Nevetés, megtisztulás nélkül

Per Lysander–Suzanne Osten: Médea gyermekei – Kolibri Színház

Ki gondolná, hogy egy előadást, ami a Médeia-témát dolgozza fel, végig a közönség nevetése kísér? Helyénvaló-e egy sorstragédián nevetni?
A Kolibri Színházban Per Lysander és Suzanne Osten Médea gyermekei című darabját végigkacagja a gyerekközönség. Euripidész Médeiájában név és szöveg nélkül szerepel két gyerek, akik a svéd szerzőpáros darabjának főszereplői lesznek, de itt a két fiú helyett egy fiú és egy lány, Kicsimédea és Kicsijászon szerepel (mintha az ideális családmodellhez a nemek ilyen aránya szükségeltetne). Az ő nézőpontjukból látjuk a szülők válságba jutott házasságát. Helykeresésük, értelmezési kísérleteik az új szituációra, a gyermeki logika és a gyermeknyelv humora sok nevetést vált ki, s ez a nevetés a válási árvák vagy a feszült, konfliktusos családi légkörben élő gyerekek számára lehetőséget adhat arra, hogy egy-egy pillanatra felülemelkedhessenek azokon a félelmeken, gátlásokon és szorongásokon, amik a mindennapjaikat betöltik – azaz egy indulatlevezető szelep lehet számukra: kinevethetik magukból a megmagyarázhatatlant.
Budai Gabriella

A szerzők Euripidész Médeiáját használták alapanyagként. Szereplőket húztak ki: a gyerekek nevelőjét; a hírnököt; Kreónt, aki száműzi Médeiát, de az egy napi haladékkal időt ad az asszonynak a bosszúálláshoz; Aigeuszt, az athéni királyt, aki befogadja a menekülőt; a korinthoszi nők karát, akik narrátori funkcióját részben a görög drámabeli dajka szerepével némileg paralel Anna nevű babysitter, részben az élő zongora- és dobkíséretet biztosító Zenész (Bornai Szilveszter) tölti be. A svéd darabbeli Anna aktívabbá, dinamikusabbá vált a dajkához képest, Médeia viszont Médeaként erőtlenebb, elesettebb, passzívabb. Az ő mondatait Euripidésztől kölcsönzik a szerzők, de az anya kirobbanásai, kirohanásai nemcsak a felnőtt szenvedélyeit és beszédét nem értő gyermekei számára tűnnek érthetetlennek; a felnőtt néző dramaturgiailag érzi elmaszatoltnak az anya megjelenéseinek okait. A szülők klasszikus szövegei (Jászon is a görög tragédia nyelvén szól feleségéhez) jó ellenpontját jelentik a gyerekek mai nyelvének, a különbség felerősíti, azt az élményt, hogy a kicsik nem értik a szülőket.
A svéd darabban a gyerekek rémálmaként jelenik meg Médea gyilkos indulata férjének új szerelme iránt, ellentétben Euripidésszel, akinél a gyilkosság valóságos. Per Lysander és Suzanne Osten történetében Médea „fölébred” az elhagyott nő sokkjából. Tényleg boszorkány vagyok, teljesen begolyóztam – mondja, majd megbékél sorsával, kibékül férjével (Euripidésznél csak színleli a békülést, hogy végrehajthassa a bosszút), visszatalál gyermekeihez, sőt a befejezésben együtt küldik el a tétovázó Jászont.
Több ponton található még megfelelés a két darabban. Euripidésznél futógyakorlatról jönnek a gyerekek, a svéd darabban edzésről várja őket haza Anna; ott pénzzel, itt a babysitter felfogadásával igyekezne gondoskodni az apa az elhagyott családról; a dajka szerint a kisfiúk „nem érzik anyjuk bánatát, / az ifjú lélek nem szeret szenvedni még”, Anna is hasonlóan kommentálja a gyerekszobában történteket: nem látszik rajtuk semmi.
A svéd szerzők által bemutatott család csak az első néhány jelenetben tűnik azonosnak a mítoszbelivel. Euripidésznél a dajka beszéli el az aranygyapjú történetét, itt az öt szereplő (Médea, Jászon, Kicsimédea, Kicsijászon, Anna) hol narrátorként meséli, hol szerepbe lépve játssza el az előzményeket, ám az előadás módja és az elbeszélt történet közt meglehetős távolság van. Ennek a múltidézésnek inkább van köze egy görög utazási iroda reklámjához, mint a mitikus eseményekhez. Derűs, napfényes show plüss delfinekkel, kicsi bábsziklákkal, porszívósárkánnyal, ami zajos tetszést vált ki. Mégis a kontraszt a veszélyek nagysága, komolysága és azok megjelenítése között nem felszabadító nevetést vált ki, hanem hitelteníti a házaspár múltját, kockázatvállalását, ezzel Médea csalódásának, fájdalmának az okait is.
A zeneválasztás is inkább nevetséges, mintsem ironikus hatást kelt. A menekülő pár a leeresztett díszlet timpanonon ülve az egykori angol tévésorozat, Az Onedin család zenéjére (vagyis Hacsaturján Spartacusának híres dallamaira) hajózik el: nem ízléses, nem stílusos ez a választás, és egyébként is kinek szól a kikacsintás, hiszen a gyerekek még nem is éltek, amikor a filmet vetítették. Ezután még két zenei sokkhatás éri a nézőt: a boldog család a We are family című slágerre mutat be tablókat, fotókat a mosolyalbumból, végül az otthonukat, amit egy oszlopsor jelez, vidám görög táncmuzsika hangjaira összekapaszkodva érik el. Az összhatás egyes pillanatokban olyan, mintha egy középiskolai osztály poénkodna a szalagavatóján. Még kínosabbá teszi ezeket a zenei idézeteket az, hogy az előadásban egy élő zenész, mint egy igazi görög kórus kíséri végig a történéseket, valódi érzelmekkel, ihletett jelenléttel.
A történet származási helyét az előadás számos eleme felidézi. Görög a zene, görögös a díszlet (felesleges közhelyként dór oszlopsor a háttérben, oda vonul vissza Médea egy áttetsző függöny mögé, ami előtt a mai gyerekszoba és Anna szobája van; egészen magasan, szinte a zsinórpadlásig húzott timpanonon az öt szereplő derűs portréja) és görögösek jelmezek is: Bacsa Ildikó olyan, mint egy antik szobor, a többiek könnyű anyagból készült görögös szabásvonalú egészen mai ruhákat viselnek.
A család múltja maga a mítosz, a jelene azonban nagyon is mai: Anna szerint ezek azok, akik megszerezték az aranygyapjút, de ezt egy telefonbeszélgetésben mondja; Kisjászon bankkártyát is magával akar vinni a szökéskor. Feleslegesek ezek a részletek, és a távolítás feltételezhető gesztusát – nem itt, nem most, nem velünk történik – is megzavarják.
A nehéz írói feladatot – mitikus történet mai emberekkel – változó eredménnyel sikerült megoldania a svéd szerzőpárosnak. A szülők figurái meglehetősen vázlatosak, egysíkúak, a darab engedte szűk lehetőségeken belül mozog Bacsa Ildikó és Bán János szülőpárosa: az anya szenved, az apa kedélyeskedik. Bőkezűbben bántak az írók Anna figurájával: a jógázó, aerobikozó, francialeckét író lány bejárhatja a rábízott gyerekekhez vezető út lépcsőfokait. Eleinte csak kívülről szól be, nem akarnak-e kimenni, nem kérnek-e gyümölcslevest. Mivel csak egy-egy pillanatra nyit be hozzájuk, az éppen válást játszó gyerekek szobafelosztását úgy értelmezi, hogy jó testvérek, mindenen megosztoznak. A látszat és a valóság ellentéte váltja itt ki a nevetést. Mulatságos a látszat, tragikomikus az igazság, ahogy a két gyerek a saját nyelvére fordítja le a válás fogalmát. Pelsőczy Réka egyetlen egyszer enged egy hatásvadász ötletnek: a veszekedő szülők megállítására keresett eszközöket egy karatemozdulatban artikulálva. Egy más alkalommal Kicsijászon az áldozata egy olcsó poénnak: a szökéskor egy hatalmas amforát cipelne magával, hogy azt pénzzé téve gondoskodjanak majd magukról. Újra nevetés a közönség reakciója, és elszomorodom, mert a valóban humoros, szerethető és együttérzést kiváltó pillanatok értékét csökkentik ezek az ötletek.
Miközben fölényben érezzük magunkat, s kinevetjük Kicsijászon félelmét, a túlzott rákészülést, a védőszemüveget, az egyik legszebb, legmeghittebb jelenet, mikor Anna megmossa a kisfiú haját. Nagy ismerői a szerzők a gyermekléleknek. Igazából nem fedeztek föl újdonságot, de amilyen sűrítetten, lényeglátón tolmácsolják a kicsik félelmeit, kétségeit, kérdéseit, az a darab nagy értéke. Szanitter Dávid Kicsijászonjából az ötévesek türelmetlenségével, őszinteségével áradnak a miértek, a mi az-ok: Mi az, hogy elválni? Mi az a szeretkezés? Miért van itt Anna? Miért kérte meg apa, hogy vigyázzon ránk? Miért szomorú Médea? Megyes Melinda Kicsimédeaként a dac, a düh színeit erősíti fel, ő talán nem olyan eredendő természetességgel kelti életre a kisgyereket, mint Szanitter Dávid, de az egyik legszívbemarkolóbb mondat az övé: „Ha megszökünk, én leszek saját magam mamája, meg a tied.”
Egyszerre megrendítő és mulatságos ahogy öngyilkososat játszik a testvérpár: felakasztanák magukat, a kötél két vége a nyakukon van, de a játék a halállal mókás kötélhúzássá alakul. A halálról a felnőttek sem tudnak többet, mint a gyerekek – mondja Kicsijászon. Bizonyára így van. De arról többet tudnak a nagyok, hogyan csapják be magukat, egymást. A befejezés azt hazudja: a szenvedélyek, az indulatok elcsitulnak, harmónia van végre, a család megnyugszik az új helyzetben, s képes kulturáltan elengedni, sőt elküldeni az apát.
A tapsrendre újra a vidám görög zenét hallani a hangszórókból. Mint egy félig elszalasztott lehetőség marad meg az előadás. Úgy tűnik, könnyebb, takarékosabb megoldás nem komolyan venni magunkat – egymást.


Per Lysander – Suzanne Osten: Médea gyermekei
Kolibri Színház

Fordította: Kúnos László
Euripidész idézeteit fordította: Kerényi Grácia
Díszlet, jelmez: Orosz Klaudia
Zene: Gunnar Edander
Rendező: Novák János
Szereplők: Szanitter Dávid, Megyes Melinda, Bán János, Bacsa Ildikó, Pelsőczy Réka
Zenész: Bornai Szilveszter
08. 08. 6. | Nyomtatás |