Szocio-teszt-feszt

Kamarajátékok Fesztiválja, Balassagyarmat

Üljünk be néhány előadásra, nézzünk színházat, menjünk fesztiválra! S találjuk meg, mit is akarunk az életünktől! Ha a világ száz bajával nem is most kívánunk törődni, a társadalom itt maga tárja fel betegségeit, problémáit. Színházban áttételek, elfedések, kozmetikumok nélkül figyelhető meg a tünetegyüttes. Az amatőrszínház igazi tünet-halmaz. A fesztivál csak arra jó, hogy szembenézzünk saját állapotunkkal. A néző amúgy itt is védve van.
Unoka Hugó

A színjátszó, a rendező, a szleng szerinti „színházcsináló” maga jelentkezik szűrővizsgálatra, önként s dalolva megy kétévente Balassagyarmatra, s ha meghívják, Kazincbarcikára is. Majd itt (vagy ott) legalább a szemébe mondják… Mit is? Amit nem kell mondani, hiszen az érintett számára is nyilvánvaló: ő az, aki eltér az átlagtól. Ő a tünethordozó. De kell a kompetens és kimondott, megfogalmazott szakmai vélemény. A (társadalmi) visszajelzés arról, hogy van-e bárkinek a világon szüksége arra, amit belső indíttatásból, akadályokat legyőzve, hősiesen vagy elnyomott pozícióban én, a színházcsináló vállalok. A fesztivál speciális megmérettetés, mustra. Mindenki tudja, hogy a döntnökök, bírák, orvosok, kritikusok különböznek az alkotóktól. Mások, más közegből jönnek, más a korosztály, mások az elvárásaik, de ugyanannak a társadalomi valóságnak a részesei. Szakmai mércéjük persze igazságtalan, hiszen ideális elképzelésekhez mérik a realitás szűkösségében létrejött előadásokat. Mechanikus és embertelen, mondják az alulértékeltek. Mégis mindig létrejön a mustra: kiderülnek a világ torzulásai. A mezőny feláll, a nézőtéren kollégák-sorstársak ülnek. Az ember nem tehet mást, játssza a rárótt (vállalt) szerepet. Aztán két, két és fél nap után – valaki más számára persze – kiderül, minek a tünete ez a néhány kiválasztott, ám mégis véletlenszerűen egymás mellé sodródott előadás.
Idén Balassagyarmaton optimistán fiatalra sikeredett a fesztivál. Január 23-25 között, a kamarajátékok 28. Találkozóján egy új generáció jelent meg: játszott és felhívta magára a figyelmet. A szervezők mintha tisztában lettek volna ezzel. Az ifjúságnak „szóltak” a kiegészítő rendezvények: a visszatekintő, múltat időző és a jövőt tervező konferencia, meg az euró-lehetőségeket is felmutató kerekasztal beszélgetés.

Bizonytalanság, kétségek

Még az érdemi munka megkezdése előtt rögtön az első előadás felvetette az egyik alapkérdést: kinek kell az amatőr előadás, ha nem más, mint szórakoztatás? Teltház Színpad – ez volt az együttes neve. Kabarétréfát adtak elő, persze a magas irodalom álarcában, Móricz Zsigmond nevével fémjelezve. Később megtudtuk: hivatásos katonáknak, honvédeknek, ilyen jellegű felsőoktatásban részesülőknek játszanak. A nárcisztikus hajlam és az ügyes (?) önmenedzselés könnyen lesajnálható produktumát színvonalában, játékmódjában nem lehetett máshoz hasonlítani, mint az egyes kis falvakba – ott egyébként igen fontos értékhordozó-értékmentő, hagyományőrző funkcióban fennmaradt – népszínmű-előadásaihoz. Ez a játék – szögezzük le – marginális maradt a fesztivál egészéhez képest. Szerencsére a résztvevő csoportok nagy része úgyis később érkezett, talán nem is baj, hogy nem látták ezt a kezdetet.
A következő előadás péntek délután, a megadott időtartam egy óráját figyelembe véve egy Losoncon készült diptichon fele volt. Az eredeti, egész estés változatot a zsűri s néhány bennfentes korábban már Adácson látta. Ott, a falusi színjátszók par exellence találkozóhelyén, Molnár Ferenc Ibolya című darabjával társítva Heltai Jenő dramolettje „városi huncutságként” hatott. A közeli határon túlról érkező Losonciak igazi, polgári hagyományokat őrző kisvárosi amatőrszínházat csinálnak. Társulatukban több generáció dolgozik együtt, a színészkedés apáról fiúra száll, öröklődik mint társadalmi szerep. Az együttes, a Kármán József Színház fontos szerepet játszik városa és a környék kulturális életében. De ambíciójuk még nagyobb: Kazincbarcikán pár éve ősbemutatóként játszották Zalán Tibor Halvérfesték című művét.

