A realizmus változatai

Csehov: Ivanov – Csiky Gergely Színház, Kaposvár (1977); Új Színház (1996);

Katona József Színház (2004)

Második darabját Csehov, melyet – megfeledkezve a megsemmisítettnek gondolt Platonovról  – ő maga az elsőnek tekintett (1.), színházi felkérésre írta (2.), így témáját az előadhatóságra tekintettel kellett megformálnia. Nem írhatott olyan gátlástalanul hömpölygő művet, mint amilyen a 8-9 évvel korábbi Platonov volt, holott az új darab életanyaga sok tekintetben hasonlított a kamaszkori zsengében feldolgozottakhoz. Az Ivanov is a provinciális vidéki életet ábrázolja, itt is a megrekedtségről mint alapállapotról van szó, a középpontba most is egy olyan szereplő kerül, aki – valamilyen megmagyarázhatatlan okból – beváltatlanul hagyta a lehetőségeit, eltékozolta a tehetségét. Életkudarcai ebben a darabban is a szerelemben összegződnek: a kihűlt házasságban éppúgy, mint egy felkínálkozó új szerelemben, amely Platonovhoz hasonlóan Ivanov számára sem jelenthet megváltást.       
Sándor L. István

Azonban az életanyag színpadi megformálhatósága érdekében az Ivanovban Csehov láthatóan szűkebbre szabta témáját, mint ahogy ezt az előző darabban tette. Már nem a provinciális közeg egészét akarta ábrázolni – annak sokféle figurájával, százfelé futó problémájával –, hanem csak azt, ami mindebből a főhős sorsában tükröződik. Az Ivanov szándéka szerint tehát alapvetően jellemrajz (3.),  amelyet csak ennek hitelesítése érdekében egészít ki némi környezetrajz. Így egyetlen hős középpontba állítása itt tudatosan választott drámai forma, s nem az anyag (egyre nyilvánvalóbbá váló) kezelhetetlenségét (menet közben) ellenpontozni akaró dramaturgiai kényszermegoldás, mint ahogy ez a Platonovban történt. (Ezért szűkül ott az enciklopédikusan áradó első két felvonás kamaradarabbá az utolsó kettőben.)
Mindkét „első mű” az érett Csehovot előlegzi. Olyan szándékokat jelez előre, amelyeket igazán eredeti módon majd csak a négy nagy darabban sikerül a szerzőnek megoldania. A Platonov az ábrázolt világ gazdagságának, bonyolultságának, sokértelműségének igényét veti fel. Az Ivanov a drámaiság paradoxonaival kacérkodik: a cselekvésképtelenség történetét, azaz a mozdulatlanság drámáját igyekszik megmutatni. Ebből fakadnak a mű izgalmai és problémái. Olyan hőst állít a középpontba, aki nem hogy jelentős tetteket nem tud végrehajtani, hanem képtelen már bármiféle határozott cselekvésre, egyértelmű döntésre. A darab nem egy leépülés története, nem az egykori értékek, erények fokozatos elvesztését ábrázolja (amely határozott cselekményívet rajzolhatna ki). Ehelyett a főszereplőt abban az állapotában ragadja meg, amikor mindez már megtörtént vele. Ilyen értelemben a címszereplő már túl van mindenen, bár élénken él még benne is, meg környeztében is egykori erős személyiségének az emléke. Valódi feszültséget, azaz érzékelhető drámai erőteret lényegében ez a kontraszt teremt. Azaz a mű valójában egy önvizsgálat (és az ebből fakadó konzekvenciák levonásának) ábrázolása. Csehov tehát eleve paradox feladatokat tűzött ki maga elé: egy belső történetet próbált meg külső cselekménnyé alakítani, a megrekedtség állapotát igyekezett folyamattá rajzolni, a tettek hiányából akart cselekményt formálni.
Ez felemás módon sikerült neki: teremtett egy izgalmas központi hőst (akit nemcsak ellentmondásos személyisége tesz érdekessé, hanem drámai „hős” státuszának és darabbeli nem-cselekvéseinek kontrasztja is), belehelyezte őt egy plasztikusan felvázolt viszonyhálózatba, amelynek egyes figurái (Ivanov szűkebb környezetének tagjai) a főszereplő alteregóiként (vagy sorslehetőségeiként) is felfoghatók, majd festett köréjük egy különcségükben karakteres figurákból álló közeget. A cselekményt azonban nem sikerült megépítenie: az alig cselekvés alig teremt elmozdulásokat, hasonló állapotok hasonló tartalmakkal ismétlődnek benne, így valójában nem történik semmi a szereplőkkel. Ugyanarról az alapállapotról adnak egyre markánsabb jelzéseket, de ebből alig mozdulnak el. (Azaz a színészeknek rendkívül nehéz az Ivanovban bármiféle szerepívet megrajzolniuk.) Csehov itt még nem tudja azt, ami az érett darabjaiban lenyűgöző, ahol is a figurák az alig történések ellenére széles hangulati, érzelmi utat járnak be, többnyire persze úgy, hogy ennek az útnak a fordulópontjai láthatatlanok maradnak, de az ívek, amelyek kifeszülnek rájuk, világosan érzékelhetőek, állandó mozgásban tartva a szereplők személyiségét is.  
Mindezek a sajátosságok meghatározzák a darab előadásait is. Az Ivanov nem a nagy drámákhoz hasonlóan kanonizálódott Csehov-mű: nem középiskolás és egyetemi tananyag, nem állandó színházi repertoárdarab. Többnyire akkor veszik elő, ha valamely alkotónak mondanivalója van a címszereplőben ábrázolt személyiségtípusról s a környezetében megmutatkozó  közegről. Sikeres előadások valószínűleg akkor születhetnek a darabból, amikor az „ivanovság” korjelenségnek tetszik, így a főszereplőben saját sorsproblémáikra ismerhetnek a nézők. Csehov szövege eleve indukál egy színházi formát (valóságosként leírt környezetben valószerű dolgok történnek), amelynek számtalan színházi megvalósulása lehet. A magyarországi bemutatók (4.) közül három kiemelkedő interpretáció összevetésével azt próbáljuk meg bemutatni, hogy a realizmusnak milyen változatai élnek a magyar színjátszásban. (5.) Azt vizsgáljuk, hogy miképp működik a Csehov-darab, és hogy ezt hogyan keltette új színpadi életre – megoldást találva a darab problémáira is – Zsámbéki Gábor (Kaposvár, 1977), Székely Gábor (Új Színház, 1996) és Ascher Tamás (Katona József Színház, 2004).  

A kétértelmű tréfa avagy az előadás hangütése

A darab felütése éppúgy orientálja az olvasókat, mint az előadás indítása a nézőket. Ugyanakkor az írott mű és a színrevitel összevetése a rendezői észjárás természetére, az adott előadásban érvényesülő színházi fogalmazásmód sajátosságaira irányítja a figyelmet.
Csehov egy kétes értékű tréfa ábrázolásával kezdi a darabot: „Ivanov egy asztal mellett ül, egy könyvet olvas. Borkin ormótlan csizmában, puskával felbukkan a kert mélyén; virágos hangulatban van, mihelyt észreveszi Ivanovot, lábujjhegyen feléje indul, és amint egy vonalba ér vele, egyenesen a képébe céloz. Ivanov észreveszi Borkint, összerezzen, felugrik.” A darabot indító néma jelenet markáns képet rajzol a címszereplőről, méghozzá kettős értelemben. Egyrészt otromba tréfák áldozatának mutatja őt, amelyet megerősít az ezután következő párbeszéd Ivanov és Borkin között. Az intéző hetet-havat összehord, Ivanov előbb megpróbál kitérni a kaotikus szóáradat elől, majd – mikor ez sikertelennek bizonyult – zaklatásnak, sőt gúnyolódásnak nevezi Borkin viselkedését. És ebben lehet is némi igazság, ugyanis az intéző állandó buta viccelődéseiben rendre önigazolást is talál arra, hogy miért nem mennek jól a birtokon a dolgok. A beszélgetés közben mellesleg Borkin a napszámosok bérét kéri, majd amikor Ivanov közli, hogy nincs pénze, kárörvendően szapulni kezdi.
A bevezető otromba tréfa azonban nemcsak Ivanov szorult helyzetét, intézőjének való  tehetetlen kiszolgáltatottságát jelzi, hanem a címszereplő tágabb sorsát is előre vetíti. A kezdő képben a fejére célzó fegyver a záró képben majd a saját kezében sül el (igaz, már nem puskaként, hanem pisztolyként, amelyet szintén gondosan vezet be a mű világába Csehov). Így Borkin kétértelmű ugratása  óhatatlanul is mélyebb értelmet nyer: Ivanov darabbeli teljes élete valójában célkeresztben zajlik. 
A bevezető jelenet színpadra állítása sok mindent elárul az előadás természetéről. A színpadra állítóknak elsősorban abban kell állást foglalniuk, hogy valóban mulatságosnak mutatják-e a tréfát, vagy inkább a fegyverrel való ijesztgetés komor sejtetéseit erősítik meg. Így az egész előadás hangütéseként is hat az első jelenet. 
Csehov szerzői instrukcióit a legpontosabban – a beállításokban, az irányokban és a mozdulatokban is – a kaposvári előadás követi. De az életre kelő gesztusok, mozgások, a megelevenedő figurák a szöveg kitöltetlen részeit csak az előadásra jellemző hangulattal ruházzák fel. A darab első jelenete alapján még sok mindent gondolhatunk például a címszereplőről – hisz alig szólal meg benne. A színrevitel azonban már első megjelenésével állást foglal a figura természetéről. A kaposvári Ivanov (Rajhona Ádám) – a színleírásnak megfelelően – a jobb oldalon álló kerti asztal mögött ül. A könyvére hajol, de – a szöveggel ellentétben – valószínűleg nem olvas, hanem komor gondolataiba mélyed. Testtartása, tenyerébe temetkezett fáradt arca egy befelé figyelő, magába roskadt alakot mutat. Borkin (Vajda László) a másik oldalról érkezik. Óvatosan, behúzott felsőtesttel, lassan előrenyújtott léptekkel közeledik, mintha vadat igyekeznek becserkészni. Lassú, kifundált mozgása eleve komikus figurát sejtet. A vállán lóg a puskája, de amikor az asztalhoz ér, egészen közelről célba veszi Ivanov halántékát. A férfi megérez valamit, lassan, de még mindig inkább befelé figyelve fordul az intéző felé. Aztán hirtelen látja meg a puskát: „jaj!” – kiáltja,  rémülten felugrik a helyéről, és közben elkapja és lefelé nyomja a fegyver csövét. Ivanov itt valóban megijed, remegve hátrálni kezd. Egy pillanat alatt kiszolgáltatott helyzetben találta magát, szorongását csak Borkin szűnni nem akaró hahotázása alakítja át méltatlankodássá.
Zsámbéki rendezésében azonban nem ez a „tréfa” vezet be az előadás világába, hanem az ezt megelőző – szintén néma jelenetként előadott – előjáték. Ivanov sétál be hátulról a színre, kezében egy takaró, a vállán zakó. Az előbbit ledobja az asztalra, az utóbbit ráteríti az asztal mellett álló székre. Majd feltekeri az asztal fölött lógó petróleumlámpát. Aztán felemel egy földön fekvő széket, odaviszi az asztalhoz, ráteríti a takarót. Így készül elő az olvasáshoz. Ezután egy könyvet emel fel a földről, egy darabig lóbálja egy izgatott gordonka-zongora szonáta ritmusára, majd a szájába fogja, és üresen maradt két kezével a muzsika ritmusát követve hadonászni kezd. Mozdulatai egyre zaklatottabbá, egyre torzabbá lesznek. Fokozatosan egy tehetetlenségéből, frusztráltságából  kitörni képtelen ember zaklatottságára ismerünk. Aztán Ivanov a hajába markol, majd a földre veti magát, s gurulni kezd. Még meg sem szólalt, még semmi konkrétum nem hangzott el róla, illetve az életéről, de a kaposvári előadás bevezetője szavak nélkül is teljes portrét rajzolt a feldolgozhatatlan keserűségeivel küszködő címszereplőről. És azt is sejteti a bevezető, hogy ennek az előadásnak elsősorban az atmoszférája lesz emlékezetes.   
Az Új Színház előadásában is csak az intéző nevet a tréfáján, ugyanis itt sem a jelenet komikus tartalmai bomlanak ki. Székely Gábor rendezése pici előjátékkal toldja meg a szituációt. Borkin (Széles László) hátulról érkezik – katonás léptekkel, mintha menetelne. Tölténytáskáját maga után húzza, még akkor is, amikor a lépcsőn masírozik fel – egy pillanatra elbizonytalanodva az egyik foknál. A Csehov által emlegetett virágos hangulata (kevésbé eufemisztikusan: részegsége) egyszerre ragadtatja őt katonás peckességre (bizonyítván, hogy még tud egyenesen járni) és a nemtörődöm hányavetiségre (az ital okozta egyensúlyzavarokat is jelezve). Kisvártatva kijön a házból, ledobja a zakóját az előtérbe álló szék karfájára, megmossa az arcát, hogy kissé felfrissüljön, majd hanyagul a kabátjába törülközik. Ekkor veszi észre, hogy egy másik széken szintén hever egy zakó. Így látja meg Ivanovot (Cserhalmi György), aki a színpad túloldalán egy padon fekszik: a könyvét a mellére rakva alszik. Borkinnak ekkor jut eszébe a tréfa: óvatosan visszaoson a házba, hozza a puskáját, a csövét a magasba tartva lassan oda óvatoskodik az alvóhoz, és amikor egészen közel ért hozzá, lehajol, és célba veszi a fejét. Ivanov megsejt valamit, kinyitja a szemét, nem ijed ugyan meg, de a meglepetést kísérő váratlan mozdulattól mégis lefordul a padról. Borkin ezen kezd el hahotázni, Ivanov ezért kezd el dohogni.
Kettős benyomást kelt az Új Színház előadásának indítása. Csehovnál nincs magyarázata annak, hogy Borkin miért tréfálja meg Ivanovot (ezért az előadások többségében – a kaposváriban és a katonabeliben is – in medias res kezdődik a játék), Székely Gábor ezzel szemben megépíti az ugratás előzményeit is, azt nem véletlenszerű eseménynek mutatja, hanem motivált cselekvésnek (az egymás mellett heverő két egyforma zakó mélyebb asszociációkat is sejtet Borkin viselkedésének indokaként). Ezzel a jelenettel tehát egy olyan előadás kezdődik, amely alapvető fontosságúnak érzi a szereplők motivációinak ábrázolását, az emberi cselekedetek okainak kutatását, így Ivanov történetében is valószínűleg sorsának mélyebb összefüggései tárulnak majd fel. Másrészt az Új Színház nyitó jelenete alvó, majd földre zuhanó címszereplőt ábrázol, tehát eleve passzív, esendő állapotában mutatja meg őt. Mélyről indul, s történetében még mélyebb kínok tárulnak majd fel. 
Az előző két előadás nyitó jelenetével szemben Ascher Tamás idei rendezése egyértelműen a tréfa komikus tartalmait bontja ki. A Katona előadásban Borkin (Nagy Ervin) óvatosan nyitja ki az egyik oldalsó ajtót, előbb csak a fegyver csövét dugva be rajta, aztán meggörnyedve, guggoló járásban lopakodik a középen ülő Ivanovhoz (Fekete Ernő), aki egy fotel karfájára fordulva olvassa a földre fektetett könyvét. Amikor Borkin a közelébe ér, célba veszi a fejét. A férfi meg sem rezdül, tekintetét a földre szegezve olvas tovább. Az intéző erre megvakarja az orrát, majd kissé megkerüli Ivanovot, hogy még közelebbről vegye célba. Ismét semmi hatás. Erre – már kissé elégedetlenkedve – még újabb „lőállást” vesz fel, már-már szinte szembeáll „áldozatával”. Ismét nem történik semmi. Majd hosszú várakozás után Ivanov lapoz egyet. Erre felcsattan a nevetés a nézőtéren. Borkin elégedetlenkedve elfordul, bizonyára az jár a fejében, hogy mégis, hogy sülhetne el az ötlete, amikor váratlanul felnéz Ivanov, mire persze Borkin is meglepődik, amikor visszafordul felé. Így itt egyszerre ijed meg a tréfacsináló és az „áldozat”, igencsak mulatságos hatást keltve. A Katona előadásának indítása tehát a másik két színreviteltől határozottan eltérő hangot üt meg, Ascher rendezése – sokszor a fordítással is megerősítve – kibontja a szöveg humorát, a darab mulatságos helyzeteit, a szereplők komikus összetevőit. Mintha a Katona színrevitele visszatérne az Ivanov első változatához, amelyet Csehov még komédiának nevezett, az átdolgozások során azonban színműre cserélte a műfaji meghatározást.  

Egy este Ivanovnál avagy a díszlet és a térhasználat

A darab első felvonása életképet ábrázol: egy átlagos késő tavaszi este Ivanov birtokán. Csupa jelentéktelen dolog történik, olyasmi, ami nap mint nap megesik. Ivanov olvasgat és rosszkedve van. Hallgatja intézőjének, Borkinnak a  tréfáit és tanácsait, nagybátyájának, Sabelszkijnek a morgását és a könyörgését, hogy vigye magával Lebegyevékhez, a szomszéd földbirtokosékhoz, ahova Ivanov estéről estére átjár. Finoman visszautasítja feleségének, Anna Petrovnának a kérését, hogy maradjon otthon, meghallgatja Anna orvosának, Lvovnak a tanácsát és korholását. Az asszonynak tüdővésze van, az orvos szerint Ivanovnak többet kéne vele törődnie, s nem állandóan felzaklatnia a nemtörődömségével. Erre Ivanov bevallja az orvosnak, hogy már nem szereti az asszonyt. Ezt Annának is elmondja, persze jóval finomabban fogalmazva: „amikor elővesz a rosszkedv, olyankor… kezdelek már nem szeretni.”  
Csupa olyasmit látunk ebben az első felvonásban, amely már hosszabb ideje így megy. Ivanov közönye, enerváltsága már legalább fél éve tart, szerelme sem az utóbbi hetekben hűlt ki. Valójában senki nem okoz meglepetést a másiknak: Borkin viccelődik, Sabeleszkij morog, Lvov számonkér, Anna kérlel, Ivanov pedig látszólag közömbös, belül viszont gyötrődik. Az állandó ismétlődések közt mégis felismerhető apró elmozdulások teremtik meg az események egyszeriségét, s indítják el az életképet az egyedi történet felé. Valószínűleg nem most először hangzik el az utalás, hogy Anna Petrovna meg fog halni, de lehet, hogy most először van súlya a kijelentésnek. (Ez lényegében rendezői döntés kérdése.) Biztos nem most jut eszébe Sabelszkijnek, hogy szeretne ő is Lebegyevékhez menni, de hosszú ideje („húsvét óta”) Ivanov most először adja be a derekát. És Anna sem csak most szenved attól, hogy egyedül marad otthon, de most először határozza el, hogy a férje után megy (hisz nincs vele Sabelszkij, aki visszatarthatná).
Csehov hosszan elnyúló – majd’ két felvonásnyi – expozíciót alkalmaz. Az első felvonás Ivanov szűkebb, a második tágabb környezetét (Lebegyevéket és vendégeiket) mutatja meg – átlagos, mindennapi létezésmódjukat ábrázolva. Ebből a tágasan felrajzolt háttérből csak lassanként bontakozik ki a történet. Az első és második felvonásban csak egy-egy jelenetről (elsősorban Ivanov és Anna, illetve Ivanov és Szása beszélgetéséről, illetve az ezt követő lelepleződésükről) gondoljuk azt, hogy nem nap mint nap ismétlődő szituációt mutatnak be, a harmadik és negyedik felvonásban viszont már minden egyszeri eseménynek tűnik. Csehov cselekményépítő technikáját (amely a Platonovban is hasonlóképp működik) követi a három vizsgált előadás színpadi megvalósításának módja. Az életképként működő első két felvonás elsősorban összképet sugall, s így vezet be a színpadon megteremtett világba. Az összbenyomások ekkor még fontosabbak, mint az egyediségükben felismerhető szándékok és a mögöttük meghúzódó egyéni jellemvonások (ugyanis ezek felismeréséhez még kevés támpontot ad a darab). 
Az előadások többféle eszközzel teremtik meg ezt az összképet, többek között szó szerinti képekkel: a díszlet, a látvány, a jelmezek és a „maszkok” vizuális hatásaival, amelyet kiegészítenek a szereplők gesztikulációjából, illetve színpadi mozgásaiból összeálló „rajzolatok”.  Ezek a vizuális benyomások eleinte többet mondanak Ivanovnak és a környezetének természetéről (egyáltalán az „ivanovság” mibenlétéről), mint a darab első részében sokszor esetlegesnek hangzó, néha mellékesnek tűnő szavak.
Az előadásokat indító némajáték eleve a látványra irányítja a figyelmet, ráadásul Borkin óvatosan végrehajtott tréfája viszonylag hosszan engedi látni a színpadképet, így a produkciók alkotói már az első megszólalás előtt is határozott képet rajzolhatnak az előadásban ábrázol világról (a címszereplő közegéről), illetve azzal, ahogy Ivanovot elhelyezik (és később mozgatják) a színpadi térben, magáról a főhősről is. 
A kaposvári előadás díszlete valóban kertet mutat, bár ennek felidézését igencsak különböző színpadi jelzések szolgálják. Csupán a tárgyi közeg reális (kerti bútorok: asztalok, székek, padok láthatók a színpadon, egy részük a helyükön áll, de jónéhány szék hever szanaszét vagy egymásra fektetve a színpadon). Ezt egyrészt stilizált megoldások egészítik ki (a háttérben egy ház homlokzatát idéző fal áll, rajta az alattomos, lassú pusztulás sötét foltjai), másrészt absztraktabb jelzésekkel is találkozunk, pontosabban ezek uralják a látványt: a teljes színpadot vastag fakéreg borítja, oldalt csupasz bokrok indáznak, sőt a nyílászárók nélküli ablak- és ajtónyílások mögött is felfedezhetjük a sűrű ágak rajzolatát (tervező Pauer Gyula). Mindez a leépülés, a romlás képzetét kelti. Ebben a világban ősz van, ha nem is feltétlenül reális értelemben, de a lelkiállapotok, az emberi sorshelyzetek tekintetében mindenképpen.
A vastag fakéregrétegen nehéz járni, ezért a szereplők járásában eleve van valamiféle bizonytalanság, mintha valamennyien a szüntelen egyensúlykeresés állapotában lennének. Az első felvonás térszervezésének egyik sajátossága a kaposvári előadásban az, hogy az első három jelenetben Ivanov alig mozdul, szinte végig a jobb oldali asztalnál ül. Borkin igyekszik „becserkészni” őt az asztal körül keringve, Sabelszkij (Kun Vilmos) a színpad másik oldalán cikázik nyugtalanul. Lvov (Helyey László) pedig szembeáll Ivanovval, hol közelebbről, hol távolabbról feszítve ki az ellentétüket kifejező diagonált.   
A jobb oldali asztal mellett még két kitüntetett pontja van az első felvonás terének Kaposvárott. Egyrészt a hátsó fal közepén kissé balra látható ablaknyílás, ahol eleinte Anna Petrovna (Pogány Judit) megjelenik. A két helyhez kötött ember, Ivanov és a felesége között a második  jelenet elején így átlós irányban teremtődik kapcsolat, a negyedik jelenetben viszont Sabelszkij az ablak előtt mozog előre-hátra irányba, miközben Anna Petrovnával beszélget, így azonnal látható, hogy nincs köztük intim viszony. A harmadik kitüntetett pont a színpadon középen (kissé balra) álló pad lesz, ahol majd Ivanov és Anna jelenete zajlik: összeölelkezve beszélgetnek ugyan, de az asszony által remélt intimitás mégsem születik újjá köztük. Ezt a szituációt gyors mozgásokkal (és viharos hangulatváltásokkal) tagolt jelenet vezeti be (a két eddig jobbára helyhez kötött szereplő egymás közelében dinamikus mozgásokat végez). Mindez azt érzékelteti, hogy taszítás és vonzás egyszerre működik Ivanov és a felesége között. Még összetartoznak, de már nem tudnak együtt boldogok lenni. 
Az Új Színház előadásának díszlete az egyetlen a három közül, amely (Csehov színleírásaihoz hasonlóan) felvonásról felvonásra változik. Antal Csaba tere is a reális látványból indul ki, de azt a stilizáció segítségével metaforikus értelművé tágítja. A díszletnek kettős szerkezete van, erre felvonásról felvonásra más elemek kerülnek, így jeleznek eltérő helyszíneket. Az egyik összetevő a háttérben, bal hátra átlósan haladó hatalmas fal. Ez az első felvonásban kovácsoltvas lépcsősorral és díszes ablakokkal egészül ki, így Ivanov házának homlokzatának jelzi. A monumentális látvány az itt élő személyiség nagyságára, jelentőségére utal, de azt is jelzi, hogy nemrég valami katasztrófa (villámcsapás, háborús belövés) történhetett, ami végighasította a falat. Ugyanis középtől balra egy felső márványrész több rétegben nagyon konzekvensen le van törve. A csapás óta a házat nem sikerült helyrehozni, le van robbanva. Ezt jelzi a fal színe is, a rárakódott por, korom, amely felnagyítja egy hajdani épülettűz nyomait. A díszlet másik összetevője a nézőtérre ék alakban belógó előszínpad, amelyet díszes famennyezetű, betört üvegű tető fed. Ez a padokkal, székekkel berendezett rész az első felvonásban Ivanov kertjében álló pavilonra utal. Ugyanakkor nemcsak helyszínjelölő, hanem vizuális hatást keltő funkciója is van az előszínpadnak. A nézők mindent az általa teremtett szűkített színpadnyíláson keresztül látnak, azaz minden, ami mögötte van, nagyobbnak látszik. Ezért érezzük azt, hogy a hátsó fal végtelenül magasba nyúlik, és végtelenül távolba fut. Úgy hat mindez, mintha egy vízszintes lejtőn játszódna az előadás: mintha csúszna minden jobbra, lefelé, illetve el a végtelenbe, a semmibe. És amikor az előszínpadra tekintünk, látjuk ennek a „csúszásnak” a végeredményét is: az első felvonás előterében, jobbra egy benyílóban összetört székek, használhatatlan bútorok hevernek. (Ez a kép némileg összekapcsolja a három előadást, bár a bútorok eltérő karakterűek: a kaposvári előadás szanaszét heverő székei itt kupacokba rendezve vannak eldugva, a Katona előadásának első felvonásában viszont a színpad jobb oldalán látni egy rendetlen székhalmot.)
A tönkremenésnek erre az összetört székekkel jelzett vizuális metaforájára Székely Gábor rendezése egész motívumsort épít. A második felvonásban ugyanitt, a benyíló mellett – bár más színpadi térben – áll a falhoz lapulva Ivanov, így várja Szását. A harmadik felvonásban a benyíló előtt fekszik Ivanov matraca, ahol többször tehetetlenül nyúlik el a főszereplő. Itt zajlik az Annával való veszekedése is. A negyedik felvonásban a benyíló előtt játszódik a Szásával való vitajelenete, amikor a férfi saját csődjéről beszél. Mindez sokat elárul az előadás rendkívül precíz, pontosan átgondolt építkezésmódjáról. Itt nem konkrét helyszínekhez, hanem térbeli pozíciókhoz kapcsolódnak a hangsúlyos pontok, amelyek átívelnek az egyes felvonások között, és nagyon pontosan megszerkesztett folyamatokat rajzolnak ki.
Ugyanilyen hangsúlyos pont a nézőtérbe ferdén benyúló színpadi sarok is, amely ritkán kap szerepet, de akkor fontos dolgok történnek ott. Itt zajlik mind az első, mint a harmadik felvonásban az a jelenet, amikor Lvov beolvas Ivanovnak: a címszereplő kiáll ide, mint egy szakadék szélére, s várja, hogy záporozzanak rá a szidalmak. A negyedik felvonásban itt történik meg a Szása és Ivanov közti beszélgetés, amikor a férfi értelmetlennek mondja  a készülő házasságukat. Itt áll Borkin is, amikor az öngyilkosságra induló Ivanov kirántja az övéből a pisztolyt. 
A díszlet kettős szerkezete által teremtett kontrasztra azonban nem épít az előadás. És ennek is fontos jelentése van. A szereplők hosszan érkeznek hátulról, de az előszínpadot a háttértől elválasztó hatalmas tér alig kap szerepet. Ritka az a pillanat, ami az első felvonásban megtörténik: Lvov (László Zsolt) hátulról kiált rá a címszereplőre, hogy szeretne végre beszélni vele. A jelenetek többsége ugyanis az előszínpadon zajlik, és mindez hangsúlyozott vallomásos jelleget ad az előadásnak, mely elsősorban a címszereplő belső történetére koncentrál.
Egészen más élményt közvetít, de hasonlóképp kiemelt szerepe van a Katona díszletének is (tervező: Khell Zsolt). Míg az előző két színpadképnek egyszerre van Csehov korát felidéző, illetve általánosabb, időhöz nem kötődő jellege, addig a legújabb Ivanov-bemutató egyértelműen napjaink, illetve közelmúltunk képzetét kelti fel. A tágas tér egy lepukkant, a szocializmusból ismerős (vagy onnan átörökölt) üzemi étkezdét ábrázol. Itt ütött tanyát Ivanov, ide szerveznek rendezvényeket Lebegyevék. (A tér ugyanis nem változik a felvonások közt, csak a berendezése.) A szürkére festett, koszos falakat mellmagasságig fakó lambéria takarja, a padlót is szürke kő fedi, amelyet kis tócsákban víz borít, mert a mennyezetről folyamatosan csöpög a víz. Nyomasztó, kilátástalan világ, nagy szerencséje van annak, aki ilyen térben élve nem lesz gyógyíthatatlanul depressziós.
Ez az előadás is – kezdő képében, térhasználatában – Ivanovot állítja a középpontba, hasonló technikával, mint ahogy a kaposvári előadás teszi: a sokáig mozdulatlan Ivanov körül keringenek a szereplők, szűkebb és tágabb görbületeket rajzolva köré. A kaposvári Ivanov realisztikus beállítását (ül egy asztalnál, és olvasni próbál) itt groteszkebb póz váltja fel: egy koszlott fotel karfájára dőlve fekszik, lábát egy ócska széken nyugtatja. Csak akkor veszi el innen a lábát, s ül fel a fotelben, amikor Borkin – tudomást sem véve róla, hogy az már foglalt – leül a székre. A középen, kissé balra álló fotel s a néhány méterrel előrébb található szék a felvonás egészében kitüntetett szerepet játszik. Az előbbibe ül le Sabelszkij (Máté Gábor), amikor Borkin házassági ajánlatán gondolkodik, ide telepszik le Anna Petrovna is, amikor a férje nagybátyával beszélget. (Úgy látszik, afféle meditációs szerepet tölt be az ülőalkalmatosság.) A székről indul és ide tér vissza Anna Petrovna két jelenete is: előbb a férjét szeretné meggyőzni, hogy maradjon otthon, majd megérteni, hogy mi is történ vele. Később Lvovval (Rajkai Zoltán) szeretné feltámasztani a hajdani időket: előbb táncolni kezd, majd a férfi szenvedélyes kifakadásában az egykori Ivanovot látja viszont. A múlt azonban visszahozhatatlannak bizonyul számára, ezért rogy le az asszony mindkét jelenet végén ismét a székbe.         

Ivanov és Szása találkozása avagy a jelenetszervezés

A második felvonás – Ivanov útját követve – Lebegyevéknél játszódik, megmutatva a címszereplő tágabb környezetét is. A házigazdáék lányának születésnapját is életképként ábrázolja Csehov: itt minden összejövetel így zajlik. A vendégek sem tudnak mit kezdeni egymással, még teljesebb az első felvonást átlengő unalom, fokozottan érvényes az, amit Ivanov még otthon mondott a környezetéről: „Felesleges emberek, felesleges szavak, örökösen ostoba kérdésekre válaszolgatni…”
A sok esetlegesen szóba kerülő alkalmi téma csak fokozatosan terelődik egy irányba. Ivanov még nincs itt, mégis egyre inkább róla beszélnek. Előbb Lebegyev említi, mint a járás egyetlen valamire való legényét, aki ráadásul már nős is. Aztán a többiek kezdenek el pletykálkodni róla, egymást erősítve rukkolnak elő különféle rosszindulatú anekdotákkal. Erre Szása, Lebegyevék lánya érzi úgy, hogy meg kell védeni a férfit a rágalmaktól. Végül annyira lendületbe jön, hogy minden fiatalembert kioszt a környezetében: „Uraim! Maguk nem az igaziak”. Erre érkezik meg Sabelszkij és Ivanov. Az előbbi morgósan évődni kezd a társaság tagjaival, az utóbbi csendesen beleolvad a környezetbe, sokáig észrevétlen marad.
Amit azonban láthatatlanul csinál, az sok mindent elárul arról, hogy miért is jött ide, mit gondol az itteni emberekről, milyen viszonyban van a Lebegyev-lánnyal. A felvonás csúcspontja ugyanis a Szásával való beszélgetés, amelyet Csehov – érett darabjainak mozaikos technikáját előlegezve – két (és fél) részletben mutat meg. Előbb Szása csak megkérdezi (még a többiek előtt), hogy miért olyan komor ma este Ivanov, majd félrevonulnak. Később (amikor a többiek már a kertbe mentek tűzijátékot nézni) Ivanov panaszolja el a lánynak, hogy mi a baja, aztán (néhány jelenettel később) a lány tesz vallomást a férfinak. Első beszélgetésüket Lebegyevné érkezése szakítja meg (tőle hiába kéri Ivanov a kamatfizetés elhalasztását), majd az a jelenet következik, amelyben Borkin „üzleti alapon” össze akarja hozni Sabelszkijt és Babakinát. (Ez a közbeékelés is azt jelzi, hogy ez a házasságlehetőség Ivanov új szerelmének ironikus ellenpontjaként kerül bele a darabba, azt is érzékeltetve, hogy Borkin és Sabelszkij Ivanov két vállalhatatlan analógiáját képviseli. A gróf azt mutatja, hogy milyen lehetne majd öregemberként Ivanov, ha túlélné a mostani válságot, az intéző pedig azt, hogy mi válhatna Ivanovból, ha a körülmények kényszerének engedve végképp feladná magát. A harmadik sorsalternatívaként majd az alkoholista Lebegyev kínálkozik, aki a harmadik felvonásbeli beszélgetésükben maga von párhuzamot önmaga és Ivanov között.)
Mindhárom előadás Szása és Ivanov beszélgetésének realista megközelítését adja, azaz a jelenetszervezés a szituáció valós tartalmaiból indul ki, a színészi játék a szereplők érzelmi-hangulati állapotát, illetve a figurák közti viszonyt és ennek változását érzékelteti. Mégis igencsak eltérő módon kell életre a jelenet a három előadásban. Ebben nemcsak a rendezői interpretáció változásai ismerhetők fel, hanem a színházi nyelv változása is.
A kaposvári előadás még jóval kevésbé részletgazdag, mint a húsz évvel későbbi Új színházi előadás. A jeleneteket kevesebb helyzet- és hangulatváltás tagolja. Ivanov és Szása (Tóth Éva) első beszélgetése például három nagyobb egységből épül fel, amelyet további részletek árnyalnak. Előbb középen áll meg a szalonból visszatérő két szereplő, egymásra néznek, egymásnak beszélnek. Aztán látunk egy helyváltoztatásra épülő egységet: a férfi panaszát hallgatva a lány lassan a jobb oldali kanapéhoz megy – közben mosolyog, érti, hogy mi van a férfival, sejti, mi lehet a segítség – majd a középen álló Ivanovra nézve leül. Ezzel mintegy magához hívja őt. A férfi meg is érti, odamegy a kanapéhoz, és leül a lány mellé. A harmadik, a leghosszabb egység ebben az ülő helyzetben zajlik. A két szereplő itt egymást nézi, a férfi valóban vallomást tesz a lánynak, aki segítő gesztusként megérintené Ivanov arcát. A férfi csak akkor fordul el, és záródik be kissé, amikor Szása a szerelmet mint menekülési lehetőséget hozza szóba. Ekkor inkább magának beszél, de még ekkor sem távolodik el a lánytól. (A kaposvári előadásban meleg baráti, de nem túlságosan szenvedélyes viszony van a két ember között. Ivanov itt valóban a lányhoz jön, a vendégeskedés közben mellette üldögél, mintha valahol már összetartoznának.)  
Az Új Színház előadásában minden pillanatban történik valami, apró akciók, hangnem- és hangulatváltások teszik izgalmasan sokértelművé, sokszínűvé a jeleneteket. Itt eleve közeli, már-már intim viszony van Ivanov és Szása (Marozsán Erika) között, de nem látják a lehetőségét, hogy ez mélyebb kapcsolattá alakuljon. Ezt jelzi például az, ahogy a jelenet elején megállnak egymással szemben, meleg bizalommal néznek egymásra. Aztán félrefordulnak, zavartan ellépnek. Ivanov gyufát vesz elő, meggyújt egy gyertyát. Aztán mégis visszatér a lányhoz, megfogja a vállát, simogatja a karját. Az ostoba pletykák emlegetése izgalomba hozza, így megy el az előtérben álló padhoz, a Borkinnal szembeni dühét már onnan kiáltja vissza. A lány megnyugtatni megy oda hozzá, a férfi megfogja a kezét, s lehúzza maga mellé a padra. Így bizalmas vallomásnak hangzik, amikor Ivanov arról beszél, hogy már a feleségét sem tudja elviselni. A lány biztatóan néz rá, de Ivanov nem tudja folytatni a gondolatot, s inkább mellékes dolgokról (például az ostoba vendégeskedésről) kezd el beszélni, amire a lány el-elmosolyintja magát. A férfi zavarba jön, és menni készül. Fel is áll, akkor mondja a lány, mintegy maga elé suttogva, mégis Ivanovnak címezve, hogy a férfit csakis a szerelem gyógyíthatja meg. Ivanov néhány lépésről úgy figyeli ezt a halk vallomást, mint egy olyan lehetőséget, amivel mindenképpen számot kell vetni. Aztán halkan, inkább magára dühösen mondja, hogy ez lehetetlen. A lány csendesen sírni kezd, mint aki szégyelli magát, hogy többet mondott el, mint kellett volna. „Nem tudnám elviselni, hogy magamat is nevetségesé tegyem” – mondja dühösen Ivanov, és a lány felé indul, aki erre hangosan felzokog, s a férfi felé nyúló kezét is ellökve elszalad, és a szemközti díványra kuporodik. A férfi vigasztalni próbálja, odamegy hozzá, leguggol mellé. „Én maga mellett kutya leszek” – mondja, s erre mind a ketten elnevetik magukat. De elhallgatnak, mert a lényegről nem tudnak beszélni. A lány a pad támlájára hajtja a fejét, a férfi a hátát simogatja. „Ha nekem ilyen lányom lehetne” – mondja Szásának, aki melegen, szerelmes közelségbe bújva fordul oda hozzá. Ne kislánynak, hanem nőnek nézzen – mondja a mozdulat, Ivanov érti is, de megint másról kezd el beszélni. „Magának sem könnyű, kihez menne itt férjhez.”  A lány a fejét ingatja, hát tényleg nem akarja megérteni, hogy szeretem magát – mondja a gesztusa. A jelenet itt valóban szó szerint félbetörik Zinaida Szavisna (Csomós Mari) érkezésével, aki számonkérően néz a párra, s keményen megkérdezi Ivanovtól, hogy mit akar itt.
A Katona idei előadásában már nyoma sincs ennek a részlet- és árnyalatgazdag jelenetépítésnek (amely 15 éve még egyértelműen meghatározta a társulat munkáját, többek között a Csehov-előadásaikat is, s amelyet Székely Gábor az Új Színházban próbált meg folytatni). Változott a kor, változott a közönség elvárása is. Valószínűleg az Új Színház előadásának minden pillanatát jelentőséggel felruházó aprólékosság már befogadhatatlan lenne a nézők többsége számára. (A fiatalabbak – a jelenetek pörgetése, néhol bohózati felfokozása ellenére is – lassúnak tartják az előadás tempóját.) Ascher lényegében három tömbből építi fel a jelenetet. Az elsőben Ivanov az ajtóban áll, Szása (Szantner Anna) előbb néhány lépésről, majd egy közeli kanapéra ülve nézi. A másodikban Ivanov a lány mellé ül, úgy beszél. De mindkét részletben a férfi többnyire maga elé néz, inkább magának néz, ez a vallomás befelé szól, annak ellenére, hogy Szása rajongva figyeli őt. A harmadik egységben Ivanov feláll (már menne), Szása elé áll, a férfi igazán csak ekkor néz rá, ekkor látja meg benne a nőt, de persze nem magára gondol, hanem arra, hogy milyen nehéz is lesz majd itt férjhez mennie ennek az eladósorba került bakfisnak. Ekkor Zinaida masíroz át egy hatalmas egresbefőttel a színen. Ivanov megszólítja őt, mert ebben az előadásban valóban a kamatok miatt jött, s nem Szása miatt. A lány elviszi a férfi kabátját, nehogy az elmenjen úgy, hogy nem folytatták a beszélgetést.

Vallomás és lelepleződés avagy a színpadi hatás                      

A második felvonás befejezése sokat elmond arról, hogy az alkotók mit gondolnak a színpadi hatásról, mire építik ezt az előadásukban. Csehov ugyanis az Ivanov írásakor még egyértelműen a melodrámából örökölt erős drámai hatásokat kedvelte. Mindegyik felvonás kissé bombasztikus végkifejletre van kihegyezve.  
Zsámbéki Gábor 1977-es rendezése ezt egyértelműen tompítani igyekszik. Ezért alaposan meghúzzák az alkotók Szása és Ivanov második jelenetét (a lány kedvesen határozott vallomását gyorsan követi a csók), s kihagyják Anna Petrovna és Lvov érkezésének jelenetét, így a vallomás közben nincs az az érzésünk, hogy Ivanovék bármikor lelepleződhetnek. A feleség csak akkor érkezik meg a doktor társaságában, amikor a férje átöleli a házigazdáék lányát. Csak egy-két pillanat telik el, s amint Anna Petrovna felfogja, hogy mit is lát, elájul. Ivanov egy tétova mozdulatot tesz. Indulna a felesége felé, de visszalép Szásához is. Két nő közt így marad tehetetlenül mozdulatlan.
Székely Gábor 1996-os rendezése kibontani és elmélyíteni igyekezett a hatást. Szása vallomásából újból részlet- és árnyalatgazdag jelenet épül, amelyben két ember széles érzelmi utat bejárva azért választja egymást, mert belső késztetéseiknek engedve nem tehetnek mást, miközben az eszük visszatartaná őket ettől a lépéstől. A sírás és az önkínzó vergődés kínjaiból váratlanul születnek meg az öröm felszabadult pillanatai, amelyet Anna Petrovna érkezése tör szét. Az asszony máshova tartva átsiet a szobán, véletlenül néz a kerevet felé, ahol Ivanov Szását öleli, késleltetve érti meg, hogy mit is látott ott, így csak lassan áll meg, és fordul feléjük. A pár szétrebben, amikor észreveszik őt. A lány zokogva a szemközti padhoz szalad, a férfi magába roskadva néz. Annának földbe gyökeredzett a lába, képtelen bármit is tenni, bármit is mondani. Hosszú másodpercek telnek el, feszültség vibrál a levegőben, mikor egyszer csak – kiszállva az erő a tagjaiból – összeesik. Ivanov rémülten feláll, elindul felé. Aztán megtorpan. Mintha most kellene döntenie az életéről. Visszatartja tőle egy másik lény iránt érzett szerelme, húzza felé kötelességgel teljes részvét. Aztán odalép hozzá, fájdalmasan felemeli, az ölébe fekteti, így ül le vele egy közeli székre. Sajátos piéta alakul ki így: a hűtlen férj siratja ebben a záró képben haldokló feleségét, mintegy a szenvedés vezeklését is magára róva kötelességként. (Ez a felvonászáró kép egyértelművé teszi, hogy Ivanov nem lehet boldog mással.) Közben sejtelmes, kongó hangok szólnak. Először akkor hangzottak fel, amikor Anna a bagoly hangját hallotta. Később – e véletlen jóslat beteljesítőjeként – mindig megszólalnak, amikor a halál előérzete lepi meg a szereplőket. Szól Anna Petrovna és Ivanov harmadik felvonásbeli vallomásánál, szól Ivanov halálakor is.
A Katona előadása viszont tudatosan ellenkező előjelűvé, bombasztikus zárlatból komikus befejezéssé fordítja Csehov felvonásvégeit. Így ér véget például a második rész is. Szása vallomása itt eleve komikus jellegű. Az előző jelenetek bohózati pörgését (nyitódnak és csukódnak az ajtók, beviharoznak és eltűnnek az egymásról mit sem tudó szereplők) folytatja az, hogy beszalad Ivanov, a nyomában Szása. A férfinak nincs ideje kibogoznia a kabátját, így nem tud elmenekülni a lány elől, aki kétszer körbekergeti őt az asztal körül, aztán a falhoz szorítja, így mondja el szerelmi vallomását. A férfi megrémül mindettől, egy székre telepszik, az öklét a szájába dugja, így figyeli rémülten a lány szavait, majd többször felpattan és leül, mint aki engedne is a csábításnak, de visszatartja tőle a depressziója. A vívódást (belső tartalmait nem kérdőjelezve meg) itt komikus eszközök közvetítik. Ilyen a felvonás záró képbe is. Belép Anna, Szása rémületen a földre zuhan, Ivanov nézi a feleségét, de nincs ájulás, inkább harsány ellenpont van: az egyik ajtón belép Jegoruska (Kun Vilmos),a füléhez tapasztva egy táskarádió, amelyben épp gólt kiáltva felzúg a közönség. (Hasonlóképp oldja fel Ascher a harmadik felvonás végét is. Itt nem Ivanov önostorozó szavai – „milyen bűnös vagyok” – zárják a részt. Halálraítéltségét hallva – amit Ivanov csak dühében szór rá akaratlan átokként – Anna Petrovna, a tüdőbeteg, akinek az állandó infúzióktól már fel van kötve a karja – cigarettát vesz elő, zaklatottan rágyújt. Ivanov kiveszi a kezéből cigit, ő is szív egy slukkot, az asszony visszakéri, s így jár kézről kézre a cigaretta, miközben mind a ketten bánatosan néznek – kétfelé a semmibe. A hangszóróból ezalatt banális slágerzene szól.  

Ivanov halála avagy mi is történt valójában

A felvonásvégekhez hasonló színházi probléma a darab egészének zárlata, amely Lvov, illetve Szása hosszú morális szónoklatával, illetve a címszereplő nyíltszíni öngyilkosságával erős (bár kissé konzervatív szemléletű) színpadi hatásokat teremt. A színre állításoknak nem csak erről kell érvényes színházi véleményt formálniuk, hanem ezzel azt is elmondani, hogy ki is volt Ivanov, mi is történt vele, miért kikerülhetetlen a halála, és hogy ebben mi fejeződik ki.
A kaposvári előadásban egy tehetséges, de nem túl nagy formátumú ember azzal teremti meg saját élete jelentőségét, hogy képes leszámolni vele. Hisz a másik lehetősége a panomtikum-környezetébe való beolvadás lenne. Ennek ábrázolására Zsámbéki Gábor rendezése valóban „avantgarde”, a realizmustól elütő eszközöket használ. Furcsa zenei hatásokra, elrajzolt gesztusokra épült már a második felvonás vendégseregletének ábrázolása is. A negyedik felvonást is furcsa zenélés kezdi. Egy kórus és egy zongoraduó vetekedése vezeti be az esküvőt. A násznép előbb (az ajtó és ablakrésekben állva) végighallgatja Ivanov, Lebegyev és Szása beszélgetését (ami a darab szerint csak hármuk között zajlik), majd kakofon hangzavarrá némítja Szása és Lvov veszekedését. Itt ebben a zűrzavarban történik meg az öngyilkosság, amelyet kettős lelkiállapot előz meg. Ivanov előbb dühödten le akarja beszélni Szását a házasságról. Amikor az hajthatatlannak mutatkozik, még fel is pofozza. (Hasonló érzelmi kitörések korábban is előfordultak. Így kergette például körbe-körbe átkozódásával a kétségbeesett Anna Ivanovot a térben a harmadik felvonás végén.) Szása azonban még most is Ivanovba csimpaszkodik, aki tehetetlenül rogy le az egyik fakéreg kupacra. (A felvonásra négy halomba rendezték az almot. Úgy fest ezáltal a színpad, mintha sírdombok emelkednének rajta.) Hosszan üldögél itt a címszereplő, majd a zűrzavar közepette egyszer csak szíven lövi magát. Lefordul a halomról, de utolsó erőfeszítésével még beletúrja a fejét. Mintha a földbe mászna vissza, saját nyomorúságának végső beismeréseként.              
Az Új Színház előadásának negyedik felvonásában őszinte vallomások hangoznak el, sorra ismerik be a szereplők vereségeiket. Előbb az apa mondja el a lányának, hogy képtelen befolyásolni a felesége gondolkodásmódját, és most neki kell előadnia Szása hozományának és Ivanov tartozásának filléres elszámolását. Aztán a lány vallja be az apjának, hogy már nem szereti leendő férjét, tart a házasságtól. Aztán Sabelszkij (Sinkó László) vallja be a barátjának, hogy képtelen  arra az aljasságra, hogy elvegye Babakinát. Aztán a vőlegény vallja be a menyasszonyának, hogy nincs értelme a házasságuknak, mert egész életét csődnek tartja. Egy morális lény készít itt végső számadást kudarcairól. A lány pofozni, ütni kezdi a férfit, mert érvei nem lehetnek ezzel a kíméletlen elszámolással szemben. Már azzal sem teremt Ivanov számára esélyt Szása, hogy Lvov dühödt szigorát, amivel a vőlegényére támadt, nevetségessé fordítja. A férfinak ugyanis már nincs szüksége menedékre, kiveszi Borkin övéből a pisztolyát, és lassan elvonul az egyik szobába magára zárva az ajtót. Mindenki tudja, hogy mi fog következni, de senki sem tehet semmit.
A Katona előadása a negyedik felvonást is komikussá színezi. Itt a látogatók hordják az esküvőre a különböző ajándéktárgyakat (rafiás állólámpát, mini hűtőszekrényt), hisz az esküvő előkészületeiben is éppúgy a szocialista ünnepségek formái ismerhetők fel, mint Szása születésnapjában. Itt Szása az apjával az asztal alá bújva vallja be, hogy már nem szereti a vőlegényét. A sírásra egyszerre rázendítő négyes fogat valóban nevetséges kvartettet alkot. Ide a derűs mosoly maszkját viselő Ivanov lép be, de ez ugyanúgy a belső feszültségeit leplező kényszeres gesztus, mint korábbi mániákus, motorikus cselekvései (ahogy a fejét mozgatta, ahogy a testét vagy a lábát rázta, ahogy az ujjaival dobolt). Dühödt izgatottságát a mennyei mosoly kalodájába zárja, pedig üvölteni szeretne. Ahogy ki is üvölti, több ajtót is kinyitva, hogy „végem van, végem van.” Ugyanilyen monomániásan ismételgette a harmadik felvonásban, hogy „nem értem, nem értem”, hogy mi van velem. Ivanov itt a végén azt értette meg, hogy nincs válasz a kérdésre. Ha lenne, akkor még nem lenne vége mindennek. De nincs, így lezárult minden. Nem kell már erőfeszítéseket sem tenni, a vég itt van. Kiveszi ugyan a zakója belső zsebéből a pisztolyát, de amikor a többiek megrémülnek tőle, engedelmesen visszateszi. Nincs is szüksége rá. A sors elvégez mindent. Többször megtántorodik az utolsó jelenet közben, majd térdre rogy az előtt az ajtó előtt, ahol ki akart menni. A többiek értetlenül nézik. Mi van vele? Hosszú csend. Aztán megnyílik az ajtó, és Ivanov bezuhan mögé. Az ajtó mögött egy tükör tárul fel.              

Csehov: Ivanov
Csiky Gergely Színház, Kaposvár (1977)

Fordította: Elbert János
Díszlet, jelmez:  Pauer Gyula
Rendező: Zsámbéki Gábor
Főszereplők: Rajhona Ádám (Ivanov), Pogány Judit (Anna Petrovna), Tóth Éva (Szása), Kun Vilmos
(Sabelszkij), Dánffy Sándor (Lebegyev), Olsavszky Éva (Zinaida Szavisna), Helyey László (Lvov), Vajda László (Borkin), Csákányi Eszter (Babakina)

Csehov: Ivanov
Új Színház (1996)

Fordította: Forgách András
Díszlet:  Antal Csaba
Jelmez:   Szakács Györgyi
Rendező: Székely Gábor
Főszereplők: Cserhalmi György (Ivanov), Tóth Ildikó (Anna Petrovna), Marozsán Erika (Szása), Sinkó László (Sabelszkij), Holl István (Lebegyev), Csomós Mari (Zinaida Szavisna), László Zsolt (Lvov), Széles László (Borkin), Lázár Kati (Babakina)

Csehov: Ivanov
Katona József Színház (2004)

Fordította: Pál Antal
Díszlet:  Khell Zsolt
Jelmez:  Szakács Györgyi
Rendező: Ascher Tamás
Főszereplők: Fekete Ernő (Ivanov), Ónodi Eszter (Anna Petrovna), Szantner Anna (Szása), Máté Gábor (Sabelszkij), Bezerédi Zoltán (Lebegyev), Molnár Erika (Zinaida Szavisna), Rajkai Zoltán (Lvov), Nagy Ervin (Borkin), Szirtes Ági (Babakina)


Lábjegyzetek:

1. „Életemben először írtam színdarabot…” – írta a bátyjának 1887 októberében. Fordította Wessely László.  Idézi a Katona József Színház előadásának műsorfüzete.
2. A moszkvai Kors Színház 1887-ben mutatta be a darabot,  melyet egy pétervári előadásra Csehov a következő évben alaposan átdolgozott, de – a színházi előadások tanulságai és baráti megjegyzések hatására, egy újabb moszkvai bemutatóra készülve  – még 1889-ben is javítgatta a szöveget. 
3. A bátyjának írt levélből is az derül ki, hogy Csehovot alapvetően a főszereplő érdekelte. Ennek a típusnak az ábrázolását tekintette a mű legfőbb értékének: „…akármilyen rossz is a darab, mégis teremtettem egy irodalmi jelentőségű típust…” Idézi a Katona József Színház előadásának műsorfüzete.
4. A darabot Magyarországon a Vígszínház mutatta be 1923-ban, 1970-ben a Nemzetiben Marton Endre rendezte Bessenyei Ferenccel a címszerepben. 1977-ben két bemutatója is volt a darabnak, a kaposvári előadás mellett Miskolcon Illés István vitte színre. 1989-ben Ivo Krobot rendezte Nyíregyházán, 1995-ben a Pesti Színházban Horvai István mutatta be Szervét Tiborral a címszerepben. A következő évben született az Új Színház bemutatója. 2003-ban Telihay Péter rendezte meg a darabot Seres Zoltánnal a címszerepben. 
5.  A magyarok között nem ismerek formabontó Ivanov-előadást, annak ellenére sem, hogy Zsámbéki rendezését annak idején „avantgarde” jelzővel illették.
08. 08. 6. | Nyomtatás |