Bakkhánsnők egy lengyel faluban

A Gardzienice húsz évéről

A Gardzienice Színházi Központ vezetője, Wlodzimierz Staniewski a társulat budapesti bemutatkozását kísérő előadását az ókori görög vázákról, szobrokról „kölcsönzött” mozdulatokat illusztráló vetítéssel egészítette ki. A régészeti kincsek képei között egyszer csak felbukkant egy hucul népviseletbe öltözött táncoló pár fényképe, ami nevetést váltott ki a nézőkből. A nevetés helyén volt, hiszen Staniewski és társulata nem egyszer használja ki az ellentétek egymás mellé állításából fakadó humort, ugyanakkor e kép a Gardzienice több mint húsz éves munkájának rendkívül tömör és szinte megható összefoglalását adta. Egyrészt e fényképben benne rejlik a kultúra univerzalitásának, a különböző civilizációk közös forrásának, gyökerének gondolata, ami a társulat összes előadásának fontos elméleti hátterét nyújtotta, másrészt pedig felidézte azt, honnan indult Staniewski és a Gardzienice útkeresése két évtizeddel ezelőtt.
Nánay Fanni

Valóban nagy a kontraszt, szinte összeegyeztethetetlen a két kép: az a régi, amelyik a társulat indulásakor rajzolódott ki, s a mai, amely a Gardzienice jelenlegi működését tükrözi. Hiszen a kezdet kezdetén a társulatnak még székhelye sem volt, faluról falura vándorolva gyűjtöttek anyagot első, út közben készülő előadásukhoz. Később Staniewski és munkatársai letelepedtek a színház névadó falujában, ám a székhelyül szolgáló majorsági épületbe csupán annyi időre tértek haza expedícióikból, hogy felkészüljenek a következő útra. Első előadásuk (Esti előadás) lazán egymás mellé illesztett szekvenciákból állt, gyakorlatilag nem is rendelkezett fabulával, s kimondottan a kelet-lengyel népi kultúra világából táplálkozott. A csoport akkori munkáját gyakran hasonlították az etnográfusokéhoz.
Mai működésük – első pillantásra – gyökeresen ellentétes képet mutat. A Gardzienice faluban álló majorság épületét felújították, kibővítették, az expedíciók teljesen elmaradtak, a vendégjárás helyett vendéglátásra rendezkedtek be székhelyükön, ahová a világ minden pontjáról érkeznek látogatók, mind olyanok, akik előadásaikat szeretnék megnézni, mind olyanok, akik hosszabb-rövidebb időre csatlakoznak a társulat munkájához, avagy részt vesznek az általuk rendezett „Akadémiákon”. Utolsó két előadásuk (Átváltozások, Jelenetek Euripidész Elektrájából) konkrét irodalmi művekhez kapcsolódik, s – mind gondolatiságában, mind a színházi eszközök terén – az ókori görög kultúrához nyúl vissza. Staniewski távolabbi terveként említi egy gardzienicei „ókori görög falu” létrehozását, „könyvtárral, az ókor replikáinak kis élő múzeumával, az ókori színházi technikák alkotó rekonstrukciójával”, zenei műhelyekkel, filozófiai iskolával. Az Átváltozásokhoz és az Elektrához kapcsolódó zenei kutatások eredményeképpen jött létre az „Antik zenekar”, amelynek tagjai nagyrészt a társulat színészei, valamint az Akadémiák hallgatói. Azt lehet mondani, hogy a Gardzienice mai tevékenysége sokkal inkább közelít az archeológuséhoz, mint az etnográfuséhoz.
A két kép közötti ellentét azonban csupán látszólagos, s a két évtizeden keresztül végbemenő, fokozatos változás lépésről lépésre végigkövethető a Gardzienice előadásain (a színház összesen hat produkciót jegyez). Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy amikor társulat húsz évéről beszélünk, tulajdonképpen csupán három embert érthetünk ez alatt: a színház vezetőjét, Wlodzimierz Staniewskit, valamint két színészét, Mariusz Golajt és Tomasz Rodowiczot, hiszen csupán ők hárman dolgoztak együtt mindezen évek alatt. Staniewski sose gondolt állandó társulat létrehozására, hanem alkotó emberek olyan konstellációját kereste, amelynek munkájából előadás születik. S mivel e konstelláció a színház fennállásának különböző szakaszaiban más és más volt, a résztvevők közös (ám – tegyük hozzá – Staniewski szigorú irányítása mellett folyó) alkotásai is rendkívül különfélék lettek.
Mégse szabad éles törésekre, hirtelen váltásokra gondolnunk az egyes előadások között. Egyrészt a Gardzienice színészi konstellációjának változásai fokozatosan mentek végbe, egy-egy színész hosszú évekig maradt a társulatnál, s – főként az utóbbi években – a társulat tagjává válást kemény tanulás, sokoldalú tréning előzte meg. Másrészt pedig tulajdonképpen minden előadás a korábbi produkcióból nőtt ki, az abban felvetődő – mind művészi, mind elméleti – kérdéseket gondolta tovább. Egy-egy újabb előadáson a társulat úgy dolgozik, hogy közben továbbra is játsszák előző alkotásukat. Így nem csupán az új produkció fejlődik, hanem a régi is változik. Staniewski ezt úgy fogalmazta meg, hogy az új előadás fokozatosan kiszívja a régi előadás erejét, míg az lassan meg nem hal. Ugyanakkor az új előadás mélyén már körvonalazódik, alakul egy újabb továbbvihető gondolat.
A társulat érdeklődésének, az útkeresés irányának folyamatos, éles átmenetek nélküli változása több síkon mutatkozott meg, amelyek szétválaszthatatlanul összefonódtak. Egyrészt az évek során más és más konkrét színházi eszközök kerültek a társulat munkájának középpontjába, ezzel párhuzamosan az előadás által felvetett kérdések, gondolatok köre is tágult, módosult, s a mindennapi tréning is változott.
Az Esti előadás (1977) tulajdonképpen a társulat expedícióiból nőtt ki, annak szerves és elválaszthatatlan részét alkotta. Központi gondolata a színház természetes környezetének keresése volt, ami a gyakorlat szintjén a falusiakkal való minél közvetlenebb viszony kialakításában, az előadás organikusságának a „romlatlan” közönségen való „tesztelésében”, a színház és valóság határának elmosásával folytatott kísérletekben mutatkozott meg.
A Mickiewicz Ősök című versdrámáján alapuló Varázslatok (1981) immár nem csupán beépíti az expedíciók tapasztalatait, hanem tovább is gondolja azokat: a falusiakkal való találkozások, „összegyűlések” élménye fordítja Staniewski figyelmét az embercsoport, a „gyülekezet” felé. A Varázslatok hőse tulajdonképpen maga a szertartásra érkező gyülekezet, a színészek kollektív teste, amelyből kiválnak a főszereplők, majd az előadás végén visszaolvadnak oda. Az előadáson tehát végigvonul az egyéniség és a közösség ellentéte, s ez vezet tovább a következő előadás, az Avvakum protopópa élete (1983) központi problémája felé.
Staniewski számára a Varázslatok a következő kérdést vetette fel: milyen hatást gyakorol az emberi kultúra az egyénre, s arra a következtetésre jutott, hogy a kultúrában élő ember „koraszülött”, „félkész”. Ezért választja következő előadása hősének a „határon élő embert”, az orosz protopópát, aki nem csupán földrajzi értelemben él két világ (Ázsia és Európa) határán, hanem száműzetésével a társadalom peremére kerül.
Avvakum protopópa Oroszországon keresztüli vándorlását tágítja ki a Carmina Burana (1990), amely immár életeken, történelmen, kulturális forrásokon keresztüli vándorlás. Az előadás rendkívül összetett struktúrájának oka abban keresendő, hogy a kiinduló pontot jelentő Trisztán és Izolda-történetet, illetve Merlin szerelmének mítoszát szinkronitásában mutatja be. Cselekménye egyidejűleg áramlik előre- és visszafelé. A zene síkján a Carmina Burana lényegesen nagyobb időbeli visszalépésre vállalkozik, mint a korábbi előadások, ám a társulat nem a középkori zene rekonstrukciójára törekszik (amit Staniewski nem is tart lehetségesnek), hanem e zene szellemének megidézésére.
Az Átváltozások (1997) ez irányba tesz egy újabb lépést, hiszen még régebbi múlt zenéjének, szellemének megidézését tűzi ki célul, amikor az ókori görög kultúrához fordul. Az előadásban hallható dallamokat szinte újra kellett írni, hiszen csupán töredékek maradtak fenn az ókori görög drámáktól elválaszthatatlan zenei „kíséretek” feljegyzéseiből. Ugyanakkor a Gardzienice nem szakadt el kezdeti kutatásaitól sem, hiszen a hiányzó dallamrészeket gyakran a kelet-lengyelországi expedíciókon gyűjtött énekek alapján egészítették ki. Szintén az ókori görög és a lengyel népi kultúra közös gyökereinek gondolatát sugallja az előadás kezdő képe, ahol a szereplők egy falusi közösség tagjaiként jelennek meg, majd hirtelen átváltoznak „platonikus családdá”.
Ugyancsak a két színházi esszé közötti előadásában beszélt Staniewski arról, hogy míg a mai olvasó az ókori görög drámaírók műveinek csupán a szavakból álló rétegét ismeri, azok távolról sem merültek ki annyiban, hanem a műhöz szervesen hozzátartozott a zene, valamint a mozdulatok rétege is. Míg az Átváltozásokban a zenével bővül ki a görögöktől örökölt színjátszásról élő képünk, addig a Jelenetek Euripidész Elektrájából című produkció (2003) immár a mozdulatok játékát, sőt ábécéjét is beépíti az előadásba.
A színházi kutatás irányvonalainak, az előadások központi motívumainak és főbb kérdéseinek (az imént rendkívül nagy vonalakban felvázolt) változása, fejlődése tehát nem egymást követő lépcsőfokokként képzelendő el, hanem egy megszakítás nélküli folyamatként. E folytonosságon túl ugyanakkor meg kell említenünk a társulat munkásságának néhány olyan elméleti sarokkövét, amik az évek során mindvégig kiemelt fontossággal bírtak, s így áthidalják a látszólagos ellentéteket. Ilyen sarokkőnek tekinthető egyrészt a zene, a zeneiség mint az előadás (és az alkotók mindennapi életének) tengelye, másrészt az expedíciók, harmadrészt pedig Bahtyin karnevál-elmélete s annak konzekvenciái.
„Ahogy összes munkánk (mindig is, kezdettől fogva), ez is a zenében gyökerezik. A zene kezdete és lényege mindennek, amit létrehozunk.” – írja Staniewski az Átváltozásokhoz írt rendezői megjegyzéseiben. A Gardzienice előadásai drámai struktúra helyett zenei struktúra szerint épülnek fel. Az előadások alapját képező éneklés olyan zenei és térbeli elrendezést tesz lehetővé, amely az előadás mozgást érintő, valamint vizuális rétegét is szervezi. E hatás elérése érdekében azonban Staniewski elengedhetetlennek tartja a speciális énektechnikát: a színészek egész testtel énekelnek, vagyis a mozgás és a gesztusok szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban állnak a hanggal. „Az ének és az emberi fizikalitás közti mélyen rejlő kapcsolatok kiaknázásával eljuthatunk egy új színházi struktúra megteremtéséhez.” – vallja Staniewski.
Az expedíciók és Bahtyin hatásának kérdése szorosan összefügg. Kétségtelen, hogy Bahtyin François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című műve, a szerző karnevál-elmélete, valamint magának Rabelais-nek a művei (az Esti előadás irodalmi alapját a Gargantua és Pantagruel képezte, de találunk rá utalásokat a Varázslatokban is) alapvető hatást gyakoroltak a Gardzienice előadásaira, ám a kapcsolat ennél mélyebb. Staniewski nem csupán átemelni, hasznosítani akarta Bahtyin elméletét saját színházában, hanem meg akarta találni a középkor és a reneszánsz plebejus kultúráját a lengyel falvakban. Ezért indította expedícióit, amelyek egyre táguló körökben találták meg céljukat. A Gardzienice első expedíciói kelet-lengyelországi falvakba vezettek, később továbbindultak az ország déli vidékeire, ahol a társulat tagjai cigány enklávékat látogattak meg, végül külföldre: Olaszországba, Skandináviába, Ukrajnába, sőt Ázsiába és Amerikába is eljutottak az expedíciók. Az egyre távolabb vezető vállalkozások célja a másik kultúrával való konfrontáció, s ez szintén bahtyini gondolat. Bahtyin szerint ugyanis egy kultúra kizárólag akkor maradhat élő, ha kapcsolatba kerül más, eltérő kultúrákkal. Az expedíciók irányai, körei mind földrajzilag, mind időbelileg meglehetősen távol esnek egymástól, ebből következően az expedíciókon gyűjtött s később az előadásban felhasznált „alapanyagok” is rendkívül sokfélék. E különbözőséget, sokféleséget a magas és az alacsony kultúra, a szent és a profán együttélésének gondolata köti össze, s e gondolatban ismét Bahtyin hatását ismerjük fel.
Míg a zeneiség a mai napig a Gardzienice alkotásainak legfontosabb elemét képezi, addig munkásságuk másik két sarokköve – az expedíciók és a karneváliság – a két utóbbi előadásban látszólag háttérbe szorult. Ám csak látszólag, bár nyilvánvalóan az elmúlt bő két évtized alatt e szempontból is változott, módosult a társulat munkája.
Az expedíciók már az első években jelentős változáson mentek keresztül, hiszen a kezdeti, csoportos expedíciók helyét fokozatosan átvették az egyéni kutatások, az első vállalkozások után pár évvel immár nem az egész társulat kerekedett fel egy korábban közösen meghatározott úticél felé, hanem páran, esetleg egyedül indultak el a tagok saját érdeklődésük, útkeresésük által vezérelve. Az expedíciók megváltozásának folyamatában a következő lépést az „ókori görög kultúrába indított expedíció” jelentette, ami természetesen mindenekelőtt képletes megfogalmazás. Ugyanakkor Staniewski az Átváltozásokhoz írt szavaiban világosan párhuzamot von az élő emberektől és az „élő kövektől” tanult dallamok között. „Kövekből énekelni olyan, mintha elénekelnénk a köveket, s így bizonyítanánk be, hogy azok legalább olyan élők, mint a természet.”
Az expedíciók lényegét azonban nem csupán az anyaggyűjtés jelentette, hanem a természetes (vagyis a városi civilizációtól és a hétköznapi színházlátogató rutintól mentes) közönség előtti játék, az előadások organikusságáról való megbizonyosodás is. A társulat – az expedíciók ritkulásával, majd elmaradásával párhuzamosan – egyre gyakrabban fogadott látogatókat saját székhelyén. Míg eddig az előadók indultak vendégségbe a nézőkhöz, ma már a nézők lesznek az előadók vendégei. A néző eltávolodása a várostól, a Gardzienice faluig megtett út, a – banálisan szólva – hely szelleme a (zömében) városi közönséget ugyan nem változtatja meg egy csapásra, de a városi színháznézői attitűdöt háttérbe szorítja. 2003 szeptembere óta a társulat Az ókori Görögország és a Gardzienice kozmosza címen több részből (színházi előadás, koncert, munkabemutató) álló találkozókat szervez, ahol az eseményeket igyekeznek szervesen a falu környezetébe ágyazni. E találkozókon – hasonlóképpen, mint korábban az expedíciókon – munkájuk bemutatása mellett újabb inspirációkat gyűjtenek, dolgoznak a következő produkción.
Bahtyin gondolatai szintén továbbélnek az utolsó két előadásban, annak ellenére, hogy azok Rabelais-nál jóval korábbi korra utalnak. Hiszen az, amit a Gardzienice rekonstruált az antik múltból, és amit a mai néző hajlamos magaskultúrának tartani, az annak a kultúrának természetes, mélyről fakadó része volt. A kor nézője számára együtt élt benne a magas és a népi kultúra.
Most, miután – remélhetőleg – bebizonyosodott, hogy a Gardzienice munkájában a táncoló hucul párt nem választja el mély szakadék Elektra sirámaitól, mégis azt mondom, hogy igenis alapvető váltás figyelhető meg a társulat utolsó előadása és a korábbi produkciók között. S e fordulat éppen a zeneiséghez való viszonyban ragadható meg. Paradox módon a zeneiség egy cseppet sem kevésbé fontos és alapvető az Elektrában, mint az előző előadásokban, ám egy másik tényező még a zenénél is nagyobb fontosságot nyert – mégpedig a mozdulat, a gesztus.
Érdemes itt utalni az Avvakum protopópára, amelynek egész vizuális világa a pravoszláv ikonográfia mozdulataiból, tartásaiból épült fel – vagyis ugyanúgy egy mozdulat-ábécéből, mint az Elektráé. A szereplők az előadás születésének időszakában rengeteget tréningeztek a különböző testtartásokon (kontrapozíció, gerinc tartása), valamint mélyen elmerültek az ortodox ikonográfia tanulmányozásában. Az előadás struktúráját mégis az expedíciók menetelésének ritmusa jelölte ki, e ritmust pedig nem más adta meg, mint az út közben énekelt dalok. Az Elektra kapcsán azonban Staniewski a következőt nyilatkozta: „Színházi szempontból a zenével folytatott kaland számomra lezárult. Már nem látom, hogy akár magamnak, akár a színházamnak tudnék újat mondani e kérdésben. Ezt zenész munkatársaimra hagyom. Arról álmodom, hogy rekonstruálom és újraalkotom – úgy, ahogy az az ókori Görögországban létezett – a chieronimiának nevezett technikát, vagyis a kézmozdulatok jelrendszerének játékát.”
Staniewski tehát az elmúlt pár évben tovább szélesítette, s némiképp új irányba indította el a Gardzienice munkáját, ám az új eredményeket kizárólag a régi környezetbe ágyazva tartja felhasználhatónak, értelemmel bírónak. A Gardzienice kozmoszának műsorfüzetében írja: „Amikor felélesztjük az ókori színház elfeledett vagy elhanyagolt kifejezési formáinak emlékét, ugyanakkor bemutatóinkat a „helyi ókorba” írjuk bele, azt szeretnénk megmutatni, milyen kis lépés választja el a távolit a jelentől, a régit az újtól.” A hucul pár fényképét az antik görög szobroktól.
08. 08. 6. | Nyomtatás |