Pályám emlékezete

Beszélgetés Regős Pállal

Regős Pál a magyar mozgásszínészet korelnöke. Az egykori jégtáncos, pantomimes az idén töltötte be 78. életévét. Sorrendben huszonhetedik bemutatójára az elsőhöz képest kereken 40 évvel később, 2004. április 14-én került sor a Szkéné Színházban. Kaddis önmagamért címmel egyszemélyes, ötvenöt perces műsorban búcsúzott a nézőktől. Mindenki „Pali bácsija”, mert így szólítják és tegezik őt az egy-két generációval fiatalabb színészek, Pali bácsi idős korára is megőrizte fürgeségét. Már nem edz naponta, a fejében mégis tudatosan őrzi az évtizedek napi gyakorlását. Ez a valódi „test-tudat”.
Rókás László

– Hát akkor ezt a magnót most így hagyom… Akkor most forog.
– Vigyázok közben, nehogy leverjem a készüléket. Nehéz lesz egy hosszú életutat röviden összefoglalni egyszeri beszélgetésben úgy, hogy az megmutasson belőlem valamennyit. Megkísérlem.
– Hogyan kezdted a pályádat? Hogyan lettél pantomimes?
– Nem kell ahhoz 78 évesnek lenni, hogy az ember visszatekintsen. Mind a két fiam éppen jó időben született, se nem korán, se nem túl későn. Tudod, ma az a divat, hogy addig nem vállalnak gyereket, amíg a szakmában be nem futnak. Regős János fiam, a Szkéné Színház igazgatója, most 51 éves… Te mennyi vagy..?
– Már 46, de mindenképpen fiatal tacskó. Személyemben egy egész generáció ad neked tiszteletet.
– Visszatekintve nagyon hajlamos az ember arra, hogy jobb színben tüntesse fel magát. Ez egy emberi tulajdonság. Tudatában vagyok ennek. Tavaly december óta mindennap vezetek egy kockás füzetet. Ez nem napló, de mindenféle elmélkedésekből leszűrt gondolatokat írok le bennünk – eddig 300 oldalt írtam le „gyönyörű gyöngybetűimmel”. Éppen a napokban egyfajta önvizsgálatot tartottam a pályám eredménytelenségével kapcsolatban. Ebből szeretnék most néhány sort idézni.
– Hetvennyolc éves korodban még mindig megkérdezed, hogy a pályára alkalmas vagy-e?
(Pali bácsi eközben előveszi a kockás füzetet, és kinyitja. Hangosan olvassa az idézett szöveget.)
– „Takarítok. (Ugyanis minden szombaton én takarítom a lakást.) Zenét hallgatok: Beethoven Ötödik szimfóniáját. Most nem úgy hallgatom, mint máskor szoktam. Gondolataim túlzottan is magam körül forognak. Sikertelenségem okát vajon nem önnön magamban hordoztam-e? Nem hiányzott-e belőlem önbecsülésem felértékelése? Nem húzódtam-e vissza a második, harmadik sorba? Nem hallgattam-e, mikor kiabálnom kellett volna? Nem rejtettem-e a meglévőt a szerénység függönye mögé? Nem volt bátorságom, csak jóval később, mindent odahagyni és a színészi pályát választani. Ezzel legkevesebb 15 évet késtem! Ez behozhatatlan hátrányt jelentett a későbbiekben. Minden igyekezetemmel iparkodtam ledolgozni ezt a késedelmet. Fiatalkori félénkségem hátráltatta előrejutásomat. Szemérmes típus vagyok, ami tűrhetetlen a színész szakmában. Bízom magamban és a tudásomban, de ennek kinyilvánítását tiltja férfi-szemérmességem.” Eddig az idézet a gondolkodófüzetemből. Most elzárhatod a magnót!
(Nem kapcsolom ki a készüléket. A szalag tovább forog és rögzíti, hogy megint kérdezem.)
– Pali bácsi, hogyan kezdted a pályádat?
– Szó szerint kell érteni, hogy öntudatlanul. Kamasz koromban azt sem tudtam, hogy létezik pantomim. Cserkész voltam a budahegyvidéki református egyházközség cserkészcsapatában. Ott az egyházközség egyik helységében léptünk fel. Én voltam ezeknek a műsoroknak a spiritus rektora. Néma paródiákat játszottunk. Különböző kis szkeccseket csináltunk az akkori kor divatjának megfelelően. Például voltak a 61-es vonalán a vijjogó Stuka villamosok, és mi mutattunk egy paródiát erről. Egyikünk vijjogott, a többiek kapaszkodtak, aztán egymásra estünk egy képzeletbeli fékezéskor. Volt egy másik jelenet, egy csecsemő-paródia, amit ketten játszottunk. Én alakítottam az anya szerepét. Felnyalábolva behoztam a kisebb testű játékostársamat, rátettem az asztalra, fogtam a hintőport, rátekertem a pelenkát széles mozdulatokkal. Egy másik jelenet egy korabeli mozireklám – hiszen televízió akkor még nem volt, és csak plakátokon vagy a moziban láthattak reklámot – utánzata volt egy budai szűcsről ezzel a szöveggel: „érdemes felmenni Szemere szűcshöz a második emeletre”. Mi egymás után mentünk fel a lépcsőn, nem volt semmiféle lépcső persze, egyvalaki pedig mondta a szlogent, hogy „felmenni érdemes”.
Ebben az a lényeg, hogy nekem semmiféle határozott és tudatos törekvésem nem volt. De a mozgás valahogy mégis velem született. Nagyon könnyen tanultam meg korcsolyázni, úgyszólván magamtól. Ötéves koromban a papám levitt a jégpályára, hogy megtanítson korcsolyázni. Már a második alkalommal nem kellett apám támogatása, mert szépen siklottam egyedül. Szerettem volna korcsolyaversenyző lenni, de erre nem volt lehetőség. Mi Budán laktunk, messze volt a Műjégpálya, de különben ez akkor drága sportnak számított. Kisfiúként kiválóan korcsolyáztam, úgyhogy a jég-ünnepélyeken rögtönzött táncbemutatókat tartottam.
Talán tizenhat éves lehettem, amikor egy iskolai bálon én szerveztem meg a toborzó-táncot. Egy hivatásos tánctanárnőt kértem fel, hogy tanítson be nekünk egy toborzót. Én mentem a kölcsönzőbe ruhákért. Megint én voltam a dolog kitalálója. Nyomoztam utána a családban, honnan örököltem ezt a hajlamot, de senki nem volt ilyen indíttatású. Mindenki kispolgári beállítottságú volt.
Kiskoromban először bohóc akartam lenni, de ezt tanulni nem lehetett. Amikor elvittek a szüleim a cirkuszba, engem csak a bohócszám érdekelt. Láttam a Zoli bohócot, a Gerald bohócot, láttam Grock-ot, az ő valódi neve Adrian Wettach. Volt szerencsém látni a Rivels családot a mostani Fővárosi Nagycirkuszban (akkor Fényes cirkusz). Jött elöl a Rivels a vörös parókájában, abban a hosszú, lábára simuló kosztümben, mögötte orgonasípokként sorakozott az összes gyermeke, voltak vagy nyolcan… Történt ez hetven évvel ezelőtt, de mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem rájuk.
– Miért nem lettél bohóc?
– Hát ezt nem tudom megmondani…
– Megpróbáltál az lenni?
– Nem, nem. Valahogy mindig az alkalmak kerestek meg engem, és nem én az alkalmakat. Egyszerűen úgy alakult, hogy nem lettem bohóc. Ezt nyilván a személyiségjegyeimben hordoztam. De a bohócok iránti vonzódásom mindig megmaradt. Például az Operettszínházba is azért szerettem járni, mert mindig azt vártam, mikor jön be Latabár. Ő ugye egy zseniális színész-bohóc volt. Szerencsére a táncos-komikus sűrűn szerepelt az operettekben, így gyakran láttam  a Latyit.
Jött a háború utolsó szakasza, mely az én sorsomat erősen befolyásolta. Erről nem beszélek, mert nem tartozik a szakmai pályámhoz. De 1945 augusztusában Kolozsvárról visszakerültem Budapestre. A város romokban hevert. Nyár volt, és a terézvárosi bérházak udvarában vidám színjátszó esteket szerveztek. A háborúnak vége, folyt a romeltakarítás. Az embereknek szükségük volt egy kis szórakozásra. A színészeknek meg arra, hogy egyenek. Nagyon neves színészek közreműködésével – Latabár Kálmán, Gombaszögi Ella, Feleki Kamill – a zárt udvarokban rendezték ezeket az esteket. Belépőt szedtek, a lakók viszont a gangokról ingyen végignézhették az előadást – a helyszín odaadása fejében. Hát ez egy üzleti vállalkozás volt, amolyan hakni. Hogyan kerültünk kapcsolatba a szervezőkkel, már nem emlékszem, de a társammal, Szegő Ferenccel felléptünk egy ilyen esztrádműsorban. A csecsemős számot itt is bemutattuk, elég nagy sikere volt. Az egyik ilyen esten valahol a Nagymező utcában a Rózsahegyi Kálmán bácsi is fellépett. Amíg a jelenésére várt, egy rozoga széken üldögélve pipázott, és nézte a műsort. Látott bennünket is. Odahívatott magához: Fiaim, volna-e kedvetek eljönni az iskolámba? Hozzatok valami verset, meghallgatlak benneteket! – Hát én majd elájultam a megtiszteltetéstől. Rengeteg nagy színész került ki a keze alól. Az Andrássy úton bérelt egy lakást az iskolájának a MÁV-igazgatóság mellett. Készültem egy verssel, habár én nem tartottam magam jó szavalónak. Korábban mindenféle pártrendezvényeken Ady-verseket szavaltam. De nem jött úgy belőlem, mint a mozgás. Heti háromszor jártam az iskolájába egy éven keresztül. Nem voltam elégedett, mert éreztem: ha én beszélő színész leszek, csak harmadrangú lehetek.
– Fizetni kellett ezekért az órákért?
– Természetesen, ez egy magániskola volt. A méltóságos asszony szedte a pénzt, hajaj..! Ő volt a Kálmán bácsi felesége. Akkor még inflációs pengővel fizettünk, de hogy mennyit, arra már nem emlékszem.
– Miből volt pénzed, hogy ezeket az órákat fizesd?
– A nagybátyámnak volt egy autóalkatrész-kereskedése a Jókai utcában, és odavett magához, mint kereskedelmi tanulót. Napközben dolgoztam a boltban. Délután elmentem heti háromszor a Rózsahegyi Kálmán bácsi színésziskolájába. Egy év múltán egyre jobban éreztem, hogy nincs mit keresnem a beszélő színészetben.
– Édesapád, aki banktisztviselő volt, hogyan fogadta fia színészeti ambícióit?
– Ekkor már nem élt szegény. Meghalt a háborúban a Don-kanyarnál. Édesanyám pedig meglehetősen fiatalon rákbetegségben halt meg, ő sem élt már. Ebben az időszakban én már egyedül voltam. Abbahagytam a színésziskolát, és komolyan elkezdtem korcsolyázni. Felfedeztek a Műjégen, és versenyszerűen edzettem. Az akkori magyar bajnokságon a harmadik helyen végeztünk a partneremmel. Nagyon jól ment a jégtánc.
1948-ban az egyik partnernőm, egy csinos zsidó lány rávett, hogy disszidáljunk Izraelbe. A Király utcában egy lakásban ismeretterjesztő előadásokat hallgattunk a kibucokról. Nagyjából fel is számoltam mindent, eltökéltem, hogy megyek. Ez akkor még nem volt olyan lehetetlen dolog, mint később, az ötvenes években. De valahogy nem fűlött a fogam hozzá, hogy elmenjek innen. És ennek utólag nagyon örülök. Nemhogy Izraelbe, de sehová!
A jégtánccal éveket töltöttem el. A legsötétebb Rákosi-korszakban, 1951-ben Sztálin születésnapjára a Műjégen bemutattunk egy jégünnepélyt. Ez kötelező rendezvény volt, én elvállaltam a megszervezését. Tizenöt-húsz perces revükép volt Botond György és Botond Éva magyar bajnokokkal. A címe az volt, hogy Lakodalom a jégen. Mint egy őrült, rohangáltam korcsolyával föl-alá a jégen, ordítoztam, ki mit csináljon, hova menjen. Ez volt az első rendezésem.
Utána jött megint négy-öt évem, amikor szinte teljesen kikerültem a színészet köréből. Azért mégis egyfajta kapcsolatot jelentett, hogy az első feleségem, Sóki Anikó mozgásművésznő volt a Dienes Valéria-féle Orkesztika Intézetben. Táncolt a Vidám Színházban is. Előadás után érte mentem, de alig kezdődött el az előadás, én már a színészbüfében ültem és ismerkedtem, barátkoztam a színészekkel. A színház levegőjét is szerettem.
Ekkoriban előadóként dolgoztam a Mogürt Külkereskedelmi Vállalatnál. Mondanom sem kell, ott is én voltam a kultúrfelelős. A helyi dolgozókból összehoztam egy vokál-brigádot. Nem győztük a fellépéseket elfogadni Budapest-szerte. Így kapcsolatom a színházzal ekkor sem szakadt meg, bár periférikus volt. Ekkor jött 1956. Nem telt bele sok idő, a nagy tisztogatásban kirúgtak az állásomból. Mindenféle alkalmi munkákat vállaltam. Hogy egyet mondjak: virágmintás nejlonabroszokat festettem kézzel. …És milyen jól jövedelmezett!
Egy évvel később, 1957-ben megkerestek azzal, hogy megalakul a Magyar Jégrevü. Nem jönnék-e én is? Hát persze, hogy igen! Sallai Eta koreográfusnő művészeti vezetésével a Népstadion Intézményei égisze alatt létrehozták a jégrevü együttesét, melybe engem kartáncosként vettek fel, szólista kötelezettséggel. Még nem is volt készen a jég, mikor a próbák során már kiderült, hogy van érzékem a humorhoz és a mozgáshoz. Az első Jégcocktail című programban egy humoros nyitó számot csináltam, a Csuszit. Nagy szalmakalapban horgásztam a jégen, csetledeztem-botladoztam. Egymás után jöttek a karakterszerepek. Így játszottam a második műsorban, melynek címe Egész évben szerelem volt, egy arisztokratát, egy őrmestert, majd a harmadik műsorban Chaplint alakítottam. Ez már komoly huszonöt perces jelenet volt díszletekkel a jégen. A többi kollégámtól annyiban különböztem, hogy én itt már erősen használtam a színészi képességeimet. Rengeteget foglalkoztam akkor Chaplinnel, könyveket bújtam róla, tanulmányoztam az életrajzát, újra néztem a filmjeit, bár kamaszkoromban legalább háromszor láttam mindegyiket. 
– Melyik moziba jártál? Volt kedvenc mozid, vagy mindenhová beültél?
– Emlékszel az Alkotás mozira? Már bezárták. Az volt a környékünk egyetlen mozija. Meg az Astra moziba, az Ugocsa utcába is jártam.
– Buster Keatont is szereted?
– Őt kevésbé. Se  Stan és Pan, se Buster Keaton nem közelíti meg azt az emberi mélységet, amit Chaplin. Neki annyira emberi a humora, hogy ő verhetetlen. Minden mozdulatát a szeretet táplálja. Chaplint én belülről kívántam megérteni, nem pedig a külsőségeit idézni. Azért ne gondold, hogy nem gyakoroltam a kalappal, a sétapálcával… Vettem egy finom nádpálcát, és nemcsak szárazon, de a jégen is gyakoroltam vele. A földre lenyomva a rugalmas pálcát fölugrattam a jégről is, nem egyszerű dolog… Ilyen fogásokat átvettem Chaplintől. Itt a Jégrevüben éreztem először, hogy színész vagyok. Minden este előadás, délelőtt próba, közben gondolkodni a következő jeleneteken… Ez 1957-ben volt, harmincegy éves voltam tehát, amikorra színész lettem. Kamaszkoromtól idáig tartott a színészi készülődésem.
A Jégrevüvel sokat utaztunk. Jártunk Isztambulban, Berlinben, Szófiában, Wroclawban, Taskentben, Tbilisziben és sok más helyen… Bejártuk Csehszlovákiát és Lengyelországot. Itt ismerkedtem meg a pantomimmel. Addig nekem semmiféle pantomim-testtudatom nem volt. Bár 1957-ben idehaza néhány színész csinált egy ős-pantomim műsort az akkori Irodalmi Színpadon, a mai Radnóti Színházban. László-Bencsik Sándor, Gera Zoltán, Hável László, Ferencz László, Barlanghy István voltak az előadók. Elmentem megnézni, és nagyon tetszett. A leghagyományosabb értelemben vett etűdműsort mutatták. Ferencz Lászlóval össze is barátkoztam, ő két hétig Párizsban tanult Jean-Louis Barrault-nál. Nagyon érdekes karaktere volt, sok epizódszerepet játszott színházban, filmen.
A hatvanas években a Jégrevü táncosaként Wroclawban összeismerkedtem Henryk Tomaszewsky pantomim színházával. Azt szoktam mondani, hogy ő az volt a pantomimben, mint Fellini a filmben. Barokkosan pazar kiállítású darabokat készített. Voltak puritán előadásai is, de nem az etűdjáték vonalát képviselte, hanem a táncszínház felé hajlott. Az egyik ilyen alkalommal Wroclawban ott járt Marcel Marceau is. Nem játszani jött, hanem elszerette Ellát, a Tomaszewsky-együttes szólistanőjét. Marceau, aki nálam három évvel idősebb, tehát volt vagy negyven éves, el is vitte magával a 18 éves lányt, ami Tomaszewskynek nagy veszteséget jelentett. Ekkor találtam alkalmat, hogy Marceau-val beszélgessek.
– Milyen nyelven beszélgettetek?
– Németül. Marceau strasbourgi születésű, német nyelven nevelkedett. Megjegyzem, Tomaszewskyvel is németül beszélgettünk. Ott, a wroclawi színészklubban a helybeliek össze is tévesztettek Marcel Marceau-val, eléggé kínos volt. Adott nekem egy dedikált fényképet magáról – ezt itt a falon.
(Pali bácsi fürgén föláll a karosszékből. A falról, mely telis-tele van bekeretezett régi művészfotókkal, egyet leakaszt. A kép a fiatal, fekete és dús hajú Marceau-t ábrázolja civilben. Súlyosan hallgatok arról, hogy én egy évig jártam az ő párizsi iskolájába – csakhogy nem ilyennek ismertem, merthogy 1983-ban már hatvan éves volt. Én már egy idős mesterre emlékezem, fehér hajjal.)
– Csehszlovákiában felkerestem Ladislav Fialkát, vele is kialakult a jó viszonyom. Bár ő emberileg nagyon gyenge volt… Marceau-nak az volt a véleménye Fialkáról, hogy az rendben van, ha valaki őt utánozza, mert valahol el kell kezdeni, de hogy egész életében ezt tegye, az már helytelen. Úgyhogy ő már nem is nézi Fialkát.
Pozsonyban láttam Milán Sládeket is. Ő még most is működik. Nem Marceau-epigon. A nagyon gyors, szaggatott mozgás jellemezte.
Moszkvában is ismerkedtem a pantomim-előadókkal. Csak egyetlen névre emlékszem, aki időközben világhírű lett. Slava Polunyin egy isteni tehetségű clown. Mondtam is, hogy ebből a fiúból nagy művész válik. …Mennyi jó csoportot láttam ott!
A nemzetközi kapcsolatok kiépítése mellett elkezdtem az önképzést is Jean Soubeyran A pantomim című könyve alapján. Ez volt a műfaj alapműve. Az egyetlen magyar nyelven olvasható mű; mellette csak Barlanghy István tollából jelent meg egy hosszabb tanulmány a Népművelési Intézet kiadásában. Az itt leírt gyakorlatokat átültettem a testemre. Minden szállodában kerestem egy tükröt, és gyakoroltam. A kollégáim humorizáltak is rajtam.
– Könyvből tanultad a pantomimet?
– Igen, könyvből tanultam. Volt néhány ábra is a könyvben. A szavakkal leírt gyakorlatokat elképzeltem, és meg is valósítottam, azaz gyakoroltam. Egyedül. Ha máshol nem volt tükör, csak a fürdőszobában, akkor fölálltam egy székre, hogy a borotválkozótükörben lássam a lábamat. Úgy-ahogy meg is tanultam a pantomimtechnikát.
1962-ben gondoltam egy nagyot, és összehoztam egy csoportot. Vagy tizenöt-húsz ember összegyűlt ismerősökből, barátokból. A neve az volt, hogy Commedia XX. Pantomim. Azt már tudtam, hogy a műfaj a commedia dell’arté-ból ered, és a huszadik században voltunk, hát ezt a nevet találtam ki. A jégszínház egyik gyakorlótermében, a bokszteremben gyakoroltunk. A helységet ingyen használhattuk.
– Ki adott ehhez pénzt?
– Senki. Ingyen volt. Örömből jöttek tanulni.
– Ilyen ma már nincs.
– Valóban, ez már nagypapa-mesének tűnik. De mégis így volt. Hetente háromszor gyakoroltunk. Nekem hétkor kezdődött a Jégrevü előadása, a próbát fél hétre be kellett fejeznem. Fél ötkor kezdtem a tanítást. Mindig készítettem kis jegyzeteket, mit fogok aznap tanítani.
1964. április 14-én volt az akkori Egyetemi Színpadon az első bemutatónk Ember?! címmel. Erre nagyjából fél évet készültünk. Pontos rendezői jegyzeteim voltak. A Jégrevütől rengeteg segítséget kaptunk. A jelmezek 90 %-át ingyen használhattuk, a magnót például, ami akkor kuriózumnak számított, szintén odaadták. Világítást kaptunk az Egyetemi Színpadon. A helységbérletért 400 forintot fizettem a saját zsebemből. Egy kis műsorlapot is csináltattam a magam költségére. Műsorunk stílusa Tomaszewsky pantomimszínházát követte.
– Milyen jeleneteket játszottatok?
– Két órás műsor volt, szünettel. A Fekete Pierrot című számban egy átfordított, tehát nem fehér, hanem fekete pierrot-ruhában, hatalmas fehér gombokkal szerepelt a férfi előadó. Volt egy Haarlemet idéző díszlet, abban játszott egy fehér lánnyal, de nem tudta meghódítani, mert ő fekete volt. Egy másik jelenetünket, A nagy könyv címűt Kosztolányi verse ihlette. Ez arról szólt, hogy nem ember az ember, ha nincsen számon tartva. Volt egy absztrakt stílusú jelenet, a Szív és agy. Piros trikóban játszották a szívet, kék trikóban az agyat. Egy kritikus a Magyar Ifjúságban azt írta erről, hogy ezért az öt percért érdemes végigülni a két órát. A jelenetekhez mindig átöltöztek az előadók, ami időbe tellett. Voltak betétszámok is a műsorban. A Fekete Pierrot előtt például Fenyő Miklós énekelt és gitározott. Egy másik átkötéskor Dobos Attila egyetemi hallgató zongorázott. Kétszer vagy háromszor játszottuk ezt a műsort, és mindig tele volt a színházterem. Utána különféle kultúrházakba kaptunk meghívásokat. Leegyszerűsítettem a műsort, és utazásra alkalmassá tettem.
Éveken keresztül vándoroltunk. Ahol befogadtak, ott dolgoztam a csoportommal. Jöttek az újak, mentek a régiek. Gyakoroltunk a Hazafias Népfront Váci úti helységében, a Fővárosi Művelődési Házban, a Bem rakparton.
1973-ban már a Szkéné Együttesnél voltam. Wiegmann Alfréd hívott pantomimet tanítani. Akkor már létezett A csodálatos mandarin című darabunk. Boldog voltam, hogy ismét színházi körülmények között lehetek. Amikor a darabot bemutattuk a Szkénében, az egyetem KISZ-szervezetének kulturális titkára megnézte, és az akkori szlengben azt mondta, hogy „meg vagytok véve”. Együttesem 1974-től a Budapesti Műszaki Egyetem keretében működött tovább. Nevet is váltottam, nem csupán stílust. BME Pantomim néven működtünk tovább. Ekkor léptem második alkotói korszakomba.
Éreztem, hogy másképpen kell gondolkodnom a műfaj keretein belül. A pantomim hagyományos nyelvezete tovább már nem fejleszthető. Bizonyos egyszerű történetek előadására kiválóan alkalmas, de sok mindenre nem. Azt nem tudtam, hogy mit kellene csinálni, csak azt tudtam, hogy mit nem akarok folytatni. Tanítványaimból kiválasztottam a legtehetségesebbeket, Nagy Istvánt, Dékán Jánost és Kastner Erikát. Velük újra kezdtem mindent.
Komoly műhelymunkába fogtunk itt a lakásomon. Kiürítettem a nagyobbik szobát, és itt gyakoroltunk. Irodalmi alapanyagokat vettem kiindulópontul, nem mi találtuk ki a cselekményt. Az első korszakváltó darabomat 1975. május 17-én mutattuk be a Szkéné Színházban. Beckett után szabadon az volt a címe, hogy A játszmának nincs vége. Az ő motívumaiból szerkesztettem a darabot. Ezt megírtam levélben Beckettnek, és ő válaszolt, hogy beleegyezik, és ezt az ő nevével előadhatom.
– Honnan volt utánpótlás?
– Mindig meghirdettem az Esti Hírlapban, hogy felvételit tartok a csoportba. Jöttek is szép számban. Voltak, akik gyorsan kimaradtak, de voltak, akik elvégezték a két éves alaptanfolyamot. Velük lehetőségem nyílt, hogy darabjaimat új szereposztásban játszassam.
– Eközben miből éltél?
– Ablakot tisztítottam. Reggel nyolctól délig ablaktisztító voltam az Emke tájékán. Jó helyen, könnyen megközelíthető környéken. Az üzletek kirakatait tisztítottam. Utána hazajöttem, pihentem, és délután hatra frissen mentem be a Szkénébe próbálni, tanítani és darabot készíteni. Rendszeresen játszottunk, hetente minimum egyszer. Szépen gyűltek a repertoárdarabjaink. Akkoriban mindig volt közönségünk. Az emberek érdeklődtek. Például a Mandarinunkat (ugyan 1972 óta) összesen 118 alkalommal játszottuk. A Bartók-műsorunkkal, A fából faragott királyfival és a Mandarinnal sokat utaztunk. Jártunk többek között Moszkvában, Taskentben, Coimbrában, Padovában, Belgrádban, Ljubljanában. Ezek örömfellépések voltak, mert azon kívül, hogy szállást és étkezést adtak, honoráriumról szó sem esett. Autóról nekünk kellett gondoskodnunk. Vettünk egy utánfutót a díszleteknek, ami aztán tönkretette a Vizy Miklós autóját, hiszen sok ezer kilométert mentünk Portugáliáig. Az utazásokat úgy szerveztem, hogy a nevezetes helyeket útba ejtsük. Ez nagy húzóerőt jelentett a tagoknak. Az egyetem is könnyebben elintézte az útlevelet. Akkoriban az utazás nem úgy ment, mint manapság.
1982. február 25-én két új tanítványommal és saját magammal bemutattuk Kafkának Az átváltozás című novellájából készített darabunkat. Ez ismét a megújuló művészi törekvéseimet jelezte. Képzeld, erre a darabra mindig volt közönség!
– Ez ma már hihetetlennek hangzik, hogy megteljen a Szkéné Színház nézőtere egy Kafka-darabra…
– Igen, ez akkoriban valahogy másképp volt… Az embereknek egészen mást jelentett a színházba járás, mint manapság. Bár a nézettség érdekes dolog… Máig is az egyik legjobb darabomnak tartom A kékszakállú herceg várát, de ezen például alig voltak nézők. Pangott a nézőtér. A színházi konvenció szerint ha a nézők kevesebben vannak, mint a játszók, akkor le lehet mondani az előadást. Három szereplő volt a darabban, de még kettőnek is játszottunk. Én előadást soha, de soha nem mondtam le!
A Kafka-darabbal kapcsolatban rengeteget gondolkodtam. Elemeztem a darab hatását, miért fogadják ezt olyan nehezen a nézők. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég átütőek a színészek. Ezzel párhuzamosan jött egy lehetőség 1983-ban, amikor meghívtak Bécsbe tanítani. A workshop-mozgalom akkoriban élte fénykorát, sorra nyíltak a különböző stúdiók. Felhagytam az ablaktisztítással, pontosabban fizetés nélküli szabadságra mentem, és közel négy évig maradtam Bécsben. Időről időre hazajártam (bár erre az is késztetett, hogy letelepedési engedélyem nem volt, tehát bizonyos időközönként ki kellett lépnem az országból). Bécsben barátok révén sikerült lakást bérelnem. Nem kerestem sok pénzt, de meg tudtam élni. Több stúdióban tanítottam az általam kialakított „tudatos test- és pszichotechnikát”. Két pillére van: az Étienne Decroux-féle testanalízis és a Sztanyiszlavszkij-féle lelki játéktechnika. Ekkor alakult ki a mostani játéktechnikám egyik alapja, a belső energiák tudatos izomirányítása. Ennek révén hangsúlyozni tudom, melyik testrészemben van az energia végpontja. Ha a kisujjammal csinálok valamit, akkor az energiát odavezetem. Ha háttal ülök a nézőknek (mint most a Kaddis önmagamért című darabomban hosszan ülök a nézőknek háttal) akkor a hátamról is mindent le lehet olvasni. Ez egy technika, mely fejleszthető.
– A bécsi évek alatt az itthoni együtteseddel mi történt?
– Megszűnt az itthoni munkám. Leállítottam Az átváltozás előadásait. A darabot nem adtuk elő többet. De Kafka világa továbbra sem hagyott nyugodni. Erősen foglalkoztatott, hogyan lehetne Kafkát játszani másképpen. Amikor egy bécsi baráti társaságban meghallottam Ariel Reimann kortárs német zeneszerző Requiem című zenéjét, azonnal tudtam, hogy erre csinálok egy szólóműsort. Ez lett a Requiem Josef K.-ért címmel bemutatott első szólóestem 1985. március 9-én. A márciusi bemutatóknak különben hagyománya támadt, három szóló- és egy duett-műsoromat mutattam be a születésnapom dátumához kapcsolva. Azt a darabot, melyet már az új milleniumban, 2001. március 6-án játszottam először, így neveztem: Születésnapomra. 1926. március 7-én születtem, ekkor voltam 75 éves.
Ha visszagondolok a Kafka-szólómra, ma már látom, hogy ez volt az utóbbi éveim leggyengébb darabja. Túlzottan meg akartam mutatni Kafka világát. Nagyon görcsösen játszottam, és ez nem jó… Mégis ezzel a műsorral kezdődött az én harmadik művészeti megújulásom. Ez az úgynevezett „szóló/duó korszakom”. A japán színész-táncosnő Emi Hatanóval a bécsi DieTheater-ben mutattuk be 1990. őszén a Zarándokéneket. Emit  Budapesten ismertem meg, tanított az IDMC-n. Itt lakott nálunk, naponta kétszer próbáltuk a darabot a Szkénében két hónapig. Majd Salz Gabriellával készítettem Birger Sellin, egy autista német fiatalember naplójából a  Lélekbörtön című darabot. Ez is duó volt. Utoljára Bata Ritával működtem együtt a Szívhang című kettősben. Ebben a korszakomban nagyon személyes jellegűek lettek a darabjaim. Szólódarabomat 2004 áprilisában mutattam be Kaddis önmagamért címmel a halálvárásról.
Erről is írtam a gondolkozófüzeteimben. „Nem szabad megállni a fejlődésben, nem szabad mindig ugyanazt csinálni. Az utóbbi munkának valamilyen tekintetben meg kell haladnia az előzőt. Mindig kérdezni kell magadtól, mi volt jó a munkádban, és mi a rossz… Hónapok, évek őrlődése, gondolkodása adja meg a választ.” Engem örömmel tölt el, hogy még ilyen korban is tudok változtatni, tudok fejlődni.
– Hosszan vajúdsz az ötleteiddel?
– Igen, legalább fél évet, egy évet. Szinopszist mindig írok. Ennél az íróasztalnál  dolgozom, gyönyörű innen a kilátás a kertre.
– De a legjobb ötletek takarítás közben jönnek?
– Vagy séta közben. Minden este sétálok itt a környékünkön. Korábban volt egy dalmatám, a Gina, vele mindig sétáltunk. Sajnos, a kutya már nem él. De én most is ugyanazon az útvonalon megyek. Közben gondolkodom. Körülöttem a dolgok hosszú távúak. Több, mint ötven éve lakom ebben a lakásban. Az, hogy idáig eljutottam, annak a lelki támasznak is köszönhető, amit a második feleségemtől kaptam. Harmincnyolc éve élünk együtt, és mindig a legnagyobb mértékben támogatott a munkámban.
– Kérdezhetlek a napirendedről? Most is naponta edzel?
– Nem edzek naponta. Az évek alatt annyira véremmé vált ez a mozgásrendszer, hogy nem szükséges sokat edzenem. A testemre nagyon vigyázok, naponta sétálok. Hetente egyszer elmegyek a próbaterembe, és másfél óra alatt megmozgatom az egész testemet. Minden reggel vízi tornát csinálok a fürdőkádban.
Ilyen korban a mentális dolgok nagyon fontosak. Figyelemösszpontosító gyakorlatokat is végzek. Előadás előtt mindig bemelegítek, ez legalább húsz percet vesz igénybe. Az új darabomat tíznaponként átismétlem. Zenére, a minimális díszlettel.
– Milyen vallású vagy?
– Zsidónak születtem. Kis gyerekként, szüleim áttértek a református vallásra. Ebben a hitben nevelkedtem kisiskolás korom óta. Apám is hívő reformátussá vált. Olyannyira, hogy presbiterré választották. Mégis a Don-kanyarnál pusztult el munkaszolgálatosként. Nem hagyják levetkőzni zsidó származásomat. Darabjaimmal visszatérek az eredeti gyökereimhez. Ezért csináltam a Kafkát,  ezért a Kaddist.
– Szoktál imádkozni?
– Annak idején, mikor hívő református voltam, naponta imádkoztam. Most nem. Én különben szívvel-lélekkel hiszek a Sorsban.
– Milyen irányban látod a pantomim jövőjét? Van-e a pantomimnak jövője?
– Az etűdpantomimnek nincs. Jelene azért van, mert Marcel Marceau a közelmúltig művelte. Az ő személyiségének ereje adta a műfaj hitelét. Most, hogy ő is abbahagyta, az etűdpantomim halott. Érzelmet nem vált ki a nézőből, komolyabb gondolatokat nem közöl. A jövőt inkább a mozgásszínházi irányzatban látom. Egy jól kimunkált Decroux-alap annyi mindenre megtanítja a testet, mint a táncban a klasszikus balett.
– Utolsó kérdésem: mi a kedvenc ételed?
– …Jé! (A kérdésen Regős Pál elcsodálkozik. Bekiált a konyhába a feleségének.)…Sárika! Mit szeretek? Ja, igen, a leveseket szeretem. Nagyon szeretem a bablevest. Sárika nagyon jól főz, még egy egyszerű levesnek is megadja a jó ízét…
(Sárika hangja hallatszik a konyhából: Palikám, te mindent szeretsz..!)
– Hát akkor most ki is kapcsolom a magnót. A jövő művészei nevében kívánok neked egy jó bablevest!
(Regős Pál nevet az ő régi karosszékében ülve.)
– Jól van! Köszönöm szépen!
08. 08. 6. | Nyomtatás |