Otthonos lápvidék

Csehov: Ványa bácsi – Bulandra Színház

Ványa „bácsi” gyűrötten is előkelő: fehér kalapját lazán félrecsapva hordja, vászonzakóját könnyedén vállára veti. Zsebre dugott kézzel sétál a színre, elegáns fémkeretes szemüvege mögül ironikus tekintettel figyeli környezetét. Meglátásai pontosak, megjegyzései találnak. Végtelenül szellemes ember, igazi intellektus – vonzó középkorú férfi. Nem örök vesztes, nem évtizedes vidéki magányában elszürkült lehetetlen különc. A „magyar” Ványa bácsik legtöbbször reménytelen figurák, szomorú pojácák, s nemigen lehet csodálkozni azon, hogy imádottjuknak – Jelena Andrejevnának – terhére van tolakodó rajongásuk, és Ványától ellökve magukat vesznek lendületet, hogy Asztrov karjába fussanak. Horatiu Maleale bohóc, de a legértelmesebb – tudja, hogy az –, a legkeserűbb – tudja, hogy nem változtathat –, a legmegnyerőbb fajtából való.

Perényi Balázs

Szonya, az unokahúga – a másik nagy vesztes – sugárzó egyéniség, ragyogó tekintetű apró, lendületes leány. Van benne valami manós kedvesség, szeretnivaló gyerekes elveszettség. Olyan, mint egy Oroszországba tévedt mosolygós és kiszolgáltatott eszkimó lány. Anca Sigartau csodálatos embernek mutatja a világtól elzártan nevelkedő, szépségesen szomorú Szonyát, akit mindenki – férfi, nő egyaránt – kedvel, mindenki nagyra becsül, de akibe soha senki sem lesz szerelmes, még véletlenül sem. Nem lehet érteni, miért, hiszen olyan kedves. Nem csúnya, sokkal rútabbak is könnyen férfit találnak maguknak, benne azonban senki nem fedezi fel a nőt. Talán áradó magányossága riasztja Asztrovot? Talán elkeseredettségéből fakadó túlzó odaadása? Talán csak ijesztően jó ember?
Szerebrjakov az egyik legtaszítóbb Csehov figura. Családján zsarnokoskodó öregember. Energikus hipohonder, virulens önsajnáló, tehetségtelen alkotó kibírhatatlan allűrökkel, melyeket csak egy zseni engedhetne meg magának. Victor Rebegniuc professzora egyszerre elkényeztetett gyerek és kiszolgáltatottságát elviselni képtelen hiú vénember. Megindító, ahogy egy színes üvegablak mögé bújik, mint egy riadt kisiskolás kucorog remegve, és szívszaggatóan zokog, mikor sógora – Ványa – revolvert szegez rá. Öncsalása, hazugságai, fiatal feleségének szépsége annyira óvják meg az öregségben rátörő kétségbeeséstől, amennyire az üvegfal védené meg pisztollyal rárontó rokonától.
E három figura színre állításából is kitetszik, hogy Jurij Kodorovszkij (Lev Dogyin tanítványa és színésze) és a Bulandra csapata szeretik hőseiket. Nem ítélkeznek felettük. Élet- és önismeretük nem hagyja, hogy fölényesek legyenek. Nagyon ismerik, nagyon értik, ezáltal belülről ábrázolják az esendő alakokat. Iróniájuk: önirónia. Előadásuk szelíden emberséges: a határtalanul nevetséges Csehov alakok szerethető emberek. Oroszos érzelmesség találkozik a román társulat virtuóz játékosságával. Szórakoztató és egyben megrendítő elegy. A rücskös arcú szótlan Tyelegin (Ionel Mihailescu) tipikus hőse az orosz kultúra, irodalom „mitológiájának”: „nevetséges”, „felesleges ember”, akinek még a nevét sem tudják, akinek jelenléte vagy hiánya fel sem tűnik a társaságnak. Kodorovszkij értelmezésében ez a pojáca szimbóluma lesz a mélabús érzelmességnek, amely minden szlávos túlzása ellenére igazi gyöngédséget, emberszeretetet takar. Lágy vonású, búbánatos arcú, majdnem szép férfi. Ha megszólal, bődületes ostobaságokat mond, de nyakában ott a gitár, s ha a húrokba csap, és dalra fakad, szétárad határtalan szomorú lelke. Tyelegin feltétlen jóságú szent együgyű: mindenét hűtlen feleségének ajándékozza, aki rútul megcsalta, és faképnél hagyta. Milyen könnyű ábrázolni a figura szánalmasságát és kinevetni őt, milyen nehéz felmutatni Tyeleginben a krisztusi példát követő, abszolút önzetlen embert. Ional Mihailescu a nehezebb utat választja, s járta végig. (Talán nem véletlen, hogy Tyelegin horgászbotjára Krisztus-jelkép, egy hal akad az előadásban. Reményvesztett „emberhalász”.)
A lélektani realista játékstílusban fogalmazó Csehov-bemutatók kíméletlenül pontos analízist adnak a szereplőkről, hangsúlyozzák a kapcsolatok taszító ürességét, leleplezik a makacs élethazugságokat, feltárják az egymást tipró emberek legfőbb mozgatóit: a diadalmas önzést és a gyávaságot. Csehovot, a nagy emberismerőt és szkeptikust nagyszerűen szolgálja ez az eszközkészlet. A gondosan kidolgozott rezdüléses játékok, a szöveget kísérő akciók, gesztusok disszonáns összhangzata megszólaltatja a csehovi polifóniát: az elégedetlen egoisták kórusát. Nem lehetnek illúzióink a hősök emberi értékeit illetően: fogalmazásmód és vele összefonódó gondolatiság – élet- és emberszemlélet – kiüríti, lehúzza a hősöket, akiknek leginkább gyarlóságai jelennek meg rendkívül plasztikusan. „Figurák sincsenek, melyek egy koholt történetet vinnének előre, csak emberek vagy – még inkább – lelkek, melyekből láthatatlan vonalakkal rajzolódik ki egy örökkévaló történet” – írja Kosztolányi Dezső, és ez a szemlélet jellemzi pszichológiai realista produkciókat, melyek viszont gyakran adósak maradnak a zseniális drámaíró színpadi költészetével. Múlt időben fogalmaznak, hiszen az előadás kezdetén már régen tönkrement, szétmállott minden, s a játék jelen ideje csak arra szolgál, hogy ez kiderüljön. Az atmoszférikus, lírai Csehov-előadások is múlt idejűek, hiszen édesbús nosztalgiával siratják el Csehov figuráit, boldogtalan életüket. Szláv mélabú, lágy zongorafutamok, áradó önsajnálat jellemzi ezeket a bemutatókat. Előfordul, hogy egyes erős hangulatú központi szimbólum (helyszín – metaforikus tér, idő – történelmi kor, közeg – többé-kevésbé marginalizált közösség) áldozatául esnek a szituációk, az ábrázolt személyiségek egysége, és kiderül, hogy a Csehov-szöveg mellé kigondolt nagy rendezői ötlet miatt bizony számos jelenetet, megannyi szerepet nem lehet vagy nem érdemes eljátszani. Ritka tünemény az olyan Csehov-bemutató, amely egyszerre költőien emelkedett, ugyanakkor kérlelhetetlenül éles lélekrajzot ad, amelynek intenzitása nem leegyszerűsítés. A Bulandra Ványa bácsija ilyen.
Az előadás nagy titka, hogy páratlanul könnyedén lép ki a realitás dimenziójából egy szimbolikus térbe. Érzékelhetetlen a pillanat, ahol a súlyos tartalom légiessé válik, és a játék elemelkedik, vagy egy könnyed ötlet mázsás súlyt kap. Nem válik el személyes és általános érvényű. Nem érezni, hogy a színészek nagy levegőt vesznek, nekiveselkednek egy-egy különleges jelentőségű, kivételes szépségű akciónak. Csak komédiáznak! Végtelenül finoman, nagyon érzékenyen. Végignevetjük az előadást. Mesteri színjáték, lenyűgöző szakmai tudás! Bulandra. Nincs markírozás, túlzó hangsúly, mégis elemi erejű bohóctréfákká formálják a gondosan elemzett – „lélektani-realista” – szituációkat. Játékuk egyszerre árnyalt és erőteljesen teátrális. Mind a tizenegy színész mestere művészetének, virtuózok, akik elképesztő oldottsággal hajtják végre a legnehezebb mutatványokat. Szó sincs az elszánt és görcsös színészi nekibuzdulásról, hogy alakításuk energikus legyen. Commedia dell’ arte Watteau finom ecsetvonásaival, varázslatos coloritjával.
Fergeteges etűddel indítanak: egy kerti pavilonból tompa tekintetű, irgalmatlanul másnapos szolgáló kászálódik elő szakadt munkaruhában. Megpróbálja megreparálni a düledező kerti épületet, de az üvegtáblák közé szorul, áthámozza magát a részegek macskaügyességével, vigyáznak rá az angyalok, de nem tud kalapálni, mivel egyik kezében szög, másikban a kalapálandó. Mivel kalapáljon? Pazar gegsorral adja meg az előadás hangvételét: kacagtató, bravúros komédiát látunk a pusztulás és önpusztítás tárgykörében, a jó szándékú, de értelmetlen, totálisan céltalan törekvések honából. Nem lehet megjavítani a kerti pavilont, mert menthetetlenül szétrohadt, pusztulásra ítéltetett, és nincs, aki megjavítsa, mert tehetetlenségig részeg és/vagy másnapos a szolgáló. A dadus (Mariana Mihut) kihűlt teájával üldözi a többieket szüntelen. Az orosz közeg szellemes paródiája? Részben igen, de az egyre makacsabb és elkeseredettebb ténykedés maga a kiürült és mindenkinek terhes tradíció jelképe, maga az unt élet. Senki nem akar már teázni! Kacagtató ötlet, hogy a szamovárt Asztrov (Cornel Sgripcaru) puhacsizmájának szellőzőnyílásához illesztik, az óriás szerkezetbe levegőt pumpálnak, hogy felfűtsék. Mert a könyörtelen idő egyre hűti „Oroszország” teáját. Ugyanakkor a remek vicc – bizarr együttműködésük – érzékletesen mutatja az orvos és a dadus gyöngéd kapcsolatát. (Ráadásul Asztrov egy ízben felelőtlenül belebújik a felforrósodott csizmába: „megégeti magát”, hirtelensége megbosszulja magát, akár csak a féktelenül Jelena Andrejevna iránt fellobbanó szerelemében.) Sorolhatnánk még a jelentéses ötleteket, szinte minden percre jut egy-egy költőien szellemes játék.
Reális és szimbolikus mezsgyéjén lebegtetett játékot provokál Elena Dimitrovka díszlete. Keskeny pallók vezetnek a gőzölgő mocsár felett lebegő kerti pavilonhoz, melynek valaha elegáns üvegtáblás falai düledeznek. Az egész épület megrogyott, és a melankolikus lecsúszás poétikus atmoszféráját árasztja. Számos titka van a díszletnek. Zegzugaiból elrejtett vodkásüvegek, poharak kerülnek elő. Az egész család, egész Oroszország, az egész világ zugivó, akár be is vallhatnák egymásnak. Az üvegtáblák felvonásról felvonásra fogyatkoznak. Ványa elkeseredett lázadása, hogy szembenézzen, majd leszámoljon elrontott életével, Szonya félénk nekibuzdulása, hogy remegve bevallja alig titkolt szerelmét, és Asztrovhoz szegődjön, ezzel megmeneküljön egy elrontott élettől, egyáltalán minden emberi akarat és energia csak tovább pusztítja a hajdan volt szépséget, teljességet. Ha mozdulnak, törik-zúzzák a semmiben úszó kerti lakot. Elena Dimitrovka tere világos – mégsem kínosan túlhajtott – színpadi metafora. Elegáns, mint a színészi játék; érzéki, mint Jelena Andrejevna (Ana Iona Macaria) szépsége; szellemes, mint a díszletből fakadó színészi lelemények. Az időn kívüliséget, jelen időből (a dráma jelen idejéből) való kizuhantság érzetét erősítik a jelmezek pusztuló, gyűrött vásott eleganciájukkal, majd száz évet átívelő kortalanságukkal. (A jelmezeket szintén Elena Dimitrovka tervezte). A teát kínáló daduson századvégi – „korhű” – csipkés ruha, az orosz erdők megmaradásáért harcoló Asztrov csizmát és gallértalan – orosz – inget visel, Szerebrjakov olyan hosszú úti kabátot húzott magára, ami a húszas években lehetett nagyon modern, el is lehetne képzelni egy automobil volánja mögött a vidékről menekülő öregedő embert. Végül Ványa bácsi gond nélkül kisétálhatna a színházból vászonruhájában, és beülhetne valahova kávézni, legfeljebb különc entellektüelnek néznék. Teljes évszázadot idéznek a ruhák. Ezen a vidéken nem változott, nem változik, nem is fog változni semmi. Legfeljebb romlik. (Mi lehet most Asztrov fenyveseiből a kortárs orosz rablógazdaságban?) Mit ér a szerelem a suhanó idő tépte értelmetlen létben? Bizonytalan imbolygás a lápvidéken. Jelena Andrejevna nem lusta ragadozó – aminek nevezik a darabban, s amilyennek mutatják oly sokszor –, hanem csodálatos asszony, aki nem válhatott igazi nővé szomorúan önző, gyermekké öregedő férje mellett. Pedig megérdemelné a szerelmet. Megérdemelné a szálfa termetű, kopaszodó és szakállas Asztrov (Cornel Scipcaru) is, aki közel sem hasonlít ahhoz a lepusztult, nyüszítő alkoholistához, akinek oly sokszor láttatják a doktort. (Mint említettem, a Bulandra előadásában sajnálni muszáj az elesett különcöket, mert nem csak ellenszenves egoizmusukat, acsarkodó elégedetlenségüket mutatják meg, hanem emberi szépségüket, értékeiket is.) Nos ők ketten a kerti faszékeket rakosgatják odább és odább, a vízben – vízen járnak – egymást szorítva, tartva, ölelve lépnek a bizonytalan instrumentumon egyensúlyozva. Egymáshoz feszülésük kényszerű összesimulás, pillanatnyi boldogságuk, elsietett csókjuk – légvár. Lebegő semmi az egész. Sejthető, mennyire lesz időtálló boldogságuk. Gyönyörű játék! Felejthetetlen színpadi kép, ami iszonyú sűrítettséggel szól az emberi kapcsolatok törékenységéről, a boldogság illúziójáról. Mellesleg ügyes mutatvány, az esetlenséget bravúrosan hazudó professzionális bohóctréfa.
Végül a Csehov–drámák főszereplője, az idő zárja az előadást. Maga az elmúlás suhan át a könnyes tekintettel távolba bámuló Szonyecska arcán, amikor magára marad a birtokon. Irtózatos önuralommal visszakényszeríti magát a rendszerességgel, gondolattalan munkával kitöltött totálisan hiábavaló mindennapokba. Szerelmes fruskából az elszálló idő jegyese lesz, majd boldogtalan asszonnyá változik, végül reményvesztett özvegyként áll előttünk, és mi tudjuk, hogy olyan férfit gyászol, aki soha nem volt az övé, s már azelőtt boldogtalan volt, hogy boldoggá lehetett volna. Percek alatt évek múlnak el. Andrea Bibiri varázslatát leírni reménytelen vállalkozás, csak tudósítani lehet róla, hogyan válhatott a fiatal színésznő mozdulatlanul és némán az elmúlás allegóriájává.

08. 08. 6. | Nyomtatás |