Madárjutalmazó

Rigó és Varjú került egymás mellé a már említett konferencia s kerekasztal-beszélgetés után, még a pénteki estén. Rigó József nem mai csirke. Saját felnőtt leánya (is) játszik előadásában. Szophoklész Antigonéja ez, abban a paradigmában, ahogyan az ilyesmit 199o és 2ooo között játszani szokták. Rigó színháza kortárs művészeti megnyilvánulás egy alapvetően konzervatív vidéki, közép-nagy városban, Szolnokon, amely még kőszínházát is „mindenevésre” kényszeríti az ott dolgozók, a mindenkori világjobbító profi színházcsinálók minden jó szándéka ellenére. Rigó József is permanens készenlétben él. Mindennapi gondokkal kell megküzdenie: fenntartóért, próbahelyért, játszási alkalomért. Minden produkció belső, mögöttes tartalma a harc, hogy a Híd – mint értelmiségi csoportosulás – megmutathassa: lehet és érdemes saját fejjel gondolkodni, saját ízlésre hallgatni, sajátos módon színházi előadásokat létrehozni abban a közegben. Az idei zsűri-visszajelzés Balassagyarmaton különösen hasznos lehet a rendező számára. Most mintha múlóban lenne körülötte a meg nem értettség, méltányolják rendezői szándékait és megoldásait itt is, otthon is.
Varjú (Nándor) talán fele annyi idős, mint Rigó (József). Meglepően közel áll mégis egymáshoz a két alapállás. A Vojcek (sic!) rendezője is rendszerben gondolkozik, elrugaszkodása az eredeti anyagtól talán merészebbnek tűnik. Rigó a görög történetet mai terített asztal pezsgőspoharai mellé, s három „elvetett” játékkocka köré szervezi. Varjú a XIX. század elejéről származó, megszentelt-elátkozott büchneri töredéket aktualizálja/stilizálja egy mai/mindenkori cirkusz világába. A mítosz leszáll a földre, a kisember tragédiája mitizálódik. Madár-madár. Az a fő, hogy mindkét rendező következetes. Rigó ragaszkodik Mészöly fordításához, fordulataihoz, arányaihoz, bár merészen és céltudatosan húz, rövidít. Varjú csak töredékeket és szóbeli gesztusokat hagy érintetlenül. (Szemére is hányta valaki a zsűriből: miért nem nevezte át, miért csak helyesírásban torzította el az ismert darab ismert hősének nevét.) Szerintem az alap-történet, alap-konfliktus pontos kijelölése miatt nagyon is szükség van a kiindulópont precíz megjelölésére. Hogy érthető legyen, mi az, amitől eltérünk, amikor értelmezünk. Woyzeck és Antigoné – bár általános műveltségünk kulcsfigurái – korántsem egyformán ismertek a különböző generációk, a különböző iskolázottságú nézők számára.
Varjú Nándor huszonöt éves bölcsész, egykori gimnáziumának egykori diákjaival, egy régi osztály tanulóival hozta létre színházát. Győrből jöttek. A most húszas éveik legelején járó résztvevők a fővárosban végzik egyetemi tanulmányaikat – amit csinálnak, mégsem egyetemi színház. Nem egyetemi – sajnos – a beágyazottsága. A felsőoktatási intézményekben manapság – fél kezemen megszámolhatom a kivételeket – nem divat, nem szokás színházat, színpadot működtetni. Szocialista csökevény! Minek, ha a „nevelés” szót maguk a diák-önkormányzatok kérik ki maguknak. Az intézmény ne szóljon bele! Nem is szól…
A provokatív – és jelentés nélküli – nevet viselő Szakszervezet tagjai, a Vojcek című előadás 21-22 éves szereplői mit sem tudnak a hatalomról és más – hatvannyolc körül kulcsfogalommá vált – társadalmi konfliktusfélékről. Ők az unalom, a megszokás, a rutin, a pénzen megszerezhető örömök közepette magányosodnak el. Mindenki pótolható és lecserélhető. Ez az alapélmény. A művészet nem kitörés többé, csak a lét tragikumát teszi láthatóvá és elviselhetetlenné a cirkusz. Vojceknek nincs tragédiája. Ez csupán történet, sztori. Egy fickó a „minden mindegyekről”, akik kihullnak. Az előadásban a cirkusz megformálása kemény, tudatos, professzionális. Az egyes emberé érzékeny, rebbenékeny, végtelenül finom kis elrajzolások útján történik. Gyönyörűség figyelni, hogy tapasztalatok hiányában milyen élénk fantáziával, beleérző képességgel építik fel a fiatalok a lelki folyamatokat testi és akrobatikus jelekből, kontrasztos arcjátékokból, tétován engedett gesztusokból.

Pszichodrámák

Milyen más minden, ha illusztratív!!! A miskolci csoport (Art Kommandó Interaktiv Öntevékeny Színpad) hangzatos nevének egyetlen elemével sem tudta megtámogatni produkcióját: néhány előkészítő etűdöt hozott kezdetleges állapotban a fesztiválra. Magyarázkodni kényszerültek a szervezők: a beküldött videó-felvételen más szereplőket láttak, s általában, ők is ki vannak szolgáltatva: az előadások időkorlátait szinte egyetlen csapat sem tartja be. Seszták Szilvia rendezte saját darabját. Végtelenségig nyújtott, direktben előadott szado-mazochisztikus szekvenciák, általában való szenvedés premier plánban. Ez az, ami minden szakembert megbotránkoztat. Szerintem nagyon hiányzott a zsűri megnyilvánulásaiból az elhatárolódás: a „ti, leányok ne tegyétek” gesztusa, pedig nem lehet mindent megbocsátani, s a nyilvánvalóan téves irányú erőfeszítéseket nem szabadna bátorítani. Bizony, kezdem visszasírni Nánay István nem is oly régi „na most már elég!” gesztusát, mellyel nemcsak a rendezői, de olykor a pedagógusi pályáról is eltanácsolt egy-egy végzetesen dilettáns javíthatatlant. A miskolciak részéről külön tapintatlanság műveletlenségük fitogtatása. A pszichodráma – „foglalt” szakkifejezés. (Erről lásd később). A lelkiző-önkielégítő női nyavalygás számára is van egy (a pinabú), de ezt egy elegáns szakmai lapban nem lehet leírni.
Az igazi, Moreno-féle pszichodráma mibenlétével viszont szemmel láthatóan tisztában van a kistarcsai társulat, bár a szerző, Romankovics Edit nem nagyon hisz a nemzetközileg is standardizált pszichoterápiás módszerben. Talán abban sem, hogy a színi megtörténés alapvető változásokat hozhat létre a játékra vállalkozó, a terápiában magát elkötelező egyes emberben. Még ennyire sem hisz – joggal – abban, hogy ezzel, vagy más módon, az emberiség összes problémái megoldhatóak lennének. A rendszer – a darab címe: Rendszerben – negatív utópia. Sajnos, úgy látszik, a tehetséges színésznőnek – miért nem marad a suszter a kaptafánál – szomorú és kiábrándító tapasztalatai lehetnek életről, nőkről, férfiakról. Ez utóbbiak egyetlen – központi – problémájaként a farokméret kérdéskörét emeli ki, míg az asszonyok-lányok lágyak, melegek, elfogadóak, egészen addig, míg be nem pipulnak. A Rendszerben című darab nem újdonság, sokan két-három évvel korábbi diákszínjátszó fesztiválon látták, ahol persze kultuszdarab lett. A színész által írott dialógusok ügyesek, ökonomikusan szerkesztett jelenetei valóban frappánsak, a fenti leegyszerűsítések hatásosak. A most, felnőtt produkcióként újra játszott darabban megoldatlannak tűnik a generációs konfliktus szála, a főszereplő atya és kamasz fiának kommunikációs képtelensége abban a másik közegben talán bombaként robbant. Itt kevésbé. A remekül végigkomédiázott, javarészt sikerrel felmelegített előadás a fesztivál amúgy is „ifjúsági probléma-orientált” közönsége előtt nagyobb sikert aratott, mint a szakembereknél, ám díjat ők is kaptak

Néptánc és irodalmi színpad

A múltidézés illusztrációjaként hatott két echte fiatal csoport megnyilatkozása „régi köntösben”. Balassagyarmat hőskorában – vagy őskorában – az irodalmi színpadi versműsorok, a népballadák feldolgozása mindennapos volt, persze volt köztük jó és elviselhetetlen. Most egészen más indíttatásból nyúlnak a rendezők ezekhez a színpadi műfajokhoz. Lukács László dunakeszi csoportja immár a felnőtt mezőnyben versenyzik, s a Verkli név mögött sokan örömmel fedezünk fel ismerős arcokat, szépen kidolgozott alakításokat. A Könnyező fák című cigányballada stílusjáték, műhelymunka, látványos produkció. Minden, csak nem egy csomó huszonéves ember bemutatkozása. Úton vannak a profizmus felé? Vagy különböző stilizációkban keresik a lehetőséget arra, hogy ne direkt módon, ne „amatőrként” dobják színpadra azt, ami foglalkoztatja őket? Milyen jó volt, amikor a gonosz hatalomra, a „társadalomra” lehetett fogni, hogy csak áttételekben lehet szólni a színpadon.
A Logosz Műhely versműsorának végén hangzott el a Madárbüntető című „nagy vers”, prózavers, vagy tudom én: ideológiai alapvetés, Cselényi Béla immár megkerülhetetlen kulcsszövege. Értelmesen, okosan, tagoltan. Nemcsak egy életérzés magyarázataként, hanem máig ható értelmiségi szerepvállalás/szereptévesztés tragikus és tiszta megfogalmazásaként. „Vörös farok” – mondta a zsűri egyik tagja, a kimondott mondanivalóra célozva. Arra, hogy az „irodalmi színpadok” hatvanas-hetvenes évek során elért sikerei, amelyekről a konferencia során beszéltünk valamely hasonlóságot mutatott a mai huszonéves, önművelő fiatalok hozzáállásával. Cselényi látomása, melyet magukévá tettek – ha szabad értelmezni a meghatározhatatlant – a két rossz közötti választás tragikus kényszeréről szól. Még vulgárisabban: egy mai fiatal értelmiségiként magát meghatározó színjátszó ilyen sötéten lát, még akkor is, ha kocsmaszínházi formában előtte, mimetikus és mimetikus-oratorikus eszközöket ötvöző, papírról felolvasó produkción mulattunk. Cselényi egyperceseit, vers- és prózatöredékeit élveztük a prédikáció és a nevettetés keskeny mezsgyéjén. Érdekes tünet számomra, hogy négy – meglehetősen deviáns külsejű és furcsa gesztusvilágú – fiatalember azonosul egy, ma a világot immár bölcs megfigyelőként szemlélő, náluk 2o-25 évvel idősebb költővel. Ugyan magyarázza már meg valaki, miért nem változtatni akarnak, miért nem rombolnak? Miért nem építenek?

A nagy nő

Szerelem nélkül nincs fesztivál! Persze az azért nagy ritkaság, ha jelenlévő férfi-populáció nyolcvan százaléka ugyanabba a színésznőbe „zúg bele”. Persze ugyanakkor természetes is. A színháztörténet ezt a balassagyarmati találkozót a „méhkaptár dongása Mara körül” alcímmel látja el. De ne vágjunk a dolgok elébe.
A nők hatalma – Solténszky Tibor görög stílusjátéka – a sitkei, akarom mondani celldömölki fiatalok vizsgaelőadása. A Soltis Lajos Színház olyan intézmény, ahol minden korosztály magára talál, amely a környék számára kulturális fogyasztanivalót kínál, ahol érdekes műhelymunka folyik, különböző témák, különböző korszakok színházi formáit tanulják év közben és a nyári táborokban a fiatalok. Ez a játék is egy ilyen folyamat eredménye. A maga nemében remek kis előadás ez! Nem rengeti meg a világot. A fiatalok jelen akarnak lenni, és élhetőbbé akarják tenni saját és környezetük életét. Sajnos nem ebben a társulatban akadtunk rá a nagy nőre, mert már mindenki nagyon várta, hogy valaki végre elsodorja, megbabonázza, rajongásra késztesse. S nem is a losonciak már emlegetett nagyvárosi anekdotájának címadó színésznője, Ilonkay Ilonka lett a bálvány. Bár ő a maga helyén majdnem teljesen meggyőzően adta szerepét. Nem. Meglepetés kellet: meglett a meglepetés! Pallai Mara a korábbiakban Debrecen egyetemi színházaiban játszott, magyarul, franciául, sőt két nyelven is. Ahányszor színpadra lépett, kiderült, hogy átütő erejű tehetség. A francia színjátszóknál Lukovszki Judittól rugalmasságot, kreativitást tanult, a gyors váltások technikáját. Plasztikus kifejezést, saját gesztusrendszerének színpadi elfogadtatását. Egyéniségének szélsőségekig menő elfogadását. Csetneki Gábor tréningjein fegyelmet, alázatot és kitartást. Nem láttam a Tóth Csaba rendezte Karnyóné címszerepében, de mostani tapasztalataim alapján el tudom képzelni, amint mindenkit magába bolondít. Most Michael Mackenzie darabjában (Előhívás), Bessenyei Zoltán rendezésében két lány vette körül a tenyérnyi színpadon. Egyikük mindenes: zenész, kellékes, cirkuszi segítő, súgó, a színház földi valóját képviselő valaki. A másik – ugyancsak igazi színésznő – az animális, állati lét megmutatására fogva, undorkeltő hatások halmozására késztetve, elcsúnyítva. Csak a „madame” szerepében tündöklő Mara lehetett szép, méltóságteljes, el- és kifinomult. Nőies a szónak lírai és társadalmi értelmében. A „madame” – nemeslelkű, érzékeny. Rousseau Emile-jének „szellemében” megszelídít, civilizál egy állati sorból szó szerint kihúzott, röfögve kommunikáló lányt (Oláh Timi). Kaspar Hauser története volna ez, feminista olvasatban? Debrecenben már ettől sem lepődne meg az ember! Ám, mennyivel több lett az előadás! Mert maga szöveg: didaktikus és érzelgős, csöpögősen és affektáltan franciás, felületes és szájbarágós. Bérczes László érdesebb adaptációját használták ugyan, szerencsére, bár a zsűri ezt is kárhoztatta, mondván, miért nem maguk írták újra az anyagot.
Ám a játék során mindent szabadon értelmeztek, csendekkel, elhallgatásokkal, éles vágásokkal szabták magukhoz az anyagot, hogy saját életükről, viszonyulásaikról, legbelsőbb értékeikről valljanak. Az én érzésem: végre egy igazi színház! A szakmai kritika: nem visz sehova. Élvezetes, de túl sokfelé irányul, különböző értelmezési lehetőségek felé. Engem igazol a nézőtér odaszögezett csendje, a cinkos, magunkra ismerő nevetés, kacagás, kuncogás. És a fiúk, férfiak, aggastyánok beleszerettek „madame”-ba!
A fesztivál további koreográfiáját és ülésrendjét ez határozta meg. A Mikszáth Művelődési Központ gazdagon tagolt előterét a Mara felé irányuló erővonalak tagolták. Hát, van ilyen! Természetesen övék lett az első díj, az indoklásban rendező, rendezés és az összes színész szerepelt, s mindenki úgy érezte, rendben van a világ. Ki van dekorálva színházzal, érzéssel, tarka és szép dolgokkal. A fiatalok díszítgetik, a maguk módján. Talán az istenek is megkönyörülnek, és egy darabig nem süllyed el a végső sötétben.
08. 08. 6. | Nyomtatás |