Az életre kelt dalciklus

Franz Schubert: Téli utazás – Pannon Várszínház

Schubert 1827-ben komponálta dalciklusát, melyet Wilhelm Müller versei ihlettek. A költemények egy szerelmi csalódáshoz kapcsolódnak. A szenvedő férfit szerelme hűtlensége örök magányra kárhoztatja. Vándorlása során emlékek, vágyak, illúziók, csalfa remények fosztják ki az elhagyott megtépázott lelkét. Végül a vándor egy mezítlábas verklis mellé szegődve a téli éjszakába vész. Müller költeményeit Schubert zenéje tette halhatatlanná. A szentimentális költői nyelvet a zenei kompozíció egy olyan létformához juttatja, mellyel időtlenné válik a poémák tartalma és a befogadó beszippanthatja a fagyos téli éjszaka levegőjét.
Lénárt Gábor

A Pannon Várszínház arra tett kísérletet, hogy a néző újabb dimenzióban is megtapasztalhassa a Schubert-művet. A műfaji meghatározás („játék a szerző dalciklusára”) elég tág, így az előadásba belefér az ének, a mozgás, a színészet, a festészet. A kifejezési módok azonban időnként fedik egymást, vagyis egy kis túlzással végül mindenki csinál mindent.
Az előadás létrehozói különféle szerepekkel terhelik meg a Schubert-mű amúgy is „nehéz” levegőjét. A színpadra alkalmazott dalciklus „lebegő”, semmibe révedő, tanácstalan fájdalmához az alkotók más egyéni tragédiákat is hozzárendelnek. Oravecz Edit, Sashalmi József, Zayzon Csaba, Nagy Bendegúz családnyi fájdalma jelenkori jelmezben jelenik meg a színpadon. Összetartozásuk ugyan nem volt elég egyértelmű, mivel mindenki a saját külön tragédiájával volt elfoglalva. Az alulvilágított színpadon sok minden történik ezzel a négyessel, s ugyanakkor semmi lényeges. Mindenki vágyik valamire: az asszony meghitt életre, a férj hazajőve szerető asszonyra, a nagyobbik fiú tán írni készülne, a kicsi pedig szerető mamára, aki egyben a kisgyermeki álomvilág tündérszép őrangyala is lehetne, aki vigyáz rá, és akire vigyázni kell. (Gondolom ezért vasalta ki szenes vasalóval a mami arcát az egyik jelenetben.)
Életük azonban szüntelen csalódások sorozata. A sors keze, azaz a postás (Krámer György) sem hozza el nekik a várva várt megváltó leveleket. A csintalan végzet (mondom a kézbesítő leleményes koreográfiájára gondolva) csak játszik velük, majd tovább áll. A remény pedig ellobbanó lidércfényként a kályhában végzi pillanatnyi meleget adva a családnak. Nem marad más, mint az álom nélküli álom az ejtőernyő alatt, s végül a halál. Nem ez a koncepció okozza a problémát, hanem az,  hogy a színészeknek az előadásban inkább mozgásukkal kellene jelen lenniük, mert ilyen feladatot kaptak, testükkel azonban nem tudják kifejezni azt, amit tekintetükkel időnként sikerült. (Kezdetben Kammerlohr-Kovács László is a „családhoz” tartozott, utána – egy-két visszatérést nem számítva – a színpad hátterében festett egy tükörparavánra. Ez az aktus se bevilágítva nem volt, se jelentősége nem derült ki, mivel az előadásban a festmények semmiféle szerepet nem kaptak.)
Rossa László zeneszerző is megjelent a színpadon mint zongorakísérőt és kvázi verklis. A darab nem igazán hatásos keretjelentének szereplőjévé vált, de ez semmit nem vont le a zenész tiszta művészi teljesítményéből. A dalciklus Jekl László előadásában volt hallható, aki már többször énekelte Schubert művét. Ennek megfelelően mély átéléssel közvetítette a vándorló szerelmes fájdalmát. A basszbaritonistát a rendezés „megmozgatta” ugyan (énekelt állva, ülve, féloldalt, babakocsiban, kalitkával a fején), de játéka teljesen különvált a többiekétől. Időnként volt ugyan fizikai kontaktusa más szereplőkkel, de ebből nem alakult ki kapcsolat vagy szituáció. Ő a Wilhelm Müller által megírt férfi fájdalmát énekelte, de az előadás teréből kilógott.
A dalok nagy részét németül hangzottak el, kivéve a két utolsót, ami magyarul szólalt meg Závodszky Zoltán igényes fordításában. Az előadás létrehozói talán annak veszélyét érezték, hogy a közönség nem minden tagja tud németül, ugyanis a dalok előtt hallhattuk azok első két sorának magyar fordítását Vándorfi László tolmácsolásában. Lehet, hogy ez még egy dimenzióval akarta gazdagítani az előadást, de már-már szétfeszítette annak kereteit. Ennek a dalciklusnak van magyar fordítása, igaz ritkán, de szokták magyarul is énekelni, s mivel a darabban fontos a dalok szövege, úgy gondolom, vállalható lett volna a Schubert-mű magyar nyelvű előadása.
Szakály György untermanszerű szerepet kapott (vagy dolgozott ki magának). Ő az, aki mindenhol ott van, az alfa és az omega, aki varázsol, megjelenik, mozgat, mozgósít, eltűnik. A fekete ruhás árny talán a sors, talán maga a halál. A transzcendenssel tart kapcsolatot (Ladányi Andrea szerepére gondolok). A szerep azonban eléggé elnagyoltan lett megformálva, nem volt súlya. Megszokott technikailag tökéletes mozdulatok, sokszor jelzésszerű hatáselemek jellemezték színpadi létét, erőt csak a táncművész arca sugárzott volna, ha a keménység és merevség nem lötyögött volna maszkként fekete kalapja alatt. A világhírű tenort sem tapsolják meg, ha csak a torkát köszörüli.
Az egyetlen igazán elgondolkodtató alakítás Ladányi Andreáé volt. Az ötödik dalban szerepel egy hársfa, ami nyáron szép volt, most télen csak csupasz ágait mutatja, sőt talán már haldoklik. Kemény, szikár testével a táncművész ezt a fát jellemezte, melynek ágai alatt egykor a vándorrá lett számkivetett boldog órákat töltött. A táncos jelmeze egyszerű és hatásos. Testére feszülő nadrágja a fa színét hordozza. A fában lapuló élet kaméleonként olvad a fa testébe: Ladányi és a fa eggyé válnak. A hosszan lelógó nadrágszárak ötlete dermesztő képeket tár a néző elé, a mozgás feszessége, lassúsága, fájdalmas keménysége a vándor fájdalmára emlékeztet. Azzal a különbséggel, hogy a fa mozgási lehetőségei korlátozottak. Talán ezért viszik őt helyről a másikra. Érdekes a kapcsolata a postással. Ő nem kap levelet, a hírvivő nem is tudja először megérinteni őt, csak körvonalait simítja. Krámer lehelt csókjai azt a létezőt köszönthetik, aki elfogadja sorsát, nem hadakozik ellene, mint a család. Az emberektől elhúzódik, amikor „rámásznak”, testet öltött magányként húzódik a semmi ágára. Végül beteljesül sorsa, hátán a csontvázával már nem tud visszatérni a fizikai létbe. Elenyészik.
Az előadás a Schubert dalciklus apropóján több dimenzióban mutatja meg a kilátástalanságot, a magányt, a csalódást. Sok minden történik benne, de kevés érdemel igazán figyelmet. Schubert és Ladányi azonban emlékezetes marad.

Téli utazás
Pannon Várszínház
Az előadás létrehozói: Ladányi Andrea, Krámer György, Szakály György, Vándorfi László
Játsszák: Jekl László, Ladányi Andrea, Szakály György, Oravecz Edit, Rossa László, Sashalmi József, Zayzon Csaba, Kammerlohr-Kovács László, Nagy Bendegúz
Díszlet-jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Munkatársak: Buzássy Adrienn, Molnár Ervin.
Helyszín: Millenáris
08. 08. 6. | Nyomtatás |