Mesék az emberről

Pataky Klára: „Lépni sem, nézni sem…”; A katona története

Dr. Pataky Klára neve már nem ismeretlen az újdonságra fogékony tánckedvelők előtt: szerény, okos szorgalommal, napjaink pályázati futószalag-termelésétől érintetlenül dolgozik. Táncosként indult, hosszú évekig Zákány Magdolna növendéke volt, balettet, modern táncot tanult, ezzel párhuzamosan pedig a Hangár – Hang-Színiakadémia növendéke volt. Rövid ideig Csabai Attilával dolgozott, kinek Fürdőzés című koreográfiájában (1998) táncolt. 1999-től – egy ideig párhuzamosan a jogi egyetemmel – a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakának hallgatója. Március elején a Merlin Színházban egyetlen estén mutatta be két alkotását, a „Lépni sem, nézni sem…”-et és A katona történetét. Az est címe pedig csak ennyi: Történetek.
Halász Tamás

A „Lépni sem, nézni sem…” már nem először volt látható a Merlinben. A La Dorsi Táncszínház rövid koreográfiákból álló estjének vendégeként a színház stúdiójában már táncolta e művet a két szereplő, Domokos Flóra és Szabó Csongor. Pataky Klára alkotásának finom kidolgozottsága, nemes szerkezete, ötletessége már ekkor szembetűnő volt, ám az apró térben olyan érzést keltett, mint egy több számmal kisebb cipőbe préselt láb. A kettős a nagyszínpadon az azt megillető térbe került: kinyújtózhatott, kiterjeszkedhetett. Ezért bármennyire is izgalmas volt korábban e szenvedélyes táncot nézni, figyelni a kirobbanó energiától szinte remegni látszó fekete falakat, a „Lépni sem, nézni sem…” igazi premierje a nagyszínpadi előadás lett.
Pataky Klára Federico Garcia Lorca Találkozás (Encuentro) című versének harmadik sorát választotta kettősének címéül (Illyés Gyula fordításában). „Se neked, se nekem/ egymás felé nem szabad/ lépni sem, nézni sem.” – pusztító erejű, hatalmas szerelem himnusza ez a vers, mely örök kötelékeket énekel meg belátó, távolító, tűz kormozta gyásszal. Olyan szerelmet, ami egyszerűen megélhetetlen, hiszen ha beteljesedik, az a kettő, akit megérintett, belehal. Amelyből csak egyfajta „kegyelem” reménye nyújthat szabadulást. A koreográfus a költő mindössze tizennyolc soros remekének atmoszféráját kísérelte megragadni, nem keresgélt „cselekményt”. Lépni sem, nézni sem: akinek ilyen szerelem nem jutott osztályrészéül, az valami nagyon fontosat nem tud a benne lakozó és az őt körülvevő világról. A tánc és a vers az egymás mellé rendeltségről, a másik birtokolhatatlanságáról, a kiélhetetlenségről beszél. Egy olyan viszonyban, ahol „Romeo lehet egy madár, és Júlia lehet egy kő. Romeo lehet egy szem só, és Júlia lehet egy térkép.” (F.G.Lorca: A közönség)
A színpadon a két táncost látjuk: egymásnak félig háttal, kifelé fordulva állnak, alakjuk közt hosszú, áttetsző, fehér vászoncsík feszül. Végei a két figura fejére csavarodnak, mint a múmia-gyolcs. Egy villanással ebből a kifeszített, távoli-közeli kötésből szabadulnak meg, hogy meginduljon a közös tánc, melynek „harmadik szereplője” egy egyszerű szék, a közösség, a viszony, a társulás jelképe. Pataky táncosainak minden porcikáját megdolgoztatja: figyelme sehol és semmikor nem látszik lankadni. Finom, alig-arcjáték, test- és aura-tánc, mozdulatok költői szépségű, ám szigorú szerkezete határozza meg kissé filmszerűen szerkesztett, „vágott” munkáját. Domokos Flóra különös, szenvedélyes szomorúsága, méltóságteljessége, természetessége, Szabó Csongor izgalmas tempóváltásai, váratlanul feltörő tüze, máskor férfias (testi) csendessége az első percektől rabul ejti a nézőt. A koreográfus finom szimbolikával, rengeteg apró ötlettel dolgozik. Egy kapcsolat arcképét tárja elénk, ötletes, virtuóz, máskor szerénységükben nagy jelentést hordozó mozdulatokat komponálva a táncospárnak. Szinte csak felsejlik a kettejüket összefűző érzelem: nem a viszonyt, a szerelmet látjuk magát, hanem a „tüneteit”, a ragaszkodás, egymáshoz tartozás átjárta mozdulatok rajzolják meg e kettős – egyetlenné összeolvadó – portrét. Szabó Csongor elegáns, kamaszos-férfias kettőssége, zakós-fehér inges alakja szokatlan: a nagyon sokat dolgozó fiatal táncost Pataky új módon „szólaltatja meg” – remek érzékkel játszik a testén, ezen a sokat tudó hangszeren. Domokos Flóra egyszerre művel táncot és színjátékot a színpadon. Jelenlétének drámaisága, játékának gazdagsága, izgalmas sokrétűsége igazi gyönyörűség. Bevallom, kissé megrettentem, amikor az előadást először látva megpillantottam a szín közepén a széket. Mennyi kiérleletlen blöff, örök-dilettánsi vacak terébe rakták már oda szegény Széket. Kapaszkodni, mögé rejtőzni, szimbólumozni, ügyetlenkedni. Pataky széke azonban valóban résztvevő, szereplő, máskor apró színpad, pódium, játszótér. Egy jelenetben a pár a felfordított szék lábain, lábai közt lépdel, vándorol. A fiú megy elöl, kezében a lány keze: úgy vezeti, mintha sziklákon járnának, Lorcával élve: „fenn a magas kő-hazában”. A billegő szék a bizonytalanság jegye, a rettegés metronómja; a megragadott szék a bizonyosság, a biztonság képe. A játék egyenrangú: szereplői közt nincs alá-fölérendeltségi viszony, de a férfi férfi és a nő nő. Másként erős és másként gyenge. Pataky Klára remek kettőse manírok nélküli, letisztult, okos és tehetséges munka. Komoly elvárásokat támaszt bennünk az est folytatására vonatkozóan. És a szünetet követően nem csalódunk.
A katona története a zeneszerző Igor Sztravinszkij és a regényíró Charles-Ferdinand Ramuz alkotása: az I. világháború árnyékában, egy semleges országban, Svájcban született: az Ördög megkísértette baka története félreérthetetlenül reflektált a kivérzett kontinensen négy évig pusztító értelmetlen öldöklésre. A francia nyelvű szöveget tartalmazó – 1918-ban bemutatott – alkotás orosz népmesék történeteit dolgozza fel. Sztravinszkij két évvel később alkotta meg műve immár tisztán hangszeres, koncert-verzióját A pénzzavarából kikecmeregni akaró, egyszerű, turnéztatható előadást létrehozó szerzőpáros Faust-parafrázisa azonban a háborút követő spanyolnátha-járvány áldozata lett. A betegség egymás után vitte el társulatuk tagjait. Sztravinszkij remekműve azonban túlélte a rettenetes esztendőket, és néhány év „lappangás” után egyre több előadása, feldolgozása készült – nálunk a közelmúltban a Bábszínházban, illetve a Thália Színházban (Ascher Tamás rendezésében) volt látható. Utóbbi előadásról később CD-felvétel is megjelent.
Pataky Klára műve az eredeti zenére készült, szöveg nélkül. „A katona története mese a kísértésről, az esendőségről, a vágyakról és a beteljesülésükről, arról, hogy a boldogság nem vásárolható meg, és hogy bizonyos határok nem léphetőek át büntetlenül. A koreográfia hűen követi az eredeti történetet. Nem akar többet, mint elmesélni a Katona történetét, akit az Ördög megkísértett” – írja Pataky Klára az előadás első – töredékes – variánsának ismertetőjében. Sztravinszkij színpadi játékként hozta létre alkotását, melyben hét hangszer és négy szereplő játszik, jelenik meg. Az Ördög, a Katona, a Királylány alakjával itt is találkozunk. Narrátor (természetesen) nincs, viszont megjelenik még három „álomlény”, az Ördög csábításának, ámításának megtestesülései. Pataky Klára előadásában gyakran bukkannak fel „néma” szakaszok: ilyenkor a test „beszél”.
A koreográfus kivételesen hosszú időt töltött az előadás munkálataival: mi tagadás, ennek jól látható az eredménye. Koreográfiája első – ekkor még csak kétszereplős: Katona, Ördög – töredékét a 2002 decemberi Inspiráción mutatta be. Mostanra a mű elkészült, hatszereplős „egész estés” alkotássá kerekedett. Pataky alázattal és imponáló kreativitással közeledett a táncműhöz: a mozgásanyagon látszik, alkotója roppant energiát és figyelmet szentelt a modern európai zene e kimagasló remekének. Így hozta létre ahhoz méltó, minden pillanatában, mozdulatában bravúros munkáját. Nagy boldogságot érez a recenzens, amikor ennyire míves, kidolgozott, tisztességes munkával találkozik: tudván persze azt, hogy a sokat kárhoztatott támogatási rendszer nagyban felelős azért, hogy a hazai kortárs táncalkotások túlnyomó többsége félkészen, kapkodó munka eredményeként, lazán összefércelten, gyakran önlegalizáló, megélhetési gyártmányként kerül a közönség elé. Az „így is lehet” boldogsága mindenesetre elvitathatatlan.
A színpad elején, fotelben kuporgó Ördög alakja nyitja az előadást: Szász Dániel figurája reflektál ugyan a „mindenkori” ördög-ábrázolásokra, de csak jelzésszerű külsőségekre támaszkodik. A fiatal táncos nagyszerű arcjátékával, kirobbanó dinamizmusával, fanyar játékával ragadja meg a Gonosz karakterét. Az ember naiv gyerekként csodálkozik rá, megbűvölten figyeli sajátos mozdulatait. A kortalan, elegáns-szenvtelen, rafinált Ördög játékszere a Katona. Szabó Csongor marionettszerű, egyszerre kajla és eleganciájában nagyszerű táncában benne minden: lógó zubbonya, spárga tartotta nadrágja kedvesen, kedélyesen erősíti a test, a mozdulat hordozta jelentést. Belépője – egy svédszekrényszerű emelvénynek támasztott, műszőrrel behúzott szivacslapot bedöntve, ordítva érkezik a színpadra – telitalálat.
A csatából hazatérő, csapzott, rongyos fiú – akinek nincsen mása, mint egy hegedű a hóna alatt, meg a szerettei, talán életben, hetedhét határon túl – bolyongása során találkozik a Gonosszal. A Katona hegedűje nem tárgy, csak egy hevenyészett – íjra emlékeztető – krétarajz a padlón, és egy szóló a hangszóróból. A táncos a rajz fölé hajol, alkarjával, mint vonóval játszik a firkán. Az Ördög behálózza őt: ellopja a mozdulatait, átnyújtja a sajátjait. Igéz, bűvöl, pajtáskodik, csábít, szeretetet, barátságot hazudik. A Katona a mindenkori naiv. A pokolból hazafelé tartva, a mészárlást túlélve az első jó szónak bedől. A Katona és az Ördög kettőse remekmű, nem érheti más, mint nagy szavak. Pataky Klára különleges érzékkel ragad meg és értelmez minden hangot, kiválóan rendel egymás mellé muzsikát és mozdulatot. Egyetlen pillanatra sem érinti meg a rutin szele: táncosaiból úgy hozza ki a maximumot – hiszen van itt mindenféle vetődés, hátra szaltó, sokféle akrobatikus, látványos kunszt –, hogy mindennek értelme, helye, ereje van. Rejtelmes, attraktív táncot látunk, mely a maga remek nyelvezetével felépít és a szükséges mértékben értelmez is egy helyzetet.
Különös jelenések képében bukkan fel az Ördög ígérete: három alak a léha, könnyű, gazdag élet – a lélekért és a hegedűért fizetendő ár – demonstrációja. Bánki Zsolt simulékony, sármos hím dizőz, aranyba öltözött playboy: társnői (Jaross Viktória és Nagy Csilla) elképesztő jelenések. Hajuk hatalmasra tupírozott, rizsporos kazal, jelmezük (ami a díszlettel együtt Nagy Viktória fantáziáját dicséri) haute-couture látomás, bármely divatshow extrém, historizáló éke. A lányok bábszerűek, panoptikumi comtesse-k, történelmi filmekből kölcsönzött, lencsibaba-szemű, romlott, barokk kéjbabák. Látomások, tehát úgy is bukkannak fel: megigézik a Katonát, aki meginog a parádés züllöttségtől, elgyengül, álmélkodva figyeli az idegen pompát. Hamarosan már az ő nyakában fityeg a férfi-látomás arany nyakkendője. Vagyis talmi gazdagsága. A háttér dobogójának keretéből, élőhalottként bukkan fel a Királylány (Kántor Kata), a zilált hajú, merev tekintetű Ofélia, a Katona halál-szagú, különös, Ördög-adta jegyese. A táncosnő kísérteties alakot jelenít meg a nemlét és a szenvedélyes jelenvalóság különc kettősségét megmutatva. Álomszerű, mégis magától értetődő. Az ember néha úgy érzi, át lehet nyúlni rajta, mint egy felhőfoszlányon. Ám akkor a szemébe néz, és összezavarodik.
A színpadi magasból néhány vékony fehér spárga esik le, és a magasból függve, nyírfaerdőként világít a térben. Pofon egyszerű effekt, és mégis ragyogó. Az Ördög diadalittas – jól játszik, élvezi, hisz győzött, mint általában. A háttérben vastag kötél hullik alá. Harang szól, a fekete frakkos Ördög virgonc mozdulattal a kötélbe kapaszkodik. Aztán egy újabb vastag szál ereszkedik le a magasból: a hajókötelet csillám borítja: a villódzó szemek úgy kavarognak a levegőben, mint az álompor. A harmadik kötél a Katonáé. A fiú merev testtel lép alá. A hosszú, vékony árnyék imbolyogva az arcára vetül. Aztán elsötétül a szín.

Pataky Klára: „Lépni sem, nézni sem…”

Koreográfus: Pataky Klára
Előadók: Domokos Flóra, Szabó Csongor


Pataky Klára: A katona története

Díszlet,  jelmez: Nagy Viktória
Zene: I. Sztravinszkij
Koreográfus: Pataky Klára
Előadók: Szász Dániel, Szabó Csongor, Kántor Kata, Bánki Zsolt, Jaross Viktória, Nagy Csilla
08. 08. 6. | Nyomtatás |