mezei Kinga: Például az, hogy van itt egy ember, aki nagyon erősen képvisel valamit, és hihetetlen energiával és emberségesen csinálja a dolgát.
Szorcsik Kriszta: Ugyanakkor az is fontos tényező, hogy az Éden szereplőinek  90 %-a a Vajdaságból származik, és ennek a helynek a szelleme érződik is az előadáson. A magyarországi szereplők pedig már olyan régóta dolgoznak Szkipével, hogy átvették az ő gondolkodásmódját, ami az otthonból, a tájból, eredeztethető.
Sándor L. István: Mennyire határozza meg az ő erős személyisége, az ő akarata, az előadásról kialakított víziója a produkciót? Mennyiben tudnak alkotótársakká válni a szereplők?
Szorcsik Kriszta: Teljes mértékben együttgondolkodásról van szó, de van egy iszonyatosan erős és meghatározó első és utolsó szó. Hogy közben mi történik, az maga az alkotás folyamata. Ugyanakkor olyan határozott keretek között zajlik a munka, ami nagyon pontosan kirajzol egy utat. De az út mellé kapaszkodók vannak, s ezek segítségével közlekedünk. Így adjuk hozzá a magunk ötleteit, így kezdünk együtt mozogni...
Sándor L. István: A mozgás mennyire koreografált, illetve mennyiben egyéni kutatás eredménye?
Szorcsik Kriszta: Az erősen táncos részeket Nagy József precízen megkoreografálja, azon túl, illetve azon belül pedig improvizációk zajlanak. Megadja a kezdő hangot, és erre kezdenek improvizálni egy-egy jelenet szereplői. Aztán az ő szeme fogja eldönteni, hogy elfogadja-e azt, amit kitaláltunk, vagy más irányba terelgeti a munkát.
08. 08. 6. | Nyomtatás |