Széthulló világ

Euripidész: Oresteia –Szigligeti Színház, Szolnok

Euripidész természetesen nem írt Oresteia című darabot. Ezen a címen az Íphigeneia Auliszbant (Íphigeneia elnevezéssel), az Elektrát és az Oresztészt játsszák Szolnokon. A szerzői intenció szerint nyilvánvalóan nem lehetett szó trilógiáról, már csak azért sem, mert a szövegek keletkezési sorrendje eltér a feldolgozott tárgyak kronológiájától (az Elektra íródott legkorábban, az Íphigeneia legkésőbb). Telihay Péter azzal, hogy trilógiává fűzte össze a három darabot, a megjelenített történet egységes, ok-okozati összefüggéseken alapuló értelmezésére tett kísérletet. (E döntésnek van nem esztétikai vetülete, mellyel részletesebben foglalkozni nem érzem szükségét; ha a címválasztás félreértéseket kelt a görög drámát kevéssé ismerő befogadóban, arról aligha a rendező tehet.)
Urbán Balázs

A szolnoki előadás bűn és bűnhődés klasszikus történetét meséli el. Gyilkosság gyilkosságot követ, ám a magasztos elvek okán elkövetett ölést az önnön lét érdekében elkövetett gyilkosság váltja fel. Íphigeneia megölése még közösségi áldozat (Telihay értelmezése nem látszik követni azokat az interpretációkat, melyek Agamemnón tettét politikai érdekből elkövetett gyilkosságként magyarázzák.) Agamemnon halála Klütaimnésztra, a királynőé Elektra és Oresztész bosszújának következménye. Az utolsó részben viszont már a testvérek sem bosszúból ölnek, hanem azért, hogy életben maradhassanak (más kérdés, hogy Heléne életét az istenek megmentik). Nem pusztán egy család, de egy birodalom, egy kor, egy világ hanyatlása rajzolódik ki előttünk  –  változatosan, érdekesen, de hullámzó színvonalon, egyenetlen erővel.
A transzcendencia már a felütésben ironikusan ábrázolódik: itt jelenik meg először a Quintus Konrád által alakított Apollón, aki csillogó-villogó ruhájában mintha egy televíziós show-ból lépett volna elő. „Sztár”, akinek mindent szabad, aki szabadon manipulálhatja az embereket. Az előadás végén pamlagon, sziesztázva, oldalán a halál torkából frissen kimentett, szintén ironikusan ábrázolt (már nem fiatal, szőke parókás, miniszoknyás) Helenével jelenik meg, s cinikus fölénnyel igazítja el a halandók sorsát. Ez az irónia mintegy zárójelbe teszi az emberekkel játszó transzcendens hatalmak jelentőségét; a világ önmagából való kifordulása, szétesése emberi felelősség. Ám az irónia nem vihető következetesen végig az előadáson; kézenfekvő, hogy az Elektrában megjelenő, a testvéreknek a gyilkossághoz végső késztetést adó Aggastyánt is Quintus játssza, azonban az ironikus ábrázolás itt a jelenet hitelét veszélyeztetné. Az isteni beavatkozás így itt nem tud jelentéktelen maradni. (Az pedig végképp kérdéses, szerencsés-e az Íphigeneiában Akhilleuszt Quintusra osztani; bár elképzelhető olyan szofisztikus magyarázat, mely a görög hőst is Apollónnal azonosítja, ennek jelentősége jóval kisebb annál, amilyen zavart az előadás értelmezésében okozhat.)
A bemutató sajátságai közé tartozik, hogy a különböző részekben egyazon szerepeket más színészek játsszák: Klütaimnésztrát az Íphigeneiában Melkvi Bea, az Elektrában Sztárek Andrea alakítja, az Elektra címszerepében Melkvit, az Oresztész Elektrájaként Gubik Ágit láthatjuk, aki korábban az Íphigeneia címszerepét játszotta. Az ott Agamemnónt alakító Horváth Lajos Ottó az Oresztészben Meneláoszként tér vissza, míg az első részben Meneláoszt megformáló Seress Zoltánnak az utolsóban Oresztész jut. Oresztészként azonban az Elektrában Harsányi Attila látható, aki az Oresztészben Tündareószt személyesíti meg. Ezen túl Sztárek az Oresztészben Helenéként, Melkvi Hermioneként látható. Utalhatna mindez az emberi szerepek felcserélhetőségére, ám az előadás éppen ennek ellenkezőjét hangsúlyozza (ráadásul egyes szerepek változatlanok maradnak: Püladészt mind az Elektrában, mind az Oresztészben Molnár László alakítja, az összes hírnököt Horváth Gábor személyesíti meg, s nem változik a Petridisz Hrisztosz által játszott Karvezető sem). Marad hát a rendezői magyarázat, mely szerint a játék lényege, hogy a szereplők az általuk korábban megformált alakból kilépve, egy új figura (általában a korábban játszott ellensége vagy ellentéte) bőrébe bújva, a problematikát több oldalról körüljárva teljesebb képet mutathassanak az általuk játszott személyekről. Ez a megoldás sokkal könnyebben lenne elfogadható egy erőteljesebb teátrális eszközökkel élő, a szerepjátékokra nagyobb súlyt helyező előadás esetében; az eklektikus nyelven fogalmazott előadás azonban a reálszituációkat még ha stilizálja is, de komolyan veszi – mivel magát a személyiséget is komolyan veszi. Az egyes személyiségek azonban így inkoherenssé válhatnak a játékban, melyen a színészek többnyire úgy próbálnak segíteni, hogy hangsúlyozottan a kollégájuk által korábban játszott figurát viszik tovább, s még ott sem élnek a korábbiaktól eltérő eszközökkel, ahol a szöveg erre lehetőséget adna. Így a befogadónak az az érzése támad, hogy ugyanazt a nem változó, konstans alakot látja viszont – más testben. Ami viszont némiképp a szokatlan szerepkiosztás értelmét kérdőjelezi meg.
Az előadás egyébként tradicionális színházi nyelvből indul ki, s erre épít modernebb formákat. 15 (+1) fős, átgondolt koreográfia (Horváth Zsófia) alapján mozgatott kar, festett arcok egyfelől, csillogó-villogó mai ruhák (Tresz Zsuzsa), teátrális kulisszák (Menczel Róbert), anakronisztikus eszközök másfelől. Rétegzett a színészi játék is; főként az Íphigeneiában feltűnő, hogy a színészek egyszerre játszanak archetípusokat és pszichológiailag egyénített figurákat. Az érzelmeket itt inkább a mozgás közvetíti; Agamemnón és Íphigeneia egymásba kapaszkodó mozdulatai, „tánca” sokkal kifejezőbben, plasztikusabban szól érzelmeikről a kimondott szavaknál. A képek és a mozdulatok itt erősebbek, mint a verbalitás; igaz, utóbbit gyengítik a némiképp következetlennek tűnő húzások is (a darab elejéből Telihay alig-alig húz, aztán viszont felgyorsítja az eseményeket, fontosnak tűnő részeket is kimetszve a szövegből). Ha a néző ennek alapján azzal számol, hogy a vizualitás és a mozgás majd fokozatosan felülírja a tradicionálisabb formákat, valószínűleg csalódik: az Elektra jobbára hagyományos eszközökkel él. Itt is van persze szerepe a képeknek, a zenének, a mozdulatoknak, de a központi szereplők pszichológiailag egyénítettebb figurák (az archetípusok így háttérbe szorulnak), s a játékban a reálszituációk dominálnak. A színészi játék szűk regiszteren belül, visszafogott eszközökkel próbál erőteljes érzelmeket kifejezni. Az Oresztészben viszont a „modern színházi” eszközök kerülnek túlsúlyba. A játék egyfelől expresszívebb, másfelől ironikusabb lesz. Utóbbira nem pusztán a deus ex machina idézőjelbe tétele vagy Helené ábrázolása példa; Hermionét például elkényeztetett, babaforma kislányként öltözteti Tresz Zsuzsa, Tündareósz pedig csuhában, arcát takarva, géphangon beszélve jelenik meg. A reálszituációkat azonban itt sem bontja le a rendezés: Oresztész, Elektra és Püladész jelenetei feszültséggel teltek, pszichológiailag hitelesek. Finom eklektika uralja így az előadást; a három rész stílusát tekintve nem válik ugyan élesen szét, de más-más elemek dominálnak az egyes részekben. Alighanem ez is hozzájárul ahhoz, hogy a játék egyes képei, jelenetei, színészi pillanatai erőteljesebbek, emlékezetesebbek maradnak, mint az előadás egésze.
A színészi játékot meghatározza a már leírt szerepkiosztás. Igazán nagy íveket felmutatni, teljes sorsokat bejárni senkinek nincs módja. Ugyanakkor ezúttal egységes, megbízható szereplőgárda állt Telihay rendelkezésére. Mindennek következménye részint az, hogy szakmailag pontos, eszközeiben egymáshoz közel álló, színvonalas alakításokat láthatunk, részint viszont az, hogy nincs az előadásnak kiemelkedő, a játékot „vállon vivő”, középpontba kerülő szereplője. (Ami annyiban talán szerencse, hogy így a néző nem sírja vissza a szerep előző alakítóját, s nem is várja epedve, hogy jöjjön a következő váltás.) Horváth Lajos Ottó Agamemnónként és Meneláoszként is a csapdába került, szerettei és hatalma féltése miatt vergődő, gyenge embert játssza el. Seress Zoltán a szokottnál formátumosabb, erősebb férfinak mutatja az Íphigeneia Meneláoszát, az Oresztész címszerepében pedig egy életéért szívósan küzdő, határozottnak tűnő, de felelősségét józanul megosztó férfit játszik. Harsányi Attila Oresztésze szenvedélyesebb, de könnyebben manipulálható, őt mintha inkább nővére és barátja – a Molnár László által szélsőségesen szenvedélyesnek mutatott Püladész – vezetné. Elektraként Melkvi Bea és Gubik Ági is erőteljes személyiségű, szenvedélyeitől vezérelt, a harcot soha fel nem adó lányt alakít. Melkvi a szűk regiszteren belül is árnyalt, jól felépített alakítást nyújt, a végső robbanást hatásosan készíti elő. Gubik játéka inkább egy tömbből faragottan erőteljes, szuggesztív. Ezzel szemben Íphigeneiaként finomabb, líraibb jelenségnek érződik, elhiteti a lány őszinteségét, tisztaságát. Klütaimnésztra szerepében Melkvi a nagyasszonyi póz fokozatos semmivé foszlását érzékíti meg hatásosan, míg Sztárek Andrea Klütaimnésztrája némiképp megfáradt, de a közeli veszélyt nem érző, magabiztos asszonynak látszik. Sztárek Helenéje jól illeszkedik ahhoz az ironikus felfogáshoz, mely Quintus Konrád Apollón-alakításának egészét meghatározza. Mégis, a megbízható színvonalú, kifejezetten erőteljes, szép pillanatokat is tartalmazó színészi alakításokból mintha hiányozna valami szikra, eredeti invenció, szerepformálást átható személyesség, amely az előadás egészének egyediséget, szokottól eltérő érdekességet, formát átlelkesítő erőt kölcsönözne.
S talán ez a szikra hiányzik az előadás egészéből is. A szép képeket, eredeti játékötleteket, erős pillanatokat hosszabb-rövidebb üresjáratok, konvencionálisabb színészi-rendezői megoldások váltják. A történet egyetemessége, monumentalitása, a világ összeomlásának tragikuma kevéssé jön át a rivaldán. A szolnoki Oresteiát inkább egyes részeiért lehet szeretni, s noha e részek száma azért nem kevés, a hiátusok tagadhatatlanul hiányérzetet keltenek a nézőben.

Euripidész: Oresteia
(Íphigeneia – Elektra – Oresztész)
Szigligeti Színház, Szolnok

Díszlet: Menczel Róbert m.v.
Jelmez: Tresz Zsuzsa m.v.
Mozgás: Horváth Zsófia m.v.
Rendező: Telihay Péter
Szereplők: Quintus Konrád, Horváth Lajos Ottó, Seress Zoltán, Horváth Gábor, Melkvi Bea, Gubik Ági, Petridisz Hrisztosz, Szakács Dániel, Mihályfi Balázs, Harsányi Attila, Molnár László, Sztárek Andrea, Zelei Gábor és a Patkós Irma Művészeti Iskola növendékei.
08. 08. 6. | Nyomtatás